Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám

Kosztolányi Dezső: Szini Gyula

Vannak emberek, kiket könnyű lerajzolni. Ha a rajzoló néhány vonást vet a papírra, egy nagy orrot, egy ráncot, vagy egy járomcsontot, azonnal előttünk állnak. Ezek azok, kiket beszéddel is így jellemzünk: nagy az orruk. Különös ismertető jelük van. Akadnak azonban arcok, melyek szeszélyesen játszanak a rajzoló irónjával. Első pillanatra azt hisszük, hogy játék megtalálni a hasonlóságot, de aztán az irón egyre tétovázóbb a papíron, a rajzoló pedig inkább töröl, mint rajzol, végül is észreveszi, hogy a vonalak a valósággal való teljes összevágás ellenére se fejezik ki a modellt, a szemek hasonlóak, de nem úgy tekintenek; a száj méretei helyesek, de másként él, a homlok boltozata hű, de más gondolat sugárzik róla.

Az arckép-írás boszorkányos nehézségét érzem, hogy Szini Gyula írói portréját rajzolom. Nem tartozik ama írók közé, kiket egypár szóval hiánytalanul jellemezhetek. Másokról elég azt lejegyeznem, hogy regényesek, vagy hogy a középkori babonák üldözöttjei, hogy naturalisták, vagy hogy szimbolisták. Ő összetettebb jelenség, semhogy általánosíthassak. Írjam róla azt a semmitmondó szót, amivel tisztelői a hódolatukat fejezik ki, hogy «finom», vagy emlegessem a francia kapcsolatait, a tájékozódottságot, a nyugati pallérozott voltát? A meghatározás csak azáltal eredményes, ha alakját és munkásságát az irodalomtörténet koordinátarendszerébe helyezem s visszamegyek a modern magyar irodalom legkezdetére, melyben a kezdeményező szerepét játssza. Szini Gyula egyik legelső «modern» írónk. Maga a «modern» szó, mely sokat is jelent, meg keveset is, ne tévesszen meg bennünket. Egyelőre ne is gondoljunk új irányokra, vagy a kifejezés új eszközeire, pusztán arra, mit értettünk rajta, mikor forgalomba került, milyen vágyakat, célokat burkoltunk beléje. Az író a tömeg kiszolgálója, nem szórakoztató és mulattató tréfamester, de fölényes jelenség, ki az egyénisége bátor szavára cselekszik. Hivatását templomi áhítattal, papi komolysággal szolgálja. Nemcsak az íróasztalánál különb, mint a többiek, de a magánéletét is kell; hogy alárendelje egyetlen céljának. Az irodalom munka, életre és halálra szóló. Egy sikerült oldalért érdemes odaadni az életünk egy darabját, napokat és éjszakákat. Sokan forgatnak tollat és írnak könyveket, de az igazi író, ki annak született és a folytonos gyakorlat meg munka által az egykori céhmesterek tündöklő biztonságát szerezte meg, annyira különbözik a többiektől, mint az opera-énekesnő a daloló cselédektől. Írónak lenni annyi, mint milliók közül kiválasztatni, a legnagyobb tisztesség és a legnagyobb áldozat, mert le kell mondanunk az egész életről, hogy munkáinkban legyen az egész élet.

