Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám

Jancsó Károly: A magyar köztisztviselők

Szürke, hétköznapi füzet, mely máskor teljesen elkerülte a figyelmet, megdöbbentő számaival jellemző képet ad a Budapesten élő köztisztviselők háborús szorongatottságáról. A Magyar Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének 1916. évi beszámolója ez a füzetke. Ennek a szövetkezetnek 7812 tagja közt megtaláljuk a különböző minisztériumok, a posta és távírda, igazságszolgáltatás tisztviselőit, a tanárokat, a főváros tisztviselőit.

A szövetkezeti jelentés három év adatait veti egybe arról, hogy mit fogyasztottak el a szövetkezet tagjai. Aki sűrűbben eszik húst, az a jólétnek magasabban fokán van. A szövetkezet tagjai 1914-ben marhahúsból elfogyasztottak 180 métermázsát, 1915-ben a szám 129 métermázsára csökkent, 1916-ban pedig 58,5 métermázsára. Az 1914. évi fogyasztás 1916-ban egyharmadára esett. Jelentékenyebb a csökkenés a borjúhúsnál. Itt az 1914. évi fogyasztás 131,5 métermázsája 1916-ban 37,8 métermázsára szállott le, majd egynegyedére. A disznóhúsból 1914-ben elfogyasztottak a szövetkezet tagjai 111 métermázsát, 1916-ban csak 84,6 métermázsát, a baromfinál az 1914. évi fogyasztás 23 métermázsát, 1916-ban 2,2 métermázsát tett ki. S minthogy a tagok száma 1916-ban 1297-el szaporodott, még megdöbbentőbb az a visszaesés, amely a háború harmadik esztendejében a tagok húsfogyasztásánál az előző évekkel szemben beállott. És e cikkek fogyasztásának nagy visszaesésével szemben úgyszólván csak két cikk fogyasztása emelkedett: a füstölt és a friss kolbászé 3,8 métermázsáról 1915-ben 26,8, 1916-ban 16,7 métermázsára; a burgonya fogyasztása 421,8 métermázsáról (1914.) 1916-ban 520,7 métermázsára. A húsfogyasztás csökkenése s a száraz főzelékféléknek emelkedése pedig a háztartások devalvációjának legtipikusabb jele. A jelentés természetesen nem terjeszkedhetik ki arra, hogy egy-egy tag háztartásában hány családtag él. Így aztán nem kaphatunk még hozzávetőleges képet sem arról, hogy az egyharmadára lecsökkent húsfogyasztás a szövetkezet tagjainak táplálkozásában tulajdonképp minő további devalvációt jelent. Nem túlozunk azonban, ha e részletkérdés tisztázása nélkül ezekből az adatokból is ahhoz a megállapításhoz jutunk, hogy a Budapesten élő köztisztviselők táplálkozása a háború harmadik esztendejéig 300 százalékkal rosszabbodott. Különben más oldalról vett számok is ezt a tényt igazolják. Az elsőrendű élelmiszerek árának átlagos emelkedését 300-400 százalékra teszi maga a köztudat is, ezzel szemben az a drágasági segély, amit köztisztviselőinknek a háború folyamán nyújtottak, fizetésük 20-35 százaléka között váltakozik, a táplálkozás devalvációja ezen az úton sem mutathat kedvezőbb képet. Sőt - hiszen a tisztviselőknek nemcsak táplálkozniok kellene - sokkal, de nagyon sokkal szomorúbb a valóság a statisztika fenti számánál.

A vidéken pedig, amelyről ilyen megközelítő fogyasztási adatok, mint a szövetkezeti jelentéséi, nem állanak rendelkezésünkre, a köztisztviselők helyzete semmi esetre sem jobb, ha helyenkint nem rosszabb, mint a fővárosiaké.

