Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Veér Imre versei

A kötet címlapján nagy betűkkel ez áll: Ovidius: A szerelem művészete. Alább, szerényebb betűkkel: Veér Imre versei. Kissé furcsán hat, hogy egy fiatal költő ilyenformán mintegy reklámul használja fel zsengéi kelendőbbé tételére a kiváló antik mester hírhedten csintalan verseit. Valóban kár volt az alig huszonhárom oldalas fordítás-kísérletet a teljes 200 lapra menő könyv csalogató kirakatává tenni, az ilyen kétes ízlésű fogás aligha méltó egy magát komoly szándékúnak tartó költői bemutatkozáshoz.

Maga a fordítás, kikapkodott részek elegye, meglehetősen gyönge. Fő baja a szórend gyakori kibicsaklása (pl. «Lányt a legény hol lel, hallga, tanuld, hol e hely»), valamint a csaknem érthetetlenségig zavarodó erőltetettség (pl. «S félés nem sarkall, titka miatt mihamar»). A folyamatosság, a kifejezések csaknem olajozott simaságú, és kendőzött kellemességű tökélye, mely az egyáltalán nem tömör és nem kínos zsúfoltságú eredetit jellemzi, hiányzik a darabos és döcögő fordításból. Ráhibázásként találunk itt-ott egy-egy sikerült, Ovidiushoz méltó sort, pl. egy helyen a kéjes izgatottságú nőkről: «Révedező szemeik reszketve ragyognak ilyenkor, Napsugarak tüzeként tiszta tavak tükörén.» Némi elismeréssel említhetjük azt a fordítási ötletet, hogy a pentameterek két fele rímel egymással. Ez a rímesség nem ellenkezik az ovidiusi írásmóddal, gyakran találunk Ovidiusban helyeket, ahol a caesura végszava a sor végszavával intimen összefügg, pl. melléknév a jelzett főnévvel, csaknem rímszerű grammatikai összeegyezésük révén.

Veér Imre eredeti verseit fiatalos összevisszaságok, nagyhangúságok, ízlés-ingadozások jellemzik. Ha rikító és zavaró sorai tömegéből nagy fáradsággal kiválogatjuk itt-ott jelentkező igazi jellemző tulajdonságait, egy oly költői típus áll előttünk, mely fiatal írók verseiből gyakran rajzolódik az olvasó elé: a Heine-típus. Adyra emlékeztető kifejezéseken («tréfás, víg Halál», «holt fiú a tengeren»), babitsos bravúrokon («szerelmet szomjúzó szemmel szemlélem, a szűz örök szépséget,» vagy: «rögeszmém a rög eszméje: arany»), s más mai költők hatásán túl, ezektől talán megzavarva, vagy általuk, az ő lehetőségeik és vívmányaik által tovább fejlesztve, az örök fiatalságú Heine-típus szól hozzánk Veér Imre verseiből is. A természet s az élet kis és nagy jelenségein való ellágyulás, könnyes érzelmesség jelenik meg előttünk, s ez a szentimentális meghatottság a hányaveti fölényesség és élces fanyarság álarca alá van rejtve. Költőnk, a «szőke cvikkeres doktor» az Opera karzatán mélyen megindul a szomszédos ülésen ülő hölgy fekete szemeinek láttán, de egy másik versében az egész világegyetemre fittyet hány, s a szó szoros értelmében reggelire akarja elfogyasztani a földet, az eget és mindent. Persze, az a körülmény, hogy Veér Imre a huszadik században él, lehetővé teszi, hogy gyakran ugyancsak ráduplázzon Heine mesterre. Erotikus kiszólásai kissé túlságosan is Fidibusz-ízűek (egy helyen úgy írja meg az elhalálozást, hogy akkor a «züllött» lélek részegen kitámolyog a test: a «bordély» ajtaján!), s túlságos gyakran, bár néha tagadhatatlanul érdekesen és újszerűen, viszi be verseibe e természettudományos képzeteket, pl. «Királyvízzel, az értelem maró savával étetem iszappá aranyálmom.» Gyakori és nem ügyetlen fogása, hogy a természeti jelenséget prózai objektummal, a prózai hatású dolgot költői ízű jelenséggel festi alá (az ősi táj fáinak fázós lábát az avar mint sárga paplan fedi, a város szomorú, kopár bérháza viszont hervadt tájra emlékezteti).

Veér Imre verselés dolgában is szeszélyes, fölényeskedő. Néha pompás ritmusú sorai vannak, kiváló rímei, találó forma-kísérletei, olykor viszont kiállhatatlanul pongyola, s a neki egyáltalán nem illő modern szabad vers lehetőségeivel kacérkodik. Egészben véve: túlságosan fiatalos, túlságosan ál-fölényeskedő és fanyar zsenialitást mímelő, de nem értéktelen költő.