Abban az időben, mikor első írásai megjelentek, a magyar ifjúságot valami nagy-nagy türelmetlenség fogta el, vágy a nyugat után, mely telibb, színesebb, egészebb életet él s csiszolt formákban fejezi ki mondanivalóját. Valamikor majd részletesen megírják e nyugati szerelem történetét. Nagy nevek röpködtek a levegőben, különösen Nietzsche, Verlaine, Ibsen és Wilde neve, a magyarok közül pedig Csokonai Vitéz Mihályt és az elfelejtett, nem méltányolt, fiatalon elhalt Komjáthy Jenőt emlegették. Nem is kellett sokat olvasni, a légkör telítve volt velük, elég volt rátekinteni a könyvkereskedések kirakataiban álló könyvekre; hogy közvetlenül kisugározzon az eszméjük villamossága, a művészetük varázsa. Egy új nemzedék érkezett meg, mely más irányba óhajtotta terelni az életet. Az egyetem nem volt többé a kis politikai hercehurcák darázsfészke, végeszakadt a csetepatéknak és a diákok nem pártklubok ablakait verték be, nem rendőrökkel viaskodtak. Estefelé az egyetem gázzal világított, homályos aulájában különös alakok tűntek fel, fiatalemberek, kiket eddig nem ismert a magyar élet, éhes diákok, rongyosan és sápadtan, ortodox marxisták, kik kívülről tudták a «Kapital»-t, haladó szocialisták, kik az emberiség jövőjéről beszéltek, tolsztojánusok, kis angolpipával az agyarukon, kik szakállt növesztettek és télen-nyáron mezítelen lábfejjel jártak, szandálban, esztétikusok és tudósok, kiknek az európai tudomány volt az eszményük és gőgös költők, kik egyetlen írásukat se nyomtatták le, minthogy a nálunk divatozó irodalmat és írókat mélységesen megvetették. Sok korom és füst, de mennyi láng a korom és füst alatt. A jövendő majdnem minden embere találkozott itt, sokan, akik később valóra váltották álmukat s olyanok is, kik útszélre kerültek és elkallódtak valahol vidéken, isten tudja hol. Ami az ókornak Róma volt, az volt az akkori magyar fiatalságnak Párizs. Bátorságot, eredetiséget, újat mentek ide tanulni, akik tehették, akik pedig itthon rekedtek, egy kávéházi zugban álmodoztak róla. A különböző kávéházakban akkoriban hangos, igazán irodalmi élet folyt, az asztaloknál jövőre készülő írók, festők, színészek ültek, kik egyelőre a gomba módra szaporuló kabarék felé vágyakoztak. A magyar irodalom álmatlan korszaka volt ez. Csoportosan jártunk az aszfaltokon, a külvárosokban, vitatkoztunk, harcoltunk egymással, nem tudtunk aludni a vágyainktól. Egy ilyen éjszaka után a körúton csatangolva, egy kávéház tükörablakán át láttam először Szini Gyulát, amint munka után egy újságpolc előtt állott a déli világosságot árasztó kávéházban. Nevét már akkor is tisztelettel ejtettük ki.

Szini Gyula volt a mind többet akaró vágyunknak egyik legelső hangoztatója, az új magyar irodalom utásza, ki a távolságokat áthidalta a vágyával és kisebb-nagyobb tanulmányaiban közelebb hozta hozzánk a latin eszményt, a germán szellem által elzárt irodalmunknak új tájakat mutatott. A «Magyar Géniusz»-ban, mely először adott teret az új íróknak, a 90. évek táján gyakran találkozunk cikkeivel, melyek lelkendező örömmel számolnak be a nyugati irodalom legújabb eseményeiről, az első impresszionistákról, az első szimbolista költőkről, a l'art pour l'art elvéről, hogy a művészet a szépet magáért a szépért műveli s távol minden politikai céltól a lélektani igazságokat keresi. Ma már nem igen lehetne vitatkozni ezen a ponton, de akkor minden ilyen állítás forradalom volt. Meg kellett értetni, hogy az adoma még nem irodalom és valamely műalkotás a belső értékeinél fogva nagy, nem a méretei miatt, hogy a történelmi stílusnál néha megkapóbb lehet egy városi szín, és hogy milyen varázs lakozik a finoman kimunkált stílusban, például egy helyén való jelzőben. Ezek a cikkei készítették az új magyar irodalom útját, de az ő útját is. Mindenekelőtt hangsúlyozták, hogy az irodalomnak szűzinek és függetlennek kell lenni és semmi szempont se lehet magasabb. Fel kellett szabadítani az irodalmat a jogtalan gyámság alól és növelni kellett a hitelét, a komolyságát. Nem véletlen, hogy ő tolmácsolta elsőül a szimbolista költészet nevezetes versét Arthur Rimbaud «Magánhangzói»-t, mely a hangokban színeket is lát s hogy ő fordította remekbe Wilde Saloméját, mely sok éven át bűvös hatást gyakorolt lelkünkre.