A gyomor kérdése mellett ott a másik rém, ami a tisztviselők elé mered: a ruházkodás kérdése. Elégedjünk itt meg azokkal az adatokkal, amelyeket az állami tisztviselők húsvéti memoranduma a kormányhoz, felsorol. Ez a szelíd hangú, udvarias, s az általános nyomorúság jogos felzúdulásától mentes előterjesztés a ruházati cikkek árának emelkedését 414-647 százalékra teszi. S ez a két tétel, az élelmezés és ruházkodás, még nem minden. A szükségletek egész sora következik még, amelyek ha kielégítéshez nem jutnak, szenved az egyén, közigazgatási munkája mennyiségében és értékében süllyed még akkor is, ha a két fő életfenntartási szükséglet kielégítése kívánnivalót nem is hagy fenn. Pedig ma, amint fentebb láttuk ettől is messze, nagyon messze vagyunk.

A köztisztviselők nyomorának két súlyos következménye kétségtelen. Az egyik, ami a többi rajtuk kívül álló társadalmi rétegek szempontjából elsősorban fontos, hogy az a közigazgatási munka, amely a köztisztviselők vállaira hárul, s amelynek pontos, gyors, s a szembe kerülő egyén, érdekek irányában méltányos ellátása közérdek, ha a tisztviselő éhezik, rongyos, családjáról gondoskodni nem képes, egyenesen közveszedelmet jelent. A másik következmény pedig, ha a köztisztviselő standardja aláhanyatlik, e társadalmi réteg emberanyagának jelen és jövő leromlását végső fokon pusztulását jelenti, ha idejében meg nem érkezik a megfelelő segítség. Tulajdonképp hány ember veszedelmét jelenti ez a standard-lehanyatlás?

Az 1910. évi népszámlálás eredménye szerint (A m. kir. statisztikai hivatal 56. kötete) a közigazgatási szolgálat (állami, vármegyei, városi, községi) foglalkoztat 40 544 férfit és 898 nőt; az igazságszolgáltatás 9 964 férfit, 1272 nőt, a tanügy (itt benn van a felekezeti iskolák személyzete is) 45 023 férfit és 13 660 nőt. A végösszeg szerint van az országban (a társországokat nem számítva ide) 95 531 férfi, 15 830 nő, összesen 111 361 köztisztviselő. Hogy ez a sereg hány családtagot jelent, arról a statisztika közelebbi számokkal nem szolgál. Azt hisszük azonban, Batthyány Tivadar gróf, az állami tisztviselők elnöke, aligha tévedett, amikor május 20-i közgyűlési beszédében az összes köztisztviselők számát, ide véve az állami üzemek tisztviselőit is - posta, távírda, vasút -, 250 000-re teszi, családostul pedig egy millióra.

Egy millió ember nyomorúságát, ennyi emberanyag romlását, pusztulását jelenti tehát a magyar köztisztviselő ma oly szomorú standardja, nem is szólván arról, hogy ez az élethelyzet már a háború előtt sem volt rózsás, s egyéb, jelentősebb okok mellett nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy közigazgatásunk a gyorsaság, pontosság kívánalmain felül a széles néprétegekhez tartozó felekkel való bánásmód szempontjából is sok kívánni valót hagyott fenn. Különben nem is lehet csodálkozni azon, hogy az anyagi gondoktól agyonkínzott tisztviselőnek a legritkább esetben van türelme ahhoz, hogy a jogát, sérelmének reparálását, szintén érthető okokból, nem ritkán ingerülten, kereső polgárt szelíden lecsendesíthesse. A hivatali szoba így aztán, főleg ahol nagyobb számban fordulnak a polgárok a végrehajtó hatalomhoz, nem is oly ritkán, a legdurvább veszekedéseknek volt színhelye.

A háború kitörése óta pedig a helyzet e tekintetben csak rosszabbra fordult. A tisztviselők munkája, a kollégák bevonulása, s annak a körülménynek következtében, hogy a háborús közigazgatás terjedelme is nagyot nőtt a békeidők közigazgatásáéval szemben, jelentékeny arányban megszaporodott. A közönség türelme is csökkent, a háborús lelki depresszió következtében. Ezen okok mellé sorakozott teljes ható erejével a tisztviselők anyagi helyzetének, mondjuk a fenti kalkuláció szerint, legkevesebb 300 százalékos leromlása. Mindezek a tényezők együtt aztán oda hatottak, hogy a hivatalos érintkezés a tisztviselő és a közönség közt majdnem elviselhetetlenné vált, a hivatalos helyiségekben mind gyakoribb a veszekedés, ordítozás az előzékeny megértés, intézkedés helyett. Abban a hatalmas közigazgatási gépezetben, amely antidemokratikus szervezete miatt eddig is elég sűrűn nyikorgott, ma már a recsegés, ropogás uralkodik minden más hang felett.

