Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya
Egész éjjel fenn volt az átázott ruhában, ideje sem volt magára gondolni. S hogy Margit szerelmes reszketéssel kellett hogy elváljon tőle, nem volt többé, aki reá gondolt volna. A szemében ott maradt az eltávozó kocsik képe, rajta a fehér lány sötétbe bónyálva, aztán gépiesen, már mint munkát végezte az imádkozást, imagép lett, vigasztalást, részvétontó, az isteni dolgok közlését prédikáló pap.
Anyja mégis addig könyörgött, járt utána, a szürke hűvös reggelen hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő, szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra múlva nyitott szemmel szundítás után fölugrott, se kérés, se parancs, el, kirohant vissza a tűz helyére.
Még füstölt az üszög, ó, irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut túrja, követ, téglát emelget s vág és sikít belőle a szakadatlan zakatolás: jaj istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikít: meghaaalt!... Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé: ennyije maradt az urából.
Miklós szigorúan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj, mindennek van határa, emberi idegek többet el nem bírnak, egy pillanatig haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitátja és ordít, mint a megszúrt állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemű vének, sírást fojtó fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata. Erzsi fiam, gyerinnen, gyerinnen, Erzsikém, gyere, fiam Erzsikém, az asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt, szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati ordítás. Miklós részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonító rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni.
Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a szürke reggelen. Szeretni?!
A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könnyeit, a fekete csendőr sír. Ahogy elcipelik, a fiatalasszony üvöltése még hallik: Meghaaalt, meghaaaalt s a komor csendőr szeméből könny csorog:
- Be vót zárolva a kapu - mondja magyarázva. - A csűrkaput bezárták, hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a baj.
- Maguknak kellett vón vigyázni - szól vagdalkozva, gyűlölködve egy asszony, aki figyel.
- Nekünk!? - riad fel a csendőr. - Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy lehessen akkor itt vigyázni.
- Mér nem vótak itt? Itt kellett vón lenni - s erre Miklós is ráeszmél, ennek így kellett vóna lenni.
- Nem kértek ám csendőrt; mert nem akartak napidíjat fizetni, mer két pengőt kellett vón fizetni.
- Nem kellett itt soha csendőr - vág oda a pörlésre keserűen egy ember. Egy szótalan, sötét alak, aki behúzott vállal gubbaszt, két keze zsebre dugva, sötéten, szomorúan. A bíró. Ez védekezik?
Miklós csak nézi őket, az emberek elmúltak, az emberek élnek, az emberek harcolnak. Harc, harc, egyre harc.
Oh, ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak s mi, hogy maradtak élők.
- Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja - kiabál egy rekedt hangú férfi s csak egyre ennyit: - az isten ujja, az isten ujja.
- Két asszony gyereket szült - szól hátul valaki csendes, természetes hangon s ez rémítőbb. - Mind a ketten ott vesztek. Vadászkalapos, zekés úri társaság jön, urak, a főszolgabíró. Milyen szép férfi ez a Lázár főbíró. Szép magyar ember. Zsebre dugott kézzel jár, bőrkamásniban, könnyű lépésekkel és szomorú arcot csinál, ez egy igazi úr. Sajnálja, az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sír, szeretne úgy tenni, mintha sírna, a lelkében sír, egy pohár friss pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? Nem, nini, az egyik úr oldalán szíjon lóg a kis kulacs, abból ivott.
Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet, hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez? Segítség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit zavarják a dolgok sima lefolyását.
Köröskörül sűrű embertömeg, hogy meggyűltek az urak megjelentére, bent a nyolc bíró közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat: ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát, vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a lányukról, fiukról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?
- Feleségem, lányom, katona fiam ott van...
- Tegnap még négy fiam volt, mára így maradtam...
A csontos arcú, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a jajukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek a rémítő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár. Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.
- Leégett a gyertya, möggyúlt oszt a hólyaglámpa. El kell ótani.
- Igen, kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót, aki aszonta, nem kell bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek azt nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri, ne hencegj, igen kérem akkor möggyúlt a papír. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a közepibe. Nem, kérem, én nem táncoltam, csak álltam, mikor mindenki a kapura szalatt is, én csak álltam. Igen, kérem, a kaput ki tutták törni, de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is, kérem, csak úgy tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, úgy ugrottam le, kérem, engem a jó isten kisegített.
Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.
- Kánya Etus is kijött - sikoltja egy asszony olyan erővel, torka szakadtából, még rákiált az anyja: Ne erre, Etus, ott nem tudsz kimenni a népektűl, az Etus kijött osztán emerre, ű meg ott veszett.
- Maga is itt volt, bíró úr?
- Igen, kérem.
- Osztán mit látott?
A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabíró kérdése tisztesség, a falunak szól, megbecsülés, a bírónak szól, a bíró az első személy, csöndre fogják magukat, beszél a bíró.
- Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. Odamentem, vagy tizenötöt kihúztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám nézett. Akkor letaposták.
- Nincs meg?
- Nincsen, kérem. Se ű, se a testvérje. Bizony nincsenek. Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét törli, egy pillanatig csönd.
- Hallatlan könnyelműség - szól a főbíró.
- Az igen, az igen - fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös járásorvos -, a harag fogja el az embert, ilyen könnyelműség a halállal szemben. A magyar faj rendkívül könnyelmű a veszedelmekkel, a halállal szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világított szalmafedelű állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.
- Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj.
Csönd. A főbíró odanéz. Szigorúan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.
Távolról kiáltva jön egy hosszú, csontos, tanyai magyar s már messziről kiált:
- Pongó Ferenc, huszárfiam, hol vagy.
Se lát, se hall, be, a tömegen, áttör, a közepébe s egyre csak kiált, csak kiált, egyre csak azt:
- Pongó Ferenc, huszárfiam, hol vagy.
Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szíve, mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a pusztai legényért.
- Pongó Ferenc, huszárfiam, hol vagy!
Még a föld is megrendül a szó alatt, s mintha ott alant, a mélyből feszült füllel lesné minden szív, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó, s a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre hárítja a kapásokat, lehajlik a pernyébe, s újra kiált, újra:
- Pongó Ferenc, huszárfiam, hol vagy.
Egy halk és éles hang mondja az urak közt:
- Eddig 285 halottja van a katasztrófának.
Egy másik szó ezt szólja:
- Szerencse, hogy a falu is le nem égett.
- Nem égett le, de kiégett - szól a főbíró s elmegy.
- Bizony ki, bizony ki - jajgat egy asszony -, halkan kéztördelve. Van olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul még a szolgálója is odaveszett. Most rínak a malacok, nincs aki enni adjon nekik.
Miklós zúgó fejjel, kába szívvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.
- Tiszteletes úr, tessék jönni temetni.
Persze, koporsót szögeznek... az a kalapálás. Rettentő gyászzene. S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszú soránál s csodálatos, ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha végre haza jutott volna.
- A mi segedelmünk jöjjön az úrtól, aki megtart és igazgat mindeneket. Ámen.
Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat, szólani kellene, de nincs szívében tisztult érzés:
- Mindenható Isten... születtünk, meghalunk. Születni... lettünk e földön, amint kél a lepke, születik a virág... meghalunk, ahogy lekaszálják a mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt... Megszoktuk, hogy az emberélet annyi változatnak viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint éjjeli futótűz egy sírkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli tűzzel oltod el annyi lélektűz kicsiny lángjait... Kialudni, meghalni... Meghalni s talán örökké semmivé lenni... emberi létezés megszűnik... rémítő visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseríteni életünket...
Így beszélt lassan, tűnődve, csodálkozva, hogy beszél... idegennek érezve, amit mond... tűnődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.
- Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya... Folyton csalódás: hipotézist állítottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi tőle várunk... Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész lényünk által ismertnek érzett törvények szerint... Mintha mesterséggel kötnénk be szemeinket, uram, mintha álmot borítanánk erre a világra, mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten: te nyílt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tűzben, vízben, a földön; a levegőben mindenestől itt vagy minden mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a képmutatásban egyformán... De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te törvényeidet megismerni... arra is nehezen és sok ezer esztendők után bírtunk rámenni, hogy a testünkön kívüli test: a természet megismerhető, minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos egyszerűséggel mérjük le... Halál... halottak tömege... egy perc alatt elvirágzott életek... Uram, megértjük... ez ugyanaz, mintha a tavasszal összegyűjtött hernyót csomóstól vetjük a tűzbe... a többi hernyó tovább él és szaporodik... él: halad azon a fejlődési törvényszerűségen előre, amit a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra... Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjük magunkból a fájdalmat, a gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink, embertársaink halálából... hogy értsem: azért vannak a mesterségesen csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segítse elő ezt a folyamatot?... De mért? Mire az? Mért iktassak be fölösleges motívumokat, mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerűsége...
Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a koporsókra, a szemek könnyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomorú arcokat, szegény állatok, a véreik koporsójánál... Belé villant, hogy a kurátor, a kurátor a kapu alatt! Ott veszett... Csaknem összeroskadt erre az emlékre, ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy fekete szemeit rámerevítette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.
Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte, mi volt. Azt mondta:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben.
Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette: - Kérem, nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas.
Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi. Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyú vonást, hogy: na, ennek is most kell jönni.
- Kérem, 39 fokos láz.
Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal vannak elfoglalva...
A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a kurátorné, az bent égett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?
Minden porcikája külön vitustáncot járt, míg levetkőztették, úgy fázott didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most kibujram... ott kellene robotolni a halottak mellett... úgy látszik, olyan merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.
Jaj de jó volna elaludni örökre.
S már aludt. Egyenletes, lihegő lélegzettel.