Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám

Sándor Imre: A Práger szerelmes

Az iskolaudvaron egy rakás fa volt. Két-három szekérre való fa, szabályos négyszögbe rakva, minden hasáb oldalára három X betű rajzolva, ami azt jelentette, hogy háromszor számolták meg. A farakás ősztől fogva állott az udvaron; a maradványa volt annak a két hatalmas oszlopnak, mely az Új utcai kis kaputól a Bástya-téri kapubejáratig húzódott végig az iskola hosszú udvarán. Emlékszem, ősszel, vadgesztenyehulláskor kitárták a kocsibejárat két széles szárnyát, azon keresztül gördültek be nyikorogva a fát hozó szekerek végtelen sorban és mély árkokat szántva az udvar agyagos földjébe.

A többi fát fölvágták és a pincébe hordták, ez a kis oszlop azonban itt maradt - úgy látszik, fölösleg volt. Télen vastag hó esett rá, márciusban a hó elolvadt róla és a nyirkosságtól bőséges moha telepedett a hasábok kérgére. Gyerekkori emlékeimben e farakás nyirkos mohaszaga jelenti a tavasz legelső illatát.

Márciusban már kiszaladgáltunk az udvarra, versenyt futottunk a hóvízben, fölmásztunk a farakásra, és Eger vár ostromát játszottuk. Ez azonban még nem volt az igazi tavasz. Az igazi tavasz akkor kezdődött, mikor a tanulótermek ablakait kinyitották és az épület másik részéből kiözönlöttek az udvarra a lányok.

Az ablakok kinyitása egymaga is sok zavart okozott. Az ablak alatt vonultak el a cselédleányok, akik a folyópartra jártak ruhát sulykolni. A fejükön kis kerek tekercset viseltek, azon volt a nagy kosár fehér ruha. A kezüket csípőre tették, úgy mentek. És énekeltek. És mi az énekszóra figyeltünk, nem a tanulásra. Még nagyobb izgalom volt, mikor napjában kétszer, délelőtt és délután egyazon időben mindig, felhangzott az utcáról a verkliszó. Ilyenkor mélységes csend volt az osztályban, a felelő remegő hangján kívül csak az ablaktáblához verődő dongólégy zúgása zavarta a zenét. Noha a verklist nem láthattuk, minden fej az ablak felé fordult. A verklis mestere volt a hangszerének: ütemesen, lágyan játszotta az édes keringőket, és a verkliben néha apró csengettyűhangok csendültek fel, oly jólesően, mint mikor az ember az édes kalácsban mazsolaszőlőt talál. Ha ilyenkor a tanító úr váratlanul felhívott valakit, az nem tudott felelni.

Mikor a lányok kivonultak az udvarra, akkor már április volt, meleg volt, a fák rügyezni kezdtek. Nekünk ezentúl csak az udvar fele maradt meg játszásra, ami felette kellemetlen volt. Voltak ugyan olyanok is közöttünk, akik ügyet se vetettek a lányokra, végigvágtattak az egész udvaron, fölmásztak a farakásra, mely pedig a lányok oldalán volt, sőt az is megtörtént, hogy cicejáték hevében egyik másik belerohant egyenesen a lányok körébe, szétszakítva az eszterlánc, eszterlánci rózsát. Oda se neki. Az illető fölkapta a földre esett sapkáját, széleset nevetett és utánaugrott a másiknak, hogy a hátára üthessen. A lányok rivalgására ugyancsak sokat adott.

Én ilyesmire képtelen lettem volna. Sokáig még a lányok közelébe is szégyelltem menni. Egyébként is nagyon csöndes, zárkózott gyerek voltam - látszatra. A többiek változatlanul és kitartóan játszották mindig ugyanazt a játékot. Volt, aki folyton a golyós zacskóját csörgette és elnyújtott, vékony hangon kiabálta: «Dobok tíz golyóra... Ki játszik araszra?» Akár az ügynökök a tőzsdén. Volt, aki minden tíz percben varrott bőrlabdát húzott ki a nadrágja zsebéből, és mikor az udvarra vezető üvegajtónál kijutott a tülekedésből, az előtte rohanó és öklöző padszomszédja hátába vágta - jelezvén, hogy szívesen játszik vele falhozállót. (Ketten szokták játszani: az egyik a falhoz áll, a másik belévágja a labdát; ha eltalálta, újra belévághatja.) Eger vár ostromát és a cicejátékot egész nyáron át ugyanaz a társaság játszotta.

Én egyik társasághoz se tartoztam. Legtöbbnyire egyedül és szótlanul ódalogtam egyik fától a másikig és gondolkodtam - most már nem emlékszem világosan, mely dolgokon. Aztán nekidűltem egy akácfának és a játszó leányokra bámészkodtam.

