Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám

Ignotus: Arcképvázlat Móricz Zsigmondról

A Fáklya című hatalmas regényének s Szegény Emberek című s némely darabjában eddig talán legmélyebb novellás, egyben a legemberibben háborús könyvének megjelenése alkalmából e könyveiről készültem a Nyugat olvasói előtt beszámolni s írói arcképet is festeni Móricz Zsigmondról. Nem rajtam álló okokból azonban munkám túlontúl elhúzódik, s ezért az olvasó ne vegye fontoskodásnak, ha e néhány sorban foglalót adok belőle.

Nemrég, Pacsirtaszó című darabjának nemzeti színházbeli előadásáról írván, olyasmit írtam Móricz Zsigmondról, hogy ő a magyar regény Arany Jánosa, - s Szász Károly képviselőházi elnök úr őexcellenciája, ki ha tán nem is Sainte-Beuveje a magyar bírálatnak, de jóhiszemű s gondolkodást nem sajnáló munkása, fennakadt e hasonlításomon. Tulajdonképp igaza volt, ha nem is azért, ami miatt fennakadt. Ugyan: én igaziság dolgában sohasem átallok köztünk élő embert halhatatlanságba költözötthöz hasonlítani, ha nem mindenki tudja is elhinni, hogy ember, kinek orra, szája s minden egyebe ugyanott van, ahol őneki, lehessen akkora legény, mint aminőknek nagyságát iskolákban tanítják. Hogy kis költő-e vagy nagy, bátorkodtam egyszer Adyról írni, az a szabója dolga, aki varr rá. Igaz költő és minden szava költészet, s ez a gyönyörű benne... Ugyanígy nem méregetem a Móricz nagyságát sem, hogy arasz szerint azon nagy-e, ki egy fejjel magasabb mindeneknél, vagy csak az az egész valaki, kit nem lehet összetéveszteni mással. Azt hiszem: költőnek igazisága ebben próbálszik meg, - hogy amit ő megírt, azt ha mégúgy hasonlít is valaki máséhoz, el lehet-e képzelni másnak a tollából. Ha nem: akkor igenis van olyan valaki, mint akárki más. Ám Móricznak Arany Jánossal való hasonlítása mint hasonlat nem talál, mert a Móricz Zsigmond epikuma és művészete nem hasonlít az Arany Jánoséhoz, s amennyire magyar különben, nem az a felépítetten artisztikus s nem az az embereiből kilobbanó drámai, mint az Arany Jánosé. Ha valakihez hasonlítani lehet Móriczot, úgy egy egészen idegen valakihez, kit noha példátlanul népszerű volt, aránytalanul kevéssé ismernek: Zolához. Zolához szolgáltatott számomra nemrég kulcsot egy finom megfigyelésű német bíráló, Karl Bleibtreu, ki ezt a franciába átoltódott olasz sarjadékot a legnagyobb olasz őshöz hasonlítja: Dantéhoz, s meglátja benne az olasz sajátságot: a szimbolizmust, mellyel mind napjainkig az olasz művész mindig többet mond, mint amit szó szerint mond, mert szavai, történetei, emberei és jelenetei mind magukkal cipelik a mindenségbe való beletartozás köldökzsinórát. Ez a fajta előadás még olyan artistánál is, mint D'Annunzio, jár nehézkességgel s túltömöttséggel s a nyelvnek sem engedi olyan gördülékenységét, aminővel