Bizonyos, hogy a háború előtti közigazgatási állapot is messze állt attól, hogy az agyonközigazgatott publikum gyönyörűséget találjon benne. De a ma közigazgatásával szemben mégis visszasóvárogjuk legalább a háború előttit. Így találkozik össze, eltekintve az egész apparátus modern reformjától, mely a közönségnek és a tisztviselői karnak is egyformán érdeke, a háború előtti állapotok után sóvárgó közönség érdekével a köztisztviselő-társadalomnak egyelőre legalább a háború előtti jobb megélhetési viszonyok után áhítozó érdeke.

S az eredmény az, hogy a köztisztviselők kínzó háborús gyötrelmét a sajtó megértő támogatásán kívül, bizony a társadalom csak «meleg szimpátiával» honorálja. Azaz bocsánat, megszűnőben van legalább az az irigységből táplálkozó ellenszenv, amivel a háború első hónapjaiban a szabadfoglalkozásúak a bármily csekély, de mégis fixfizetésű tisztviselők helyzetét nézték. S a törvényhozás, a kormány? 20-35 százalékos drágasági segéllyel «siettek» a 300 százalékos áremelkedés terhe alatt nyögő tisztviselő-társadalom segítségére, amikor a magánalkalmazottak között nem ritka azoknak száma, akik már eddig is 100 és magasabb százalékú fizetésemelésben részesültek. S a Tisza-kormány legutolsó aktusa méltóan egészíti ki ezt az akkordot, amikor 500-300 korona ruhasegélyben részesítette azokat a tisztviselőket, akik nagy szerényen, ruházkodási igényeik erős lefokozása mellett, lyukas cipőben, foltos ruhában 1000-1200 korona segélyt kértek húsvétkor ahhoz, hogy maguk és családjuknak ruhát, cipőt szerezhessenek. Egy rend kész férfiruha pedig ma 250-300 korona, egy női szoknya 100-170 korona, egy pár cipő 70-80 korona, egy rend használt férfiruha kifordítása 80 korona, egy pár cipő talpalása 20-25 korona, cipőfűző 1 korona, hogy más egyebekről ne is szóljunk...

*

A köztisztviselői kérdés megoldásának ma két része van. Az egyik az ideiglenes rendezés: a háború okozta mai helyzetből kell kimenteni a leggyorsabban a köztisztviselők társadalmát. A másik, a végleges rendezés, a mely legcélszerűbben ugyan az egész közigazgatási szervezet demokratikus, korszerű reformjával együtt volna megoldható, ha azonban ennek megvalósítása bármi okból késnék, feltétlenül megoldandó a háborúból a békére való átmenetnél. A köztisztviselők helyzetének végleges rendezése azok közé a kérdések közé tartozik, amelyek a háború befejezése után a regenerálás első feladatait adják.

Hogyan segítsen a köz, az állam, a maga, a vármegye, a város, a község alkalmazottainak háborús nyomorúságán? Saját feleletünk helyett adjuk itt azokat a posztulátumokat, amelyeket a köztisztviselők egy része, az állami tisztviselők, szervezetüknek, az «Állami Tisztviselők Országos Egyesületének» húsvéti közgyűlésén elfogadtak, s a mely propozíciókat Budapest törvényhatósága a tisztviselők állásfoglalását követő legközelebbi közgyűlésen szintén magáévá tett.