Első könyve a «Trilibi», hat kis elbeszélés, de egyéniségét és művészetét tökéletesen jellemző. Mindenekelőtt a tárgyköre. Kik a hősei? Egy nyolcéves csodagyermek, aki beleszeret egy tizenhatéves balletpatkányba, egy «dekadens» vasúti bakter, a fekete pásztor, kinek ősei egykor a fehér nyájakat őrizték, míg ő vonatok kormos, füstös nyáját terelgeti, egy árva, akit három ripacs nevel föl, a bábsütő, aki a mézeskalács barna tésztájából mintázza ki élete csalódását, egy titokzatos kártyás, egy groteszk, ünnepelt költő, a «jegesmedve». Micsoda szedett-vedett, bogaras társaság. Nyomban érzed, hogy sarkalatosan különböznek az azelőtt való divatos hősöktől, az «érdekes» figuráktól, kik a közönség legerősebb «komplexum»-ait, a pénz-, a szerelemvágyat bolygatták s amilyen mázosak és tetszetősek voltak kívülről, oly üresek belül. Ezek inkább «érdektelen»-ek. Bélyegesek és jelzettek, a lelki élet leégettjei, elszegényedett nábobjai a saját gazdagságuknak, kik valami halvány dekadenciát hoznak magukkal piros-pozsgás irodalomba, egy hangot, melyet a tizenkilencedik században «századvégi» hangnak neveztek, de a huszadik századra alkalmazva folytatólagosan «század eleji» hangnak is nevezhetünk. Többnyire szomorú, különös álmodozók, kik egy titkos világot rejtegetnek s a világot, melyet érzékelnek, érthetetlennek érzik. Félénkek ezek az emberek és - különös - majdnem mind nagyon jók, a leghalkabb érintésre visszahúzódnak csigaházukba. Alig cselekszenek, inkább történik velük valami. Ők az elrontottak, kiket valami titkos csapás ért, a «raté»-k, kiket a régi kötésű író meg se látott, észre se vett volna, annyira szürkék és csöndesek. Minden a lélekben játszódik le, csak kis jelek, alig lemérhető mozgások árulják el, hogy szenvednek, a lélekben történnek a kalandok. Második kötetének ez a címe: «Lelki kalandok».

Hogy hús-vér emberek-e ezek? Habozás nélkül azt mondom, hogy nem. De érzés lakozik bennük, villanyos értelem sugárzik szemükből. Az irodalmi emberalkotásnak kétféle módja van, a teremtő ösztön haladhat belülről kifelé, de kívülről befelé is. Egyes írók állati-isteni ösztönnel teremtenek embereket, gondolkozás és cél nélkül, pusztán mert izgatja őket egy figura s mindössze az a mondanivalójuk, hogy ez az ember van, aminthogy a természet is ezt közli velünk a maga tartalmas és rejtélyes jelbeszédével. Másoknak a mondanivalójuk fontosabb, az értelmiségük izgékonyabb, ezek a belső meghatottságokhoz keresnek embereket, akikkel mint eszközökkel ábrázolnak egy érzést, egy gondolatot. Szini Gyula az utóbbi csoporthoz tartozik. Mindig erősen lírai. Nagyon sok «én-novellá»-t ír, melyben maga az elbeszélő is szerepel, nem hisz a tárgyilagos ábrázolásban, a művész «impassibilité»-jében. Emberei csak igen ritkán beszélik a valóság nyelvét. Azokon a helyeken, ahol alakjait megszólaltatja, kerek, csiszolt párbeszédeket lelek, melyeken nyoma sincs a folyóbeszéd töredezettségének, vagy ziláltságának. Sehol egy befejezetlen mondat, vagy valami elkapott szó, mely magán hordja a nyers élet bélyegét. Nem szereti azt a regényes túlzást, mely túlvilági síkba lendíti a beszédet s telerakja smaragddal, rubinttal, gyémánttal, de mégis stilizál, a párbeszédeket kikerekíti, minthogy ezekkel is közvetlenül közölni akar valamit. Ha olvasom írásait sohase tudom elfelejteni, hogy nappal alszik és éjjel ír, a kézirat papirosán nem a napsugár játszik, hanem a sárga villanyfény, vagy a zöld gáz. Tartózkodik a valóságtól, de nem mintha nem ismerné. Észreveszi az élet sok csúnya bütykét és szeplőjét is. Azzal a tollával, mellyel finoman oda lehelt novelláit írja, pihenő perceiben műkedvelő szeszéllyel rajzolgat is, főképp torzképeket, mégpedig nagyon sikerülten. Az az eszményítés tehát, mely írásaiban lelhető, nem a valóság semmibe vevésén épül, inkább egy védekezésen, egy tiltakozáson, azon a belátáson, melyet regény- és novella-alakjai is állandóan hangoztatnak, hogy az ábránd több, mint a valóság, az életet túl kell szárnyalni, a valóság ellenséges. Az az érzésünk, hogy egy pálmaházba lépünk, hol csend és nagy forróság van, minden apró nesz óriássá nő, a viaszkos arcokra pedig bíbor lázrózsák rajzolódnak. Első könyvének első novellahőse szimbolikus jelentőségű írói felfogására. Itt a gyermek színházat játszik szerelmesével, a tánc kis tündérével, a padláson összeszedegetnek mindenféle színházi kellékeket, álarcokat, parókákat, a boldogságot akarják megálmodni, álarc alatt, játékkal, míg rájuk nem támad a fantasztikus, ördögi balettmester. Ekkor a gyermek nekiront színpadi fakardjával és ájultan esik a földre. Minden elbeszélése ezen a nyomon jár, jellegzetesen. Valaki fölépít egy képzelt világot s aztán szembe kerül a gyűlöletes élettel. Hogy védekezik ellene? Többnyire úgy, mint ez a gyermek. Reá támad egy karddal, egy színpadi fakarddal.