A lányok rendesen azt a buta eszterláncot játszották, sokan azonban kötélen ugráltak, ami nagyon kecses játék. Két lány hajtotta a kötelet, a harmadik pedig ugrálta által. Összetett lábbal elülről, aztán oldalt állt a kötélnek, majd pedig egészen megfordult és hátulról szökkent, úgy, hogy nem is láthatta, mikor csapódik a kötél a talpa alá. A kötelet mind sebesebben hajtották, a lány mind sebesebben ugorta át, anélkül, hogy csak egyszer is elvétette volna.

Egyszer egész tízpercen keresztül elnéztem a játékukat. Mozdulatlanul, figyelőn, a hátamat a fának támasztva, fejemet oldalt biggyesztve kicsit bandzsítva néztem őket és... és a langyos tavaszi szél az orromba vágta az akácfa illatát - énrajtam valami érthetetlen, bánatos érzés vett erőt, elszorította a szívemet (koránérett és túlérzékeny gyermek voltam, hamar a szívemre szaladt minden), nem tudtam moccanni sem, a szememet se bírtam felrebbenteni, csak álltam ott, a kezem a zsebembe volt süllyesztve és a szél felborzolta a hajamat...

És egyszerre megrázkódtam, kiegyenesedtem és megugrottam a fától. Vad, vijjogó kedvem támadt. Rohanni. Éktelen visítással, süvöltéssel kezdtem vágtatni az udvaron; a jobb karomat szélmalom módjára forgattam, fürge kanyarulatokkal rohantam keresztül-kasul a játékos csoportok között. Aztán bele a játszók közé: a labdázók elől fölkaptam a labdát és messzire elhajítottam, a golyózók golyóit szétrúgtam, a szaladókat hátulról meglöktem, hogy nagyot botlottak és elestek, odavágva két tenyerüket a földhöz. És ha üldözőbe vettek, vad kacagással menekültem előlük. Máskor óvakodtam a társaimmal való civódástól, most azonban a gyávaságnak szikrája sem volt bennem. És mikor a lányok mellett rohantam el, lopva vetett pillantással, izgatottan figyeltem rájuk. Ha valamelyik rám nézett, akkor grimaszt vágtam, hadonásztam a kezeimmel, és igyekeztem bohó és nevettető dolgokat művelni.

Az iskolában - fiúk és lányok - nem létezők voltunk egymás számára. A lányok megvetettek bennünket, mi lenéztük őket. Családi körből voltak leányismerőseim, az iskolaudvaron azonban eszembe sem jutott volna köszönteni őket. Csoportosan csak «azok a buta lányok» voltak a szemünkben, és ha nagyon sértőt akartunk egymás fejéhez vágni akkor azt mondtuk: «Te lány!» - Viszont ama megjegyzések, melyek a lányok táborábul néha átjutottak hozzánk, arról szóltak, hogy ördögök, gonoszak és semmi jóra nem valók vagyunk.

És ha egyik-másik lány mégis annyira mulatságosnak találta a mókáimat, hogy elmosolyodott vagy elnevette magát (sebesen elfordítva rólam szemeit), akkor valami kellemes bizsergés járta át a mellemet jólesően. Csöngetéskor kifulladva, lélegzet nélkül rohantam fel az emeletre. De az osztályterem ajtajában hirtelen lehiggadtam. Mély csöndben, a rám zuhogó ütlegek elől összehúzódva osontam a helyemre. Egyesek nem röstelltek a leghátulsó padokból előrejönni, csakhogy a hátamra üthessenek.

- Mit akartok tőlem? - kiáltottam feléjük.

Mikor már mindenki a helyén ült, még akkor is fenyegetően emelkedtek felém az öklök.

- Teee!... Alamuszi!...

-

A legnagyobb fiú az osztályban Práger volt; ezenkívül arról nevezetes, hogy a tanító úr minden délelőtt tíz órakor őt küldte át a trafikba két rövidszivarért. Eleinte nagyon irigyeltem őt ezért, későbben azonban megnyugodtam: vannak hivatalok, melyek a szegény embernek járnak ki.

Én az első padban ültem, az ablak mellett, Práger a középső oszlop utolsó padjában. Én második tanuló voltam az osztályban, Práger tavaly ismételt. Magánéletéből csak annyit tudtam, hogy nincs neki édesapja - az én apámnak saját fűszerüzlete volt a Jókay-utcában. Práger különben is a szegényosztályhoz tartozott: kora tavasztól kezdve mezítláb járt az iskolába.

