Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény Harmadik könyv.
III.

Amint beléptek, már azt várta, hogy éles szemmel s kutató ellenségességgel fogják fogadni, s kissé álmélkodva konstatálta, hogy odabenn három úr ül, nevetve összebújva, s halkan kacagva. Ő még mielőtt meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló szívvel pillantotta meg az asztal túlsó sarkán az aranyát. Le volt téve a fehér abroszra, s világított és csillogott. Miklós szédült és rémült volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte különben semmi változást nem idézett elő, a beszélő úr tovább beszélt, a másik kettő tovább vihogott a szavain, s ők leültek, anélkül, hogy bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatalember sem emelte fel a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett feszíteni a figyelmét, hogy megértse:

- Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virít istenigazában, a kutyafáját. Kérem, képviselő úr, maga nem tudja elképzelni, mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illúziók elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és semmiképpen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve; szóval nincs és nem lehet és na... jön a Feri, s azt mondja: a Gyöngytyúk utcában Sternéknél van egy lány... na... lehet... na eccóval... Hát kérem, képviselő úr: az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet kiugrik az ablakon, mezítláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja, s kimászik az udvarba. S utána a Feri; az ember átmászik a kerítésen, jó szöges, az ember elrepeszti a nadrágját... s gyű, végig az utcán. No de most hol laknak a Sternék. Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!... Sorra ráfogják minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te... Eredj te... Na, képzelje el, képviselő úr, hogy az elsőség az nem számít... sőt... S egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban; no most mi lesz?... Itt vagyunk... püff... Most betörjem az ablakot: kérem, képviselő úr, a kamaszkor leggyönyörűbb vonása, hogy abszolúte semmivel sem gondol: megragadja egy rettenetes vágy s kiröpíti, ki... Fut, megy, mint az őrült, számítás és cél nélkül... Kérem: most aztán falba ütődik az ember; az ember örül, hogy nem tört be a homloka, s nincs más mit tenni: szépen visszamászni a Sternék kerítésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, újra levetni a cipőt, be az ablakon, s lefeküdni... Megvolt a kaland... az első...

Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem tűnt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a mágnes húzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a beszélő mondott, s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtott kacajjal, minden ellenállás nélkül fogadták az előadást, a képviselő úr nyájas, kedélyes, kopaszodó úr, akinek vékony bajusza feketére volt festve, s lila volt, fekete haja töve is lila, cimpája folyton remegett, s mint egy vadállat, nyalogatta a száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday...

A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerű előadó érrel, egy ennél még furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarkú házicselédnél, amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult:

- Most vagyunk végre a célnál - mondta, s azonnal új nagy nevetést keltett. - A kaszírnő!... Az emberi kor első nagy stációja!... Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak úgy látszik a kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfél utáni idegességtől fűtve, minden szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van elfoglalva... de neki nem kellett volna így leülni közéjük, félretolva és lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett... Nőtt a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden szabad... Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek - mert ki lehet ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik -, ennek a szavait nem lehetett volna egy pillanatra félbeszakítani, hogy őt üdvözöljék, hogy őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?... Összeszorított foggal s összehúzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öregurat, a képviselőt, s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen ambíciója, hogy neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának emelésére. Az öregúr alig-alig, vagy halkan s dühítően fölényesen mosolygott, s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet szatírája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember nemi ösztöneinek megvetésre méltó galádsága sistergett ki a szavak megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák:

- És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, új szobaasszony jön... Micsoda forradalom, az egész város minden férfija fel van húzva: mit... Elmegy? A régi?! Senki sem szól, csak a szemek szikráznak; nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a viccek, és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a forintból... S jön egy nagy és sárgára festett hajú nő... az alkapitány joga, hogy kimenjen elébe az állomásra, s mire bejön... az egész város irigyli...

Miklós sötét lett: ő még valóban szűz és ártatlan férfi volt, aki soha még ennyire férfi-társaságba nem került... Nem állotta, ő is kénytelen volt fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a visszásságot: nem, ez kellemetlen, így pőrére vetkőzve látni egy képviselőt, egy öregurat, két komoly s a városban számottevő úriembert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár igazgatója, akire szintén ráismert... Már egyszer tudniillik gondolt arra, hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki ezt az urat, hogy ettől függ a dolog... De ez akkor az utcán ment, ő a Berger boltjában állott az ajtóban, s amint átpillantott a másik oldalra, ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal egy erős úriember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s kackiás, amely az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor oly komoly, félelmes és tekintélyes úr volt, hogy százszor inkább alázta meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen, s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi személyi hitel után... S most ez az úr hirtelen ilyen közel került hozzá, kivörösödött arccal; hogy élvez, hogy figyel; s mint a többi úr, mint mindenki itt egy pillanatra sem feledte, hogy egyúttal folyton a nap felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogító jelenlétében sütkérezett.

Miklósban mély és keserű fölháborodás gyűlt fel: a plebejus gőgje, fölfelé. Ő a parasztot azért gyűlölte meg, mert hiába akarta fölemelni magához, ahány kísérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi szívvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé... Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába, ami pedig íme itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt. Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hívő az istent érzi ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak, s az isten kedvét keresi szíve titkos rebbenésivel. Úgy keresték itt ezek e hatalmasnak kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerűen, lezser mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt a diskuráló fiatalembert, ez ki lehet? Csak ezt élvezve, mint egy finom és idegen italt...

De már nagyon látta őt, s éppen e legelső pillanatban, s azok után, amiket máris tud róla... Egy ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet, mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a teheneit s barmait.

Keserű pillantása megint csak az aranyra tévedt, s amint az megcsillant előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek. Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszírnőnek... Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán.

(Folyt. köv.)