Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Babits Mihály: Drága élet

Babits Mihály: Drága élet
6.

A legrettenetesebb a dologban az volt, hogy lassanként ideges képzelődései már szinte megfeleltek a valóságnak, valósággá váltak! Lassankint a helyzet oly tűrhetetlen lett, hogy mindannyian valósággal kívánni kezdték a halálát, bár nem vallották ezt be maguknak sem. Igen, tudat alatt, sub limine conscientiae, halálát kívánták; mert a helyzet tűrhetetlenné vált és semmi más kivezető út nem lehetett belőle mint van Leberghe halála. Ez okozta az elviselhetetlen feszültséget, mely a család tagjai közé lopózott: minden szóban, minden mozdulatban egy rettenetes, elhallgatott gondolat lappangott.

Az adósságok mindent fölettek már, a hitelezőket egymással kellet áltatni, a kis család a legszükségesebbeket csak nehézségekkel tudta előteremteni, a hitel kimerült, borzalommal gondoltak a közelgő időpontra, mikor ismét kifogy az indiai gyógyszer, s a lankadó idegenergiát ismét új pénzen, új forrással kell majd pótolni. Honnan veszik, honnan bűvölik fel azt az ijesztően tekintélyes summát, mely ezt (csak egyetlen hónapig is) megfizetni képes? Van Leberghené megkezdte a levelezéseket, a járáskeléseket. Mindenünnen tagadó válasszal tért vissza. Van Leberghe izgalma a paroxysmusig növekedett, borzasztó jeleneteket csinált, azt hitte, csak ámítják azzal, hogy nem tudnak pénzt szerezni, ürügyet keresnek, át akarják engedni sorsának, álnokul át akarják engedni a szörnyű Halálnak!

Izgatott leveleket írt régi, előkelő barátainak; rejtelmesen panaszkodott, hogy életére törnek, hogy saját családja meg akarja ölni; pénzért könyörgött, misztikus célokra. A régi barátok nevetve vagy bosszankodva olvasták a leveleket, egy ideges ember őrületének, vagy naiv zsarolási kísérletnek nézték, és többnyire válasz nélkül hagyták: kölcsöneik, melyeket a soha vissza-nem-fizetés reményében adtak van Leberghe-éknek, már régen meghaladták a jótékonyság határait.

Akkor van Leberghe könyörgésre fogta a dolgot és térden állva, könnyek közt rimánkodott a feleségének: ne akarják őt megölni, csak most az egyszer segítsenek még rajta, mindent megígér, csak egy hónapig nyújtsák még az életét, megígéri, hogy ez egy hónap alatt dolgozik mint az állat, vagyont szerez, visszaszerzi régi pozícióját: most már éppen érzi erejét éledni, csak most, most még ne legyenek gyilkosai. Tudja, hogy megérdemelt mindent, megérdemelte százszor is a halált, ő a hibás, nem vádol senkit, csak kegyelmet kér, mint egy halálraítélt!

A szegény asszony érezte, hogy addig nem fognak megszabadulni a beteg rettenetes gyanújától, míg a pénzt elébe nem rakják. De honnan? A rettegett nap egyre közeledett, s amint az árkánum ereje lankadt, úgy csökkent van Leberghe idegereje: s annál tűrhetetlenebb lett kedélye is, képtelenebb magán uralkodni.

Madame van Leberghe ekkor elhatározta, hogy el fog mondani mindent. Volt egy régi ismerősük, akiből azóta miniszter lett: ahhoz fog elmenni, és mindent elmond neki, már amennyire a Nivedita herceg szereplésének elhallgatásával lehetséges, mert erre, úgy vélte, szava kötelezi. Föltárja előtte, hogy a van Leberghe élete egyedül egy drága orvosságtól függ, hogy kötelessége az országnak és társadalomnak - melynek dicsőséget szerzett és gyönyörűséget - gondoskodni a nagy író életéről, ki előtt még beláthatatlan idő áll új remekek alkotására.

A miniszter gúnyos mosollyal hallgatta végig a szegény asszony rejtelmes meséjét; azt hitte, hogy a gondok és züllés megzavarták az eszét. Szeretett volna neki alamizsnát adni, de ebben a régi emlékek és van Leberghe asszony büszke magatartása meggátolta.

- Legyen nyugodt, asszonyom, ami tőlem függ... Senki se tisztelte jobban a férjét énnálam... - dadogta. - De a kérés szokatlansága... Mindazonáltal, amit csak lehet... - dadogta.