Szini Gyula budapesti születésű. Vajon mit adott neki ez a város, melynek vidámsága és elméssége olyan ízű, mint a só és az ecet keveréke? Budapestiességet - a szó durva értelmében - hiába keresünk benne. Nincsenek külső megfigyelései, körúti alakjai, külvárosi tájképei, nem kottázza le az itt élő emberek sajátos beszédét és nem írja le ruháit, hogy ujjunkkal mutassunk rájuk és azonnal fölismerjük őket, kiket az imént, a kávéházban, vagy a villamosban láttunk. Nem inkább budapesti, mint bármelyik más író, aki ebben a városban él. Nincs «helyi színe» és egyáltalán nem «lokálpatrióta». Írásaiban inkább egy általános fővárosi íz van. Alakjai koránérettek, vagy koránvének, ösztönéletük a kultúra hatása alatt elsorvadt, az értelmiségük túlfejlett, sokszor még a vágyaikat is bírálgatják, az öntudat ellenőrzésével. De azért a fővárosban is kiserked egy romantika, mely nem kevésbé izgalmas, mint a parasztoké, a lélek gyermeteg hite itt is meséket teremt. Egyik hat éves alakja, a kis Tamás a sétapálca-erdőről álmodozik, ahol csontfejű pálcák, tigrisszemű, ezüstvirággal, csontgolyóval, égszínkővel ékes botok nőnek ki a földből. «Hogy susoghat, csilloghat mindez és csak le kell őket metszeni! És kis bokrokban ott vannak együtt a gyerekek pálcikái. Lófejű, piros kutyafejű, madárfejű pálcikák, amik közül némelyikbe bele lehet fújni, hogy úgy fütyüljön mint a rigó...» (A sétapálcaerdő) Marianka hercegnő a faházikó előtt sétáló katonát így szemléli: «...mint a gyermekek el nem tudta képzelni, hogy ez az ember külön van a ruhájától, akárcsak a férje, aki le tud vetkőzni». (Az őr.) Másik rajzában a fővárosi bérkaszárnyaélet szelíd és nagyon nemes szatíráját olvasni. Egy családról van itt szó, mely a csendességével, a kíméletességével, a zajtalanságával, szinte hősi élhetetlenségével kelti föl a figyelmet. A családfő beteg. Néha egérmotoszkálás-szerű zaj hallatszik át a papírfalon, a szomszéd lakásba. «Ilyenkor a családfő köhögött. Halkan, félénken, diszkréten köhécselt, mint egy nagyon finom hölgy és szinte láttam áttetsző, pergamenszerű kezét, amelyet a szája elé tartott. Ilyen szemérmes, kíméletes, csöndes tüdőbajost még nem hallottam.» (A halk család.) Ilyen a humora. Mert epéje is van. Annyi, mint egy galambnak.

Szini Gyula igen sok novellát írt, sok éven át úgyszólván nem múlt el hét, hogy ne láttuk volna nevét valamelyik folyóiratban, hetilapban, vagy hírlapban egy rajz, vagy elbeszélés fölött. A «Trilibi» után következett a «Lelki kalandok», mely a múltba visszaérző és a legnemesebb írói kortanulmányon alapuló biedermeier-novelláit, párizsi és londoni képeit tartalmazza, majd a «Bolond könnyek», «Pára» címűek, «A rózsaszínű hó», a «Hanna» és most hagyta el a sajtót a «Szivárvány».