A memorandum, amelyet az egyesület elnöksége e határozat alapján a Tisza-kormány elé juttatott, a XI-IX. fizetési osztályokba sorozott és velük hasonló javadalmazású tisztviselőknél, továbbá a díjnokoknál, altiszteknél, szolgáknál és napibéres szolgáknál a fizetésnek és személyes pótléknak, a napidíjnak, napibérnek legalább 100 százalékát kéri háborús segélyképp. Hogy mily keveset jelent ez a segély, egy példával illusztráljuk. A IX. fizetési osztály kezdőfizetése 2600 K, egy ilyen fizetést élvező tisztviselő, ha a háborús segélyhez a tisztviselők előterjesztése szerint hozzájutna, e segéllyel együtt 5600 K illetmény állana rendelkezésére, önmaga, s ha nős, még feleségének eltartására is. Különben pedig arra nézve, mily keveset kér itt tulajdonképp a memorandum munkáltatójától, az államtól, jellemző e posztulátum további részletezése. Az idevonatkozó passzus ugyanis azt az óhajtását fejezi ki, hogy a fizetés a személyi pótlék és a háborús segély egy évi összege tisztviselőknél 3000 koronánál, a díjnokoknál a napidíj és a háborús segély évi összege együtt 2400 koronánál kevesebb ne legyen. 100 százalékos háborús segéllyel együtt 3000 korona évi jövedelem, illetőleg 2400 korona, ugyan hogy élhettek meg eddig, s hogyan élhetnek meg ma a köznek ezek a szerencsétlen páriái.

A memorandum követelménye a VIII-VII. fizetési osztályokba sorozott tisztviselők részére 75 százalékos, a VI-V., s ennél még magasabb fizetési osztályokba sorozott tisztviselők számára 50 százalékos háborús segítség; mindezeken felül a tisztviselőknél 1200-1000 korona, a gyakornokoknál, díjnokoknál 800-600 korona, szolgáknál 600-500 K beszerzési segély, s a családosok részére a családi pótlék felemelése 400 koronára, szolgáknak 200 koronára. Batthyány Tivadar gróf május 26-i közgyűlési nyilatkozata szerint az összes állami alkalmazottaknak, megyei városi tisztviselőknek, vasutasoknak, postásoknak, állami tanároknak, tanítóknak, községi tisztviselőknek, a felekezetek segélyezett tanítóinak, lelkészeinek 100-75-50 százalékos drágasági segélyéhez egy évre 440 millió, beszerzési segélyéhez 180 millió, családi pótlékához 40 millió koronára, összesen tehát 660 millió koronára van szükség. Valóban, még ha a memorandum teljesítése esetén az állam vállaira háruló e terhét nézzük is, túlzott igényekkel így sem vádolhatjuk meg az állam illedelmesen kérő tisztviselőit, főleg ha megjelenik előttünk egy másik, jóval ijesztőbb szám, amely azt mutatja, hogy a monarchia havanként 4,2 milliárdot költött el már majdnem három éven keresztül a háborúra.

Nem tudjuk, hogyan bánik el az új kormány e memorandummal. A letűnt Tisza-kormány a pünkösdi tisztviselői közgyűlés incidenséből az egyre energikusabb tömeghangulat hatása alatt kénytelen volt távozása előtt cselekedni. De milyen szűkmarkú, s szégyenletes volt ez a cselekedet: a beszerzési előleg 50 százalékánál is kevesebbet, 500-300-200 koronát utalt ki a kormány rögtöni segélyre, a családos tisztviselőknek 100-200 koronát családi pótlékra.

Lehet-e megszervezni a hatalmi eszközök egész summája felett közvetlenül rendelkező munkaadónak, a végrehajtó-hatalomnak, alkalmazottait, és pedig teljesen oly szellemben, mint az osztálytudatos munkásokat? Ez a kérdésnek a lényege.

Az állami tisztviselők egyesülete által elfogadott határozat ilyen bevezetéssel tér át a tisztviselők helyzetének javítását célzó javaslatokra: «A nagy háború... végre nálunk is nyilvánvalóvá tette az állami tisztviselők kongresszusai által húsz esztendő óta hirdetett amaz egyszerű igazságot, amely szerint nem nekünk, de a trónnak és a magyar nemzetnek, a szent korona fogalmában kifejeződő magyar államnak, az egész magyar polgárságnak érdeke elsősorban olyan köztisztviselői szolgálati pragmatikának törvénybe iktatása stb.» A határozat szövege pedig így végződik: «Végül, mert kérelmeink sikerének feltétele legelsősorban magának az állami tisztviselői karnak együttérzése és összetartása, elvárja a közgyűlés mindazoktól a kartársaktól,... hogy mielőbb belépnek (az egyesületbe)... s egy emberként tömörülnek mocsoktalan, s csak a törvény és alkotmány jegyében lobogó zászlója köré, amelynek jeligéje volt és marad mindörökkön örökké, «Istennel, királyért és hazáért!» (A ritkítások az eredeti szövegben is megvannak.)

