Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám

Szép Ernő: Néked szól

Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton
S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni,
Unottan piszkálsz száradt levelek közt, e semmi
Foszlány papírt, barátom, révedve Néked nyújtom.

Meleg lehelletem fut a tiszta papirosra
Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban,
Addig tudom sok sár eltörli a szót a sorban,
Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.

Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem,
Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló,
Tán még a képed is meg járásod is s a romló
Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.

Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol,
Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni,
Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi
Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.

Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon,
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.

Gyermek voltam, fiú, meg ifjú s így ember lettem.
Ajkam beszélt, nevetett, danolt, fütyölt, sóhajtott,
Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly hajtott,
Játszottam és küzködtem, unatkoztam, szenvedtem.

Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben,
Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek.
Álltam sokszor tükörben s láttam bámúlok, félek
S próbáltam hangom: hah! - és magam meg nem ismertem.

Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.

Ki él mindenkit látni s mindenkivel beszélni
És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,
Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni,
S időkben és mezekben mindenki helyett élni.

Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak mondd? Mit gondolsz magadba?
Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni.

Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy az nincsen.
De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,
Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten
És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.

Egy aranyat kerestem kit senki el nem vesztett,
Kerestem a napot ki estefelé nem megy le,
A gyermekek édesded dolgát kívántam egyre,
Fúlásig szedni vágytam borúlt szőllőgerezdet.

Én vágytam csolnakon csak úgy úszni félálomban
Vágytam csak lengni hintán húnyt szemmel andalodva,
Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva,
Vagy tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban.

Őszszel mindig gondoltam: boldog leszek a télen.
Télen: hogy a tavaszszal. Nyáron: hogy majd az őszszel,
Én vártam és vártam s úgy vártalak mikor jössz el
Te fényes édes évad, mikor világom élem.

Jaj, most is hogy leírtam: élem, szívem kiújúl,
Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen
S a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen
És füstöl és parázslik, ég-húny s a szikra hull, hull.

Hívó élet, friss pázsit, mezitláb lépni rajta,
A völgyben dal, világos kastélyban éji pengés,
Visszhang a mély erdőben, tengeren kék merengés,
Gyertyák fényében emlék, lány gyúlt, ügyetlen ajka.

Rózsabalaton, rózsa, hervadt levélből Tátra,
Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,
Szerelem, gőze méznek, gyász lángok csoda tortán,
Szerelem: rebben tőlem madárnak mind a fákra.

Két karom volt derékon köröskörűl karolni,
Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén,
Szemem volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén,
Hangom lihegni, búgni, jajdulni s szót nem szólni.

Izennem kéne Néked. Mindent szivárvány-ívre
Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a mellben
A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak tengerben,
Mint haldokolni szomjam, úgy fáj az ember szíve.

Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.

Vasúton és hajóval eljártam idegenbe,
Csak múlattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.

Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna,
Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni
S mindent elkérni mástól s mi nékem van kimérni
S az élőknek köszönni s búcsúzni tőlök sorba.

Ismertem sok-sok embert s kerestem egy barátot
És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem
S szívemmel a lemondás térdei elé estem
S a magánosság lett a legjobb barátom, látod.

Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan
Hogy a nap itthagy mindíg s mondani kell: jó estét,
A selyem élet lassan kopik le mint a festék
Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.

Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én ez voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.

És képzelem még mindig, sejtem, remélem, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, vissza jönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.

Én mindennap megnéztem a felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.

A felhők pártján voltam s virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,
S mégis mindíg és mindíg az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.

Az elmúlás kiáradt. Halált egymástól vesznek
Az emberek. Eltört a szív. Nyomor, kín, baj, vadság
Paréjja nő a kertben. Álom, remény, szabadság
Elszáradt. És hold és nap cserélve fönn repesnek.

Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz
Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vígasz,
Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az
Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.

Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Eggyetlen.
Hogy rittam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: téboly! pokol! nem igaz semmi!

De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.