Mint a novella megfinomítója és elmélyítője jelentős. A szellemeskedő, vagy csevegő tárcarovatba belevitte a magasigényű irodalmat. Regényeiben is mint ékkövek ragyognak a sikerült novellaszerű részletek, a Goncourt-szerű kis fejezetek. Természetes, hogy ily óriási termelésnél nem mindég egyforma értékűt alkot. Némelyik tárcája magán viseli a napi munka lázát és sietségét, vagy fáradságát, érzik, hogy csak a mostoha irodalmi körülmények kényszerítik gyakori írásra őt, aki az írásnak - a különös szavaknak és észrevételeknek - arisztokratája. Értékének és finomságának megítélésénél végzetszerűen született írásai esnek latba, a vasárnapjai, nem a hétköznapjai, ezek pedig a kis novellák mesterének mutatják. A novella az ideges olvasók - és az ideges írók - regénye, regény «dalban elbeszélve», mint ahogy a ballada kis tömörített tragédia. Elbeszélései a tárgykörének különös voltán kívül a színrakásukkal tűnnek fel. Impresszionista foltokkal, széles ecsetkezeléssel fest. Amint Szinyey Merse Pál «Majális»-a a naturalizmus korszaka után-új lehetőséget mutat egy csomó piktornak, Szini Gyula is új színeket ad a magyar tollaknak, a színei felszabadító hatásúak. «A fűben oroszlánszájak nyiladoztak, mint apró harsonák, hogy zengjék a kikelet diadalát. És az utak szőnyegén, hová piheszerűen lágy tavaszi szirmok hullottak, kis angyalkák topogtak, futkostak, játszadoztak. Az egyik színes karikákat ütött virágos bottal, a másik apró kacsójával nagy tarka labdát szorongatott... A harmadik egy rubintosszínű buborékot eregetett fel a levegőbe zsinegen, mely hosszú fűszálhoz hasonlított»... Ami a színezés gyengédségét illeti, mintaszerűnek találom «A rózsaszínű hó» koloritját. Ezekből a színekből minden írásában találunk egy-egy pettyet, vagy foltot. Gazdag és egyéni képzelőtehetsége a meseszerűség derengésében mutatja nekünk az életet, halvány párafényt, viola ködöt fúj rá, melytől az élet igézetesebbé és jelentősebbé válik. Távoli emlékek kedves mécsei sugároznak alakjaira. Úti-jegyzeteiben, (a «Vándortáska») melyeket Párizsról, Londonról és Rómáról írt, valamint A Hétbe írott cikkeiben, melyeket Ręveur álnévvel jelzett, hasonlóan gazdag palettáját csillogtatja, egy impresszionista festő varázsával.

Novelláinak a beállítása többnyire impresszionista. Így kezdi egyik elbeszélését: «Baltazár tizennégyéves korában árvaságra jutott. Az anyját úgy hozták haza a «Madame Angot» kék fehérbabos ruhájában, mert dallal az ajkán a színpadon halt meg.» (Az árva) Mindjárt beleunt a hangulatba, megpengeti a főmotívumot. Egy másik novelláját pedig így fejezi be, szintén az impresszionista gyors összefogásával: (A pásztor mereven állt ott. Így állt tíz évig, mindig mereven a vasszörnyeteg láttára, amelynek halálos ellensége volt és amelyet szolgálni kellett. Még tíz évig. Akkor eltemették. (A fekete pásztor) Stílusa semmiféle bokrétát, vagy pántlikát nem visel, a szavai szinte polgárian igénytelenek, a keverésük impresszionista és új. Elbeszéléseinek igazi magva jelképes, szimbolikus. Két történet fut egymás fölött, az impresszionista, látszatra igénytelen és jelentéktelen mese fölött egy szimbolikus história.