A tisztviselők is éppúgy munkájukért kapják az ellenszolgáltatást mint a munkások. Ha nem élhetnek meg fizetésükből, nekik is éppúgy, mint a munkásoknak, munkadíjuk emelésére van szükségük. Az állam végrehajtó hatalma sem más, mint egy vállalat, amely az ország polgárainak ipari-közigazgatási, útigazgatási, igazságszolgáltatási stb munkákat szállít. Az a legfontosabb, hogy a törvények által, vagy a polgárok által megrendelt munkát pontosan, gyorsan, mintaszerű kivitelben gazdagnak, szegénynek egyformán, pártatlanul szállítsa. Hogy teheti ezt? Ha ügyes, szakképzett, jól fizetett tisztviselőkkel dolgozik, akiknél az elhasznált energia pótlásáról olymódon gondoskodik, hogy az egyedeknek egzisztenciájuk más irányú biztosítására minél kevesebb energiát kell elpocsékolniok.

Amikor pedig idáig jutottunk, egyre keményebben mered elénk az imént említett: Miért? Miért nem voltak képesek köztisztviselőink, a szellemi proletárok, épp oly szellemű szervezkedésre, mint a kézimunkás proletárok? Próbáljuk meg ezt a miértet elemeire szétboncolni.

Az a körülmény, hogy munkaadójuk, az állam, a köztudatban magasabb erkölcsi nimbusszal körülvéve él, hogy a nemzetnek, a hazának megjelenési formája, aligha lehet e tekintetben akadály.

A köztisztviselők céltudatos szervezkedésének akadályai közül az állam úgynevezett magasabb erkölcsiségéből eredő tényezőt egyelőre hagyjuk figyelmen kívül, de ne kapcsoljuk ki teljesen a gátló körülmények közül.

S most pedig keressük a «Miért» elemeit a köztisztviselő-individuumok pszichéjében. Induljunk ki abból, hogy melyek általában a jobb megélhetésért harcoló tömegmozgalmakkal szemben a munkás-individuumokban is rejlő azok a tényezők, amelyek nem egyszer óvatosan tartózkodóvá teszik őket is.

Egyik ilyen tényező az az ösztönös érzés, hogy minden egyén a megszerzett munka alkalmat, amely exszisztenciáját úgy-ahogy biztosítja, félti. Annál erősebb ez az érzés az egyénben, minél többször előzte meg adott foglalkozásának elnyerését hosszabb-rövidebb ideig tartó munkanélkülisége. Óvatosabbá teszi a munkást ez az adott lelki helyzet a bérmozgalmakkal, nem ritkán az osztálytudatos szervezkedéssel szemben is. A bérmozgalom egy, vagy más okból kudarccal járhat, s főleg ha a munkaadó nagyobb erőt, a szervezet fiatalabb kora miatt kisebb ellenállást jelent, az elbukott sztrájkot követi a sztrájkolók elbocsátása, a munkanélküliség. Maga a szervezkedés, nemcsak már a bérmozgalom, különösen a fejletlenebb közgazdasági viszonyok közt, nagyon érzékenyekké teszi a munkaadókat. Nem egyszer, főleg ha az állami élet szervezete még nem demokratikus, az egyesülés szabadságát nem biztosítja s az egész hivatalos apparátus épp a demokráciát nélkülöző belső szervezete miatt a munkaadók oldalán áll, a szervezkedő munkást az a veszély fenyegeti, hogy ha belép a szakegyletbe, elveszti munkahelyét.