Barátkozásról szó sem lehetett közöttünk, beszélni is keveset beszéltünk egymással. Nekem nagyon furcsák és idegenek voltak a mezítlábasok; valamennyien az utolsó padokban ültek, kopott, foltozott ruhákban jártak, kócosak voltak és csaknem kivétel nélkül rossz tanulók. Nem sokat törődtem velük, de avval, hogy egészen külön csoportba húzódtak, velünk, «úri» elemmel egyáltalán nem keresték az érintkezést, némi megbecsülést érdemeltek ki tőlem. Külön társaság voltak, komoly; meglett játékaik voltak - nem egyszer pénzre játszottak -, és alkonyatkor közlékben cigarettáztak.

Amennyire vissza tudok emlékezni, Práger nem igen barátkozott velük sem. Egyáltalán senkivel sem barátkozott. Nagyon furcsa gyerek volt, előadás alatt sohasem fecsegett, karbatett kézzel, mozdulatlanul ült, látszólag a tanításra figyelve és ha felhívták felelni, hát mukkanni se tudott. Az udvaron sohasem láttam őt játszani a többiekkel. Tízperckor nem láttuk, előadás alatt nem hallottuk, azonkívül, hogy ő hozta a tanító úrnak a rövidszivarokat, semmi de semmi figyelemreméltó nem volt a nyurga mezítlábas fiún. Én mégis nagyon jól emlékszem Prágerre.

Azóta, hogy tanulótársaim megbántottak, én se játszottam többet senkivel az udvaron. Mind nagyobbra nőtt bennem a meggyőződés, hogy ártatlanul bántottak meg, és a csöndes, büszke tartózkodás, melyért későbbi éveimben sokszor tartottak csökönyösnek és elviselhetetlennek, már akkor kezdett bennem fészket verni. A képzeletem működött; félreismertnek, elhagyatottnak éreztem magamat. Lehetetlen helyzeteket találtam ki, melyekben igaztalan meghurcoltatásoknak vagyok végzetesen áldozata. Az érzékenység és képzelődés egymást táplálták és növelték bennem, és a torkomat gyakran fojtogatta a sírás.

- De majd... de majd egyszer... gondoltam magamban és összeszorítottam a számat.

Ilyen gondolatokkal és érzésekkel ténferegtem egyszer az udvaron; a kezemben egy akácfa-gally volt, annak a leveleit tépegettem szórakozottan és tétován ácsorogtam a játszók között; néha meglöktek, én félrehúzódtam, a fejemre esett egy labda, én mit se szóltam érte. Kitértem előlük, megkerültem a farakást, fölmásztam rá és elborulva néztem a lányok játékát.

Előttem hajtották az ugráló kötelet. Eleinte révetegen, másra gondolva nyugtattam rajtuk a szememet. Feketehajú, piros arcú lányka ugrált a középen sebesen és nagyon ügyesen. Ezt a lányt még sohasem láttam kötélen ugrálni. Olyan idős lehetett, mint én, nyolc éves. Kékpettyes batisztruhácska volt rajta, a lábán fekete félcipőcske, kék harisnya, a térdnél piros szalaggal megkötve. Kipirult kis pufók arcában ragyogtak a sebes játék izgalmában kigyulladt fekete szemei. Két karját vízszintesen széjjeltartotta, feketefürtös fejecskéjét az ég felé fordította, lábujjhegyen, a földet csak leheletszerűen érintve szökkent, szökkent, én meg csak néztem, a két szemem rajta meredt elkáprázva, megfogva, elbűvölten - angyal, ha repül, nem lehetett szebb.

Lassan-lassan lecsúsztam a farakásról, a hátamat nekitámasztottam a fának. A lábamat keresztbe vetettem, a fejemet lelógattam a mellemre, karbatett kézzel, mozdulatlanul álltam és a szemem pillantás nélkül csüngött a lányon. A szívemet, a szomorú képzelgéstől megmunkált szívemet pedig sohasem ismert édesbús érzés rázta meg. Az arcom akaratlanul enyhe mosolyra húzódott, a szemem itta a lányka minden rebbenését, a mosolygó, kipirult arca úgy vetődött a szívembe, mint a sötétkamara napfénytől megfosztott, érzékeny falára.

Homályosan éreztem valami csöndes fájást, elérhetetlenséget. Hogy a lányka tőlem két lépésre oly szép, mint a tündér, táncol, mintha a mesében volna, én meg állok a fánál és nem mozdulhatok, nem mehetek közelebb és ha közelebb mehetnék is, mi történhetnék akkor? Szétzavarnám őket és semmivé tenném a játékot.