például Renan fáradság nélkül ki tudta fejezni a legmélyebbet, mintha olajon járatná. Zoláról kész is volt az ítélet, hogy nyelve nem francia, ami persze éppoly képtelenség, mint amily mulatságos volt, mikor a mi néhai jó Salamon Ferencünk - különben egyik legerősebb s legtelibb magyar koponya - az Alphonse Daudet akadémikusölő Immortel regényéről felolvasván, azt állította, hogy Daudet nem tud franciául - nyilván mert nem úgy írt franciául, mint ahogy ő, Salamon Ferenc írt volna. Bizonyos, hogy az egyetemességgel viaskodó írás, amely az egyeshez mindig hozzáérzi s ha tán nem is mondja mindig hozzá, de akarata ellen is, belső kényszerűségből, kénytelen hozzáéreztetni a mindent: nem kedvez a pallérozottságnak. Ez bontja meg néha még a Maurice Barrés eleganciáját is, - és, hogy őrá térjek, Móricznak a nyelve is, amily zamatosan, bőven s kifejezően áll minden árnyalatú szándékának rendelkezésére, annyira nem az a magától értetődő, mint a Jókaié vagy a Mikszáthé. Schöpflin mondta egyszer, hogy a magyar epikum az anekdota. Kitűnő szó s a régibbek közül talán csak az egy, igaz, hogy rendkívüli becsű - Kemény Zsigmondra nem talál. Amivel azonban Móricz Zsigmond mindezen őseitől még akkor is elüt, mikor maga is mosolyogva anekdotál, s amivel viszont úgy szédít magába, mint a Kemény Zsigmond mélységei: az az a forró és nagy lélegzet, az az apokalipsziás vizionáriusság, amiben Zolával rokon. Ez az apokalipszia az, amivel az új testamentumi látnokság különbözik is az ó-testámentomitól, amelynek folytatója. A kereszténységben a régi zsidóhoz képest ez az új, a pogány ingrediencia s nevezetesen görög adalék, megvolt már a régi tragikusoknál s nyilván Kis-Görögországból fölfelé ivódott görög örökség az olaszokban. Hozzánk viszont a biblia útján jutott, - ha nem is bizonyos immár amit Volf György még hitt, hogy a magyar az olasztól tanult írni-olvasni, de való, hogy a reformáció bibliás nemzetté tette a kálvinista magyarságot, s a protestáns és bibliás nevelés, ha az emberekbe bele tán nem is oltja, de az eredendően ilyen hajlandóságú emberekből igenis kiváltja ez apokalipsziát. E kulcs szerint ma már az Ady súlyosságát is rokonabbnak találom az olasz ódaköltészettel, mint azokkal a franciákkal, kiket eleinte eszembe juttatott volt, - s az ugyancsak protestáns és bibliás nevelésű Móriczot az teszi Zolával rokonná még abban a fajta naturalizmusban is, amelyről megírtam egyszer, hogy mikor a dolgok szemügyre vételére rendezi be magát, nem magukat a dolgokat látja, hanem azt, amit magából vetít ki rájuk. A dolgok lelkét, az események lelkét, a történetek lelkét, a sokaságok lelkét, a mindenségnek mindenben mindig megmutatkozó lelkét. Ez a lélek az ő írói lelke is, s a mindenség lelke csap ki lélegzetéből, még mikor tréfálgat is.