Az imént említett lelki tényező mellé sorakozik az a másik szintén ösztönszerű érzés, amely a szervezkedő munkást azért teszi óvatosabbá a bérmozgalmakkal szemben, mert nem ismerte még fel a tömegerő értékét, s nem bízik a tömeg szolidaritásában. Ez az érzés különben belekapcsolódik az előző ösztönös érzésbe, abba, hogy a megszerzett munkaalkalmat az egyén félti. És pedig nem csupán azért félti, mert nem biztos benne, hogy ugyanannak a munkaadónak vele együtt sztrájkoló munkásai cserben hagyhatják a megkezdett mozgalmat, hanem azért, mert látja, hogy főképp a tanulatlan munkánál milyen nagy az utcán szaladgáló, s még a szervezethez sem tartozó munkanélküli tartaléksereg.

Ez a két tényező még a tanulatlan munkásoknál is erősebb hatást gyakorol a tisztviselőkre. Állásukat ők jobban féltik, mert állandóbb jellegű, ritkán jár heti, legtöbbször havi fizetéssel, s mert ha elvesztik, főleg hosszabb szolgálat után, sokkal nehezebb hozzá csak megközelítően is hasonló új állást elnyerni. Az állását vesztett tisztviselő általánosságban hamarabb pótolható, mint az elbocsátott munkás, ez utóbbi könnyebb elhelyezkedését különben is tágabb munkapiaca biztosítja, ezenfelül a megüresedett tisztviselői állásokra várakozók száma is jelentékeny tartaléksereget ad. Különben pedig mint kisegítő tényező szerephez jut itt az osztálytudatos szervezkedés útjában egy másik körülmény is. Nevezetesen köztisztviselőink előlépése, sőt meglevő pozíciójuk megtartása is, komplikáltan hierarchikus hivatalnoki szervezetük mellett a főnökök egész seregének kegyétől függ. E kegy megszerzéseért és biztosításáért való versengés pedig egyáltalán nem alkalmas a szolidaritás érzésének kifejlesztésére. Ez úton bontakozik ki a felsorolt tényezőknek összhatáskép a köztisztviselők társadalmában, hogy közöttük sokkal nagyobb a kenyéririgység, mint az ipari munkások közt, ami egyébként a munkásmozgalmakban megjelenő és eredményeiben oly jelentős tömeghatásoknak a köztisztviselők mozgalmában egyik nehezen legyűrhető akadálya.

De a «Miért»-nek itt nincs vége. A legtöbb köztisztviselő, s minél feljebb haladunk a ranglétrán, annál inkább ez a helyzet, méltóságán alulinak tartja a fizetésjavításért meginduló, s a munkásokéval egyértelmű tömegmozgalmat, főleg ennek ultima rációját. Érdekes ebből a szempontból kategóriánként figyelni a köztisztviselő-társadalom rétegeit. A megyei tisztviselő, a régi nobile officiumok egyenes örököse, a legfinnyásabb e tekintetben. Csökken e finnyásság az állami tisztviselőknél, kevésbé a fogalmazói, mint inkább a kezelő tisztviselőknél; még jobban a városi tisztviselőknél, főképp azoknál, akiknek alkalmaztatása egész életre szól, s előlépésük automatikus. Például a fővárosi tanítóknál, akiknek elég ideje már majdnem a munkásszervezetekkel egyértékű szabadszervezetük van, amely igen sokszor segítségére volt a főváros közigazgatási alkalmazottainak helyzetük javításánál.

E sorok írója hosszú ideig volt megyei tisztviselő, az új idők szelleme iránt nagyon is ellenséges érzésű megyében, s elég rég ideje él egy modern város tisztikarában. Megfigyelései tehát közvetlen észleleteiből valók. A megyei tisztviselők szívesen vették, ha a megyegyűlés, s a megyei fizetések állami átvállalása óta, az állam javított helyzetükön. Kongresszusokat is tartottak, de az udvarias felszólalásokon túl alig haladtak, megélhetésük egyéni körülményeit nem volt kedvük komoly tömegakciók kiindulójául beállítani. Sokkal egyszerűbb megoldást választottak. Ha nem elég a fizetés, jöjjön segítségül a szerencse: kártya, politika, avagy a jó házasság. Nagyon nyomja őket a régi tradíció átka, a nobile officium emléke, s az állam hatalmát gyakorló történeti osztályokhoz tartozás érzése. Minél távolabb áll aztán a köztisztviselők bizonyos rétege ettől a fókusztól, annál inkább enyhül «az apák bűneinek» hatása, s erősödik a vágy a kartársakkal való közös munka után a jobb megélhetésért.