S a kétségbeesett nő szinte hallotta, mint adja ki a parancsot távozása után, hogy többet ne bocsássák őt hozzá. Minden reményének vége volt: érezte, hogy régi társaságából senki sem fogja elhinni a mesét. Ekkor leszakadt róla minden tartózkodás; boldog-boldogtalannak mesélte történetét, panasszal, érzelmesen, szemrehányásokkal, abban az alantasabb, kissé züllött környezetben, ahova mostanában lesiklottak. Itt már több hitelre talált, mint a miniszternél: a nagy, irodalmi névhez dörzsölődni akaró félműveltek, misztikumra hajló hisztérikák kéjelegtek az imponáló és csodálatos történetben, melyet a véletlen szomszédságukba juttatott. Semmi esetre sem tartották volna magukban; s nemsokára a közelségben már a concierge-ek is fecsegtek róla, hogy van Leberghe-ék birtokában vannak az élet-meghosszabbítás csodás titkának.

A lelki nyomor olyan, mint az induktor elektromossága: a környezetet ugyanavval a kínban rángó elektromossággal fertőzi meg, hogy az ismét visszahatván, egymást növeljék, egymásba fogózva, kín kínba, feszültség feszültségbe. Van Leberghe-ék Paris óriási köpűjének egy szomorú sejtjébe az élet telhetetlenségének kínzó gondolatát vitték: ez a gondolat visszafénylett most rájuk minden arcról, minden szemről, ellenségesen, irigyen. A szegény embereknek, akik itt laktak, akik mindennap látták őket, voltak drága betegeik, vagy voltak okaik aggódni saját életükért. Kalitos fantáziájuk irigyen nézett a családra, melyről az volt a hír, hogy birtokában van az élet titkának. Mi igaz a hírből? Van Leberghe tényleg élt, minden rettenetes betegségei dacára.

Öntudatlan régi babonák, öröklött gyűlöletek mozdultak meg a szegény, félművelt lelkekben. Madame van Leberghe azt vette észre, hogy itt is, ott is, irigy és mohó tekintetek kerülgetik, hogy arcok kérdeznek, szájak mondani akarnak valamit. Valaki - egy bájos kis leányka, szüleinek egyetlen szemefénye - betegen feküdt a házban; naponta látta a kétségbeesett apát, s ijedten, mint egy bűnös, sompolygott el mellette a lépcsőn. Szinte attól kezdett el rettegni, hogy emberek megállítják az úton és számonkérik tőle kedveseik életét. Suttogásokon vélte őket rajtakapni, úgy érezte, hogy ujjal mutatnak rá, szerette volna mentegetni magát.

- Hisz nem tudom, én sem tudom! - szerette volna kiáltani. - Hisz én is rettegek, hisz meddig bírom én is, meddig bírom?

- Szenvedek, szenvedek, jobban, mint ti valamennyien! - szerette volna kiáltani a vádló arcokba; s kezdte már megérteni, miért kívánta Nivedita herceg a feltétlen titoktartást. Mi lesz, ha mind - a betegek s a betegek hozzátartozói - egyszerre felényújtják majd halvány kezeiket, száz oldalról, és követelni fogják tőle az életet, az élet bús titkát? S mi lesz a gazdagsággal és a szegénységgel, ha szegények és gazdagok élni akarnak, s az élet titka - a pénz? Ijedten gondolt ily lehetőségekre, mint aki önkívületben tüzet vetett a szalmába, s most fél, hogy meggyullad.

Nem, nem, a maga kicsiny önfeláldozásának önzésébe kell fogóznia, a saját betegéért kell élnie és behunynia szemét minden idegen vágy és szenvedés előtt - gondolta magában. De amikor betegje mellett ült és hallotta annak monomán veszekedését, gyanúsításait és valóban önző aggodalmait - mert megsejtette félelmének éleslátásával neje gondolatát, s féltékeny lett minden betegre, minden szenvedőre -, akkor van Leberghené valósággal megutálta magát, egész életüket, s önkénytelenül sóvárgott a lelke egy tágabb és gyümölcsösebb áldozat után, s a szenvedők millióira gondolt, bájos és fiatal teremtésekre, akiknek ifjan kell pusztulniok.

Egy nyögés, az anyagi gond disszonáns szava visszahozta a közvetlen valóba. Óh, itt fekszik férje, van Leberghe, a nagy író, és pusztulni fog, miután egész családját pusztulásba vonta, mint a vízcsepp a tölcsér közepén, mely maga legutoljára omlik le a mélybe, miután a szélek vizei lesiklottak. Mi az ő rendeltetésük? Lesiklani és elpusztulni érte. Madame van Leberghe sírt, és nem tudta volna, férjét siratja-e, vagy magát s gyermekeit?