Hogy milyen nemesen olvad össze ez a kettő, annak megítélésére kiragadom egyik elbeszélését a «Hanná»-ból: «A zseb-órá»-t. Tulajdonképpen erről van szó: Egy tizennyolc éves fiatalember először megy zsúrra. Szorongva készülődik, lakktopánt ölt, de a lakktopán szűk, az úton megered az eső és mire fölér a zsúrra, cipője csupa sár és csatak. Ájultan zavart az idegen fényes társaságban, melynek ünnepelt, körülrajongott bálványa a világszép Bottlayné. Véletlenül éppen vele kerül szembe s egy pillanat alatt megszereti őt. A szépasszony megigazítja a nyakkendőjét. Erre a fiatalember azt az esetlen bókot mondja neki, hogy oly jóságos és szelíd a szeme, mint a nagyanyjáé volt. A bók hangos derültséget kelt a zsúron, egész este ezen lovagolnak, a szegény udvarlót mindenütt mosoly és kacaj kíséri. Mindössze ennyi a történet. De van egy másik is, egy kis epizód, mely elmélyíti és szimbolikus értelmet ad az egésznek, e képen: Miután a fiatalember a szerencsétlen nagymama-bókot mondta, valaki a társaságból észreveszi, hogy a mellénye zsebéből apró szerencsemalac lóg ki, a társaság pedig ugratásból elkéri. «Kénytelen voltam kivenni és átadni az órámmal együtt. Ez az óra afféle egyszerű, becsületes, nyárspolgári zsebóra volt. Az ezüstje kissé megkopott, megfeketedett, de ez jól illett békés, potrohos mivoltához. Még gyermekkoromban kaptam és azóta elválhatatlan társam lett. Valahányszor magam elé tettem, eszembe juttatta azokat a csöndes, munkás órákat, amiket az ember otthon, egyedül tölt el, könyvek vagy ábrándozás közt. Kis szíve oly halkan vert, mintegy jó testvéré, aki nem akar munkánkban zavarni.» A zsebórát is hasonló derültség fogadja. Ennek tudniillik az a különös szokása, hogy a rugója megnyomásakor sebesen szaladni kezd a mutatója, mintha öregkorára megbolondult volna s erősen össze kell rázni, hogy megálljon. Kacagva adják kézről-kézre s tulajdonosa zavara nőttön nő, annyira, hogy elmenekül a társaságból. Nekünk, az olvasóknak éreznünk kell, hogy a zsebóra tulajdonképpen a megcsúfolt családi érzés szimbóluma, mely aláhúzza a nagymama-motívumot. Ez a megőrült zsebóra egy szív, melyet eddig nem érintettek, egy család csöndjében rejtőzött és most került ki először - a Szini-féle főmotívum - az idegenek gyűlöletes kezébe. Aztán a két szálba futó történetet az író így egyesíti egy fonálba: A menekülő fiatalember karját megragadja egy úr, akit első pillanatban szintén a kárörvendők egyikének vél. Az azonban rátekint és komoly arccal azt mondja: «Én is úgy jártam, mint ön. Nekem is volt egy zsebórám, élettársam. De sokkal finomabb és törékenyebb jószág, mint az öné. Büszke voltam rá és boldogan mutogattam én is. Aztán kézről-kézre járt, elromlott és a mutatója épp oly őrülten forog, mint az öné. És mennél őrültebben forog, az emberek annál jobban mulatnak rajtam.» Ez a komoly úr a szépasszony férje. Szini Gyulának vannak nagyobb igényű elbeszélései is, de alig akad novellája, mely a szerkezetével, az impresszionista és szimbolista elemek egyesítésével, a rajzának pontos és finom hajszálvonalaival, a mélabújával, az életbölcsességével és a humorával ily világosan, szinte ábrázolóan mutatná stílusát és művészetét.

Itt az arckép rajzolását abbahagyom. Hasonlít hozzá a portré? Beérem a körvonalakkal és megelégszem azzal, ha csak némiképp sikerült megértetnem, mit becsülünk benne. Valamely művésznek csak úgy fejezhetem ki a becsülésemet, ha ízekre szedem az örömemet, melyet egyik-másik alkotása keltett. Szini Gyulában a ma kihalófélben lévő írók egyik példányát látom; aki az üzletiesség hideg és gyűlöletes világában nem téved az irodalom görbe utcáiba, nem áll szolgálatába azoknak az irodalmi cégér alatt működő vállalatoknak, melyek a mai íróknak «élethazugság»-okat adnak. Az igazi író semmi hazugságot se fogad el, még «élethazugság»-okat se. Tartózkodóan-nemes írói egyénisége eleve tiltakozik minden ellen, ami hazug és hatásvadászó. Fogásai nincsenek. Stílusa mindenkor mintája az egyensúlyozott, kedves és bölcs magyar prózának. A dallamot semmi hamis hang se zavarja. Novelláiból olyan gyűjteményt tudnék összeválogatni, melyet gazdagságban, tartalomban, európai értékben páratlan, a mi irodalmunkban pedig példa nélkül való. Pályafutása csöndes és zajtalan, minden külső esemény nélkül. Húsz év óta ír.

Ma negyvenegy éves.