De e hajlandóság ellensúlyozójául erősen érezteti hatását a fentebb részletezett kettős tényező, amely a tömegmozgalmakkal szemben az ipari munkásokat is bizonyos mértékig és bizonyos ideig óvatosakká teszi. E kettős tényező hatásainak fokozására pedig más körülmény is jelentkezik.

A köztisztviselők a hatalom nevében többi embertársaik felett hatósági jogokat gyakorolnak, rendelkeznek velük, vitás ügyekben ítélkeznek, engedélyeket adnak nekik, s engedélyeket vonnak meg tőlük olyan dolgokban, amelyek az illetőknek exszisztenciát biztosítanak. A köztisztviselők e viszonya a tisztviselői társadalmon kívül állókhoz, ez utóbbiak részéről megkülönböztetett tiszteletet biztosít nekik, főleg kevésbé demokratikus, s kevesek uralma alatt nyögő országokban. Vegyük ehhez az állapothoz még azt a szintén köztudomású tényt, hogy a hatalom e gyakorlása kevés kivételtől eltekintve, megkótyagosítja a hatalom gyakorlóinak fejét. Kialakul így előttünk a köztisztviselőnek az a lelki állapota, amely méltatlannak tartja magához, bármily nehezen él is, a fizetésjavításnak azt a módját, amely a munkások mozgalmában eddig is oly értékes eredményeket vívott ki. Itt lép közbe a lelkiállapot erősítéséül az állam magasabb erkölcsisége felől kialakult, s fentebb már említettem, közhit, annak az államnak magasabb erkölcsisége felől, amelynek a rendelkező, intézkedő, igazságot szolgáltató köztisztviselő közvetlenebb tartozékául érzi magát, mint mondjuk az állami gépgyárak munkása, s ezért nem kezd társaival együtt oly szellemű tömegmozgalmat, mint azok a gépgyári munkások.

S ha mégis érdekeik képviseletére egyesületeket alakítanak az állam végrehajtó hatalmának tisztviselői, ez még csak egyet jelent. Azt ti., hogy már érzik a tömegmozgalmak erejét, s kezdik megbecsülni ennek értékét. De az így kialakuló tömegmozgalom benső értékében és hatóerejében még nagyon távol áll a munkásokétól. Nagy nyomorúság, ebből eredő nagy elégedetlenségek idején megnyilvánulnak ugyan a munkások mozgalmáéhoz hasonló tünetei, erősebb kifakadásokat hallunk, keményebb hangon szólalnak meg a fizetésemelés érdekében, különösen, amikor az alacsonyabb fizetésűek, a nehezebben élők adják a hangot. De az egész tömörülés, amelynek belső rétegeződése magán viseli a hivatalnokságnak hierarchikus karakterét, önmagából dob fel bőven ellensúlyozó körülményeket.

A köztisztviselők egyesületeiben a köztisztviselők benn vannak majd a legmagasabb rangúaktól a legalacsonyabb rangúakig, a miniszteri tanácsostól a napidíjasig, az előbbiek ugyan inkább az elnöki, alelnöki, stb, egyszóval a vezető pozíciókban. S az így összetömörülő egyedek pszichéje nagyon megtarkítja a tömeg pszichéjét. Az arány a forradalmasító lelki tényezők - a nincstelenség erősebb érzete, «a nincs veszteni valónk» gondolata - és a konzervatív lelki tényezők közti, - a köztisztviselők magasabbrendűségének képzete, a végrehajtó hatalom felett rendelkezőkhöz való közelség átérzése - épp fordított a magasabb rangú tisztviselőkben, mint az alacsonyabb rangúakban. Hogyan fejlődjék ki így közöttük az eggyé forrasztó szolidaritás? Ellenkezőleg: e tényezők eltérő aránya az alacsonyabb-rangú és magasabb rangúakban ahhoz vezet, hogy a kisebbeknek, a ranglétra legalsó fokán álló köztisztviselőknek, akik végül is a nagy többséget adják, olykor-olykor jelentkező «forradalmisága» köztisztviselőink egyesületi akciónak nem lesz állandó hajtóereje. A konzervatív lelki tulajdonságokkal jobban telített magasabb-rangúak, a főnökök, vagy a főnökök főnökei az egyesület vezető pozícióiból elcsendesítik, türelemre intik a «lázadozókat». Ezért van az, hogy még a legnehezebb viszonyok közt is csak «kér» és nem «követel» fizetésjavítást a köztisztviselők memoranduma. Még hozzá olyan országban, ahol az egyesülési és gyülekezési jog hiánya amúgy is erős béklyókba veri a köztisztviselők óvatos mozgalmát.