Már Zolánál is gyanakodtam, hogy ez a vizionárius fajta epika tulajdonképpen leplezett líra. (“Egész írói és emberi egyéniségének... föltétlen introspektív volta... állandó és uralkodó jegye Zolának elejétől végig" írtam most tíz esztendeje.) Móriczot meg egyenesen rajta tudom ezen kapni. Nem éppen vagy csakis azzal, hogy a legkülönbféle miliőkben s események közepett, békében és háborúban, mai időkben s allegorizált régiekben ugyanazon témák vagy vonatkozások érdeklik. Hanem azzal, hogy regényei úgy, mint novellái valójában mindig első személyes elbeszélések, ha forma szerint nem is. Ha nem is a maga nevében mondja el történeteit, de mindegyiknek van hőse, ki nemcsak azért az, mert ő emelkedik ki a történetből, hanem azért is, mert az író az ő egy személyén keresztül nézi mind a többi előforduló személyt. Móricznak minden vagy majd minden dolgában csak egy alak van, kit maga Móricz ír le, olyannak, ahogy ő maga látja, - mind a többi úgy van leírva, ahogy ez az egy látja, akkor mikor ez az egy találkozik velük, annyira, amennyire ennek az egynek megmutatkoznak, azon mód, ahogy ez az egy felfogja őket, a maga váltakozó érdekeltsége szerint. Ez az egy, kibe viszont Móricz egészen beleül s tudja legbelsőbb s legtitkosabb gondolatát és indulatait s benne és vele együtt igazságos vagy igazságtalan, figyelmes vagy szórakozott, látó vagy vak. Ennek az egynek hangulatán és indulatán át nézve, aki, természetesen, nem ok nélkül, nem l'art pour l'art szemléli vagy figyeli a dolgokat, hanem mert útjába kerültek vagy útjában állanak vagyis mert valami oknál: mint fentebb írtam: érdekeltségnél fogva találkozik velük: ennek az egynek indulatán, hangulatán s érdekeltségén át nézve a dolgok ilyenformán nem puszta dolgok, hanem élemények, nem objektívan tudomásul vett jelenségek, hanem szubjektívan érzett körülmények, melyeket szerelme szépít, unalma bágyaszt, közömbössége elhanyagol, megszállottsága a rémlátásig nagyít. S éppen az egy ember szemén, sorsán és történetén át való nézés az, ami a Móricz látását s előadását szimbolikussá s apokaliptikussá teszi. Mert az egyes ember óhatatlanul egocentrikus, - az egyes ember számára az egész világ ő maga körül forog s mindig s legkisebb pillanatának legkisebb eseményében is az egész világ forog körülötte. Minthogy mindig s mindenben őróla s az ő sorsáról van szó: mindig s mindenben a sorsot, a mindenséget, az istent érzi... Az olvasó itt, érzem, elmosolyodik, s azt gondolja, hogy én most A Fáklya című egyetlen regényéből akarom megvonni a Móricz egész írói képét, amelynek hőse éppen egy bibliás, egy papi, egy maga-magával monomaniásan elfoglalt intellektuális ember. Nem. Visszagondolok a Sárarany regényre s ennek középső emberére, Túri Danira, az asszonyoktól ide-oda rángatott hímre, kinek paraszti mivolta nem ismeri az intellektualitás önbírálatát. S fülembe csengenek utolsó szavai, mikor gyilkossága után félholtra veretve a kalodában felébred s mielőtt a csendőrök elviszik - a gondolat, amivel a regény végződik:

“Minek éltem? - mondta - Hát ugyan minek lettem erre a világra!

Mi az élet?

Sár.

És az ember benne?

Arany a sárban.

Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?

- Ki?

Az Isten, aki nem csinált belőle semmit."

Móricznál akármiről van szó, mindig az istenről van szó, mert akármiről beszél, mindig az életről beszél s mert mikor az életről beszél, annak izgalmával beszél, aki az életet érzi. Líra - nincs erre egyéb szó. Vagy talán igen, - talán azt is lehetne mondani, szakasztott, mint a naturalista Zolánál, hogy romantika.

S ez a líra, ez a romantika abban is segítségére van Móricznak, hogy segítse tágítania az epikum határait. Ha az emberről önmagáról van szó, akkor megeshetik, hogy az egyes ember számára valamely álma, hangulata vagy elábrándozása eseményesebb és sorsformálóbb esemény, mint a leggazdagabb külső történet, mely hemzseg az emberektől s a fordulatoktól. Ha egyes emberről van szó, akkor az, ami nem történt meg vele, éppúgy története lehet neki, mint az, ami megesett vele. Ha embernek belsejéről van szó, akkor elgondolása, sőt elgondolkodása is lehet mozzanat, mely felér a legcselekvőbb cselekménnyel. Ezért tud Móricz, az egy ember belsejéből való nézés technikájával, epikumába erőltetés nélkül belevonni, ha sora kerül, annyi fajta lírát a rapszódiától s az elégiától egészen az értekezésig, hogy zavarba ejthet vele minden stilisztikát, retorikát és poétikát. Mint ahogy a Mignon dala ballada, s mint ahogy a Maupassant rémlátásos Horlája novella: úgy kerülnek bele igaz költők kegyelméből s megváltásul azok számára, kik csak magukról s a maguk érzéseiről tudnak beszámolni, az elbeszélés engedelmébe egyenes önvallomások, álruha nélkül való önkutatások s kimondottan személyes elandalodások. Nagy dolgot mívelnek ezzel a nagy költők - mint ahogy Faust azt vallotta legnagyobb dolgának, mikor egy talpalat földet elhódított a tengertől... S itt már igazán A Fáklyára gondolok, a faluban rekedt fiatal református pap regényére, melybe egész homilétika van beledolgozva, s némely helyütt, ahol a kispolgári magyar intellektuálist a vidéki gentryvel szembeállítja, oldalokra terjedő ragyogóan igaz vagy penetránsan jellemző társadalmi megfigyelések s politikai értekezések.

S úgy e regényen, mint a Szegény Emberek kötetén oldalról-oldalra kimutathatni, mennyire az ember, az egyes ember a fő Móricz Zsigmondnál, s minden egyéb mennyire ennek van alárendelve. A Fáklyában külön dolog maga a történet, a magyar történet: a faluba szorult intellektuális ember végzete - s külön a papé, mint papé, a mai világban, mikor hinnie nehéz a papnak is, az emberek pedig nem kívánják meg a lelki vezetést. A történet szakasztott így eshetett volna meg akármicsoda más intellektuálissal - például orvossal, például tanítóval, ki valahogy falun és parasztok közt rekedt. A papi vívódások pedig végbemehetnének úgy a környezetnek, mint az egyéniségnek sokkal magasabb áttételében tán még egy római kardinálisban is. A fő az, hogy egy olyas fajta ember, aminő ez a pap, így járna s így látott világgal így ütköznék össze minden körülmények között... Hasonlóképp a Szegény Emberekben a novelláknak nem az a lényegük, ami pedig a mivoltuk: hogy háborús novellák, még pedig igazán azok, mert a háború úgy van bennük megírva, ahogy a bennük elmondott történetnek vagy sorsnak meghatározója, a bennük leírt lelki eseménynek külső végbemenési formája a háború vagy a háborús élet. A fők itt az emberek, az emberi belsők, melyekkel a háború megtörténik, vagy melyeknek történetét a háború s a háborús élet határozza meg, - de akikkel ugyanezen vagy hasonló történet megeshetnék, akik ugyanezen hangulat vagy hajlandóság számára benyomást vehetnének vagy kiélési formába sodrathatnának valamely egyéb nagy életesemény vagy külső hatás nyomása alatt - ha, teszem, ennek vagy annak a novellának ez vagy az az embere nem háborúba került volna így, hanem például béke idején Amerikába. Ugyanezen ember ugyanily látomásosan látná és érezné, mit valamely molochot, ki tátott lángszájjal várja, az amerikai húsgyárat vagy szénbányát, mint ahogy a Szegény Emberek önkéntes káplárja reggel kilenctől éjfél után egyik marsol, marsol, marsol - s csak a végén tűnik ki, hogy a frontra marsolt, egyenest az ellenség elébe. S itt megint Zolára kell gondolnom, kinek Mouret abbéjában a kert, Oeuvrejében a képkiállítás, Argentjában a börze, Terrejében a szántóföld, Débaclejában a háború, Germinaljában a bánya, Bonheur des Damesjában az áruház, Ventre de Parisjában a vásárcsarnok mind csupa látomás, - azon dolognak leglelkét feltáró, de a költő lelkétől mégis a többivel egyazon lelket vett rokon, hasonlatos, egyforma látomás...