Úgy éreztem, hogy a szívem meleg, illatos vízben oldódik fel, szinte az orromban éreztem az illatot, könnyű izgalom bizsergette meg a halántékomat, éreztem, hogy ki kell nyújtanom a karjaimat, de nem tudom, nem tehetem.

Másodpercekig tartott az érzés. Összehökkentem. Hohó, mi ez? Riadtan néztem körül. Nem figyelt rám senki sem. - Mi volt ez? Hiszen. ez... Igen, ez... nem, nem, lehetetlen... Igaz, a fiúktól már hallottam, amint egymást csúfolták vele, odahaza a cselédek is mindig arról beszélgettek egymás között, még a nóták, amiket énekeltek, azok is mind arról szóltak, igen, én már nagyon sokat hallottam a szerelemről, de hát... én!

Éreztem, amint az arcomat elönti a pirosság. A fa mögé osontam, úgy lopóztam el onnan, mint aki fél, hogy tetten érik. A farakás mögött leültem egy sarokba és ott maradtam egészen tízperc végéig.

-

Nagyon szégyelltem magam magam előtt, és többé feléje se néztem a lányoknak. Kibékültem az osztállyal, résztvettem a játékaikban és kiderült, hogy hancúrozni és hejehujázni legalább úgy tudok, mint ők. Játékrontó még azontúl is sokszor voltam. Ha valamelyik játékot meguntam - és nagyon könnyen meguntam mindegyiket -, akkor búcsúszó nélkül otthagytam társaimat és bekéredzkedtem egy másik csoportba. A kötélugráló lányokat messzire kerültem, és néhány hét alatt megfeledkeztem a szégyellnivaló esetről.

Egy júniusi délután tétován, a forróságtól elálmosodva ténferegtem az iskolaudvaron. A néhány akácfa, mely virágját már rég elhullajtotta, alig védett a hőség ellen és én az iskolaépület falához kerültem, az vetett még némi árnyékot. A fal mellett bandukoltam lehajtott fejjel és annyira elgondolkodtam egy aranysávos üveggolyón, melyet az imént Piacsek nevű osztálytársam kínált megvételre, hogy nekimentem a széles sárgaréz esőcsatornának. Ez az esőcsatorna az iskolaépület falán futott végig, körülbelül az udvar közepére esett, és ez választotta el a fiúk játszóhelyét a lányokétól.

Föltekintettem és két lépésnyire tőlem, a lányok falánál Prágert pillantottam meg. Nekitámaszkodott a falnak, a lábait keresztbe vetette a kezei karban, a fejét lehorgasztva nézett, rebbenés nélkül ugyanazon pontra. Követtem a tekintetét.

A lányok ott játszottak előttünk, nagy széles körbe fogódzkodtak, forogtak, elnyújtott, vékony hangon énekeltek:

«Kis kacsa fürdik fekete tóba...»

A kör közepén egy lány állott csípőre tett kézzel, azon csüngött a Práger tekintete. És az arcán alig észrevehető enyhe mosoly ült, kis kék sapkája (ameddig ismertem, mindig azt viselte) felcsúszott a feje búbjára, mintha mindenről megfeledkezne, nézte a lányt, aki csípőre tett kézzel, feltartott fejjel, kedves, büszke pózban állott a körnek a közepén, míg a többiek körülötte forogtak és énekeltek. Ő volt a királynő a játékban.

Néztem Prágert és néztem a lányt. Izgatottan járattam végig rajtuk többször a szememet. Hirtelen egy gondolat lüktetett fel az agyamban, mely sebes izgalommal remegtette meg egész testemet.

- Hiszen ez.... hiszen ez... - dadogott bennem.

A meglátás kis pillanatmagva szétfakadt, elborította az agyamat, leszaladt a szívembe, lázasan, lelkesen ömlött, vágtatott szét az ereimbe:

- A Práger szerelmes! A Práger szerelmes!

Boldog, lelkesült öröm rázott meg, nem bírtam ott maradni, szaladnom kellett, rohannom, kiabálnom:

- A Práger szerelmes! A Práger szerelmes!

Piacseket találtam szemközt. Izgatottan ragadtam meg a karját.

- Nézd - súgtam neki remegő hangon -, a Práger szerelmes.

- Honnan tudod?

Tétován néztem egy pillanatig az arcába. Megmondjam-e neki?

Nem értheti meg, hiszen... Nem, nem értheti meg.

- Tudom - kiáltottam határozottan.

Merészen néztem a szeme közé, úgy éreztem, hogy ha ellentmond, vagy kinevet, az arcába kell ütnöm.

Piacsek értelmetlenül nézett rám egy pillanatig, aztán vállat vont. Nem igen érdekelte a dolog.

- Megveszed az aranygolyót? - kérdezte.