S a köztisztviselők helyzetében mégis javulásnak kell bekövetkeznie. A modern, demokratikus állam éppúgy, mint a modern gyáros, nem fél alkalmazottainak jobb javadalmazásától. Legfeljebb a munkaerő jobb kihasználásához veszi igénybe a Taylorokat. Ha az ország szervezete demokratikus lesz, jobb lesz a köztisztviselők helyzete is. De mikor jutunk el idáig?

Ösztönszerűen érzik egyébként maguk a köztisztviselők is szervezkedésük fogyatékosságát és a demokratikus átalakulás szükségét is, mikor a Kis Rolandok mind többen vesznek részt azokon a gyűléseken, tüntetéseken, amelyek az általános választójogot tűzték ki céljukul.

Igaz, tömegmozgalmukat illetőleg nem érezték meg, vagy ez érzésüknek hangosan nem adtak kifejezést, hogy ha szervezetükben benn vannak a magasabb rangú tisztviselők, ne legyenek ezek a vezetőség élén, maradjanak csak szürke tagok, éppúgy, mint az ipari munkások szervezetében, ahol a művezetők nem igen ülnek az első székekben.

De érzik a megszerzett állás féltésében, az előléptetésért való aggodalomban azokat a lelki tényezőket, amelyek eredményes tömegkilendüléseiknek megbénítói: ezért követelik az automatikus előlépést, a fegyelmi jog törvényhozási rendezését, s a fegyelmi ügyekben független bíróság ítélkezését.

*

A köztisztviselők helyzetének végleges rendezését, a békére való átmenetnél megoldandó regenerálást, így tartja célhoz vezetőnek a többször említett húsvéti memorandum. Alkosson a törvényhozása olyan pragmatikát, amely az alapfizetéseket 10 évenként revideálja, éppígy a nyugdíjakat is. Bizonyos szolgálati időig, de legalább 30 évig, három évenként automatikusan lépjen magasabb fizetési fokozatba a köztisztviselő. Szabályozza a törvényhozás a fegyelmi jogot, s a főbenjáró fegyelmi büntetések (áthelyezés, amely csak büntetésképp szabható ki, előlépés megvonása, elbocsátás) végleges kimondása független fegyelmi bíróság hatáskörébe tartozzék. A különös szakképzettséget igénylő állások elnyerését kösse a pragmatika szakvizsgához.

Megvalósulnak-e ezek a posztulátumok a békére való átmenetnél? Ki tudná előre megmondani? Egy a valószínű, hogy a legtöbb kilátással biztató út ide a köztisztviselők osztálytudatos, s a munkások mozgalmához hasonló szervezkedése. Közel hozhat ide, vagy legalább megkönnyítheti ide a tisztviselők útját az állam egész szervezetének, tehát közigazgatási organizmusának is olyan átalakítása, amely a történeti osztályok kezéből kiveszi a törvényhozói és végrehajtói hatalmat, s a széles néprétegek kezébe rakja le. Akkor általános lesz az a meglátás, hogy a gyors, pontos és pártatlan közigazgatás mindenik társadalmi rétegnek érdeke, tehát valóban közérdek. Ehhez pedig, ez ennek a meglátásnak közvetlen következménye, jól fizetett, szakképzett, független tisztviselőre van szükség. És még ilyen nagyarányú átalakulás mellett is nélkülözhetetlen lesz a köztisztviselőkre modern érdekképviseletük, «szakszervezetük». Ennek megalakulása elől a demokrata törvényhozás és végrehajtó hatalom jóakaratú támogatásával talán eltűnnek ennek az alakulásnak ma még jelentékeny lelki akadályai.