Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám

Balkányi Béla: Gabonavámok a háború után [+]

Ha majd minden elmúlik, mint egy szomorú álom, ha majd behányják a lövészárkokat és eltemetik a háború millió halottját, ha majd nem áll két ellenséges hadsereg több ezer kilométeres fronton egymással szemben, - akkor, ugye kérdezed nyájas olvasó, - majd akkor is úgy lesz minden mint eddig volt? Kocsiút mellett lesz kis vámházikó, kilép belőle a fegyveres pénzügyőr, ha kocsizörgést hall és ráolvas minden szállítmányra, hogy gazdája mennyi vámot köteles fizetni. Nagy testületek tanácskoznak majd újra a vámtételekről, mindegyik termelőosztály igyekszik minél magasabb vámot róni a maga portékájára, hogy kizárja a külföldi versenyt. A különbség csak az lesz, - ugye -, hogy komoly statisztikák és többé-kevésbé meggyőző gazdasági érvek mellett még a háborús érveknek is nagyobb szerep fog jutni. Olvasunk majd fejtegetéseket, amelyek a külföldi és tengerentúli verseny nagy veszedelme mellett hadi érdemekre hivatkoznak, amelyeknél fogva egyik vagy másik osztály joggal követelheti, hogy az ő termékének fokozott vámvédelméről se feledkezzenek meg. A gabonavámok kérdése majd ekkor újra nagyon aktuális lesz. Ma kevesen törődnek vele. Ami termény bejön szövetséges, vagy hódított területről, azt a Hadi Termény r. t. hozza be, - és az idehaza levő termékek árára teljesen közömbös, hogy milyen árban. Az itthoni termékek árát kormány szabja meg, a vám ma nem érdekli sem a termelőt, sem a fogyasztót. A jövendőbeli vám azonban kell, hogy érdekelje, nemcsak a gazdaságpolitikust, hanem azt is, aki földet vásárol, vagy elad, aki gazdaságát újonnan berendezi. A jövendőbeli vám nagyságától függ majd a jövedelem megoszlás az egyes termelő osztályok között.

Az ellenséges blokád és a mi védekező intézkedéseink (a forgalom centralizálása stb.) megakadályozzák, hogy a külföldi behozatalnak valamely befolyása lehessen az áralakulásra. De ha majd nem áll többé fegyveres erő a nemzetközi forgalomnak az útjában, akkor ismét fontos lesz, hogy milyen vámtétellel engedjük be hozzánk a külföldi országok produktumait.

Ha a gabonaértékesítés központi szervezése megszűnik, a termények árát többé nem kormányrendelet fogja előírni és behozatalra fogunk szorulni, akkor ismét nagyobb szerepe lesz a határvámnak, mely a külföldről bejövő termények árát emeli. A vámvédelem sem egyéb, mint egy közvetett módja a hatósági ármegállapításnak. Nem írja ugyan elő kormányrendelet imperatív módon, hogy a forgalomba jövő terményért milyen árat kell fizetni, de azáltal, hogy a külföldről importált árut a vám nagyságával drágábbá teszi, importszükséglet esetén a szabad forgalomban levő belföldi termék árát is hasonlóan emeli. Viszont mégsem tökéletes ármegállapítás, mert a belföldi szükségletet felülmúló termés és exportfölöslegek esetén csak nagyon kicsi hatása van az árakra. Ilyenkor az exportpiacok vámtételeinek van hatása a mi árainkra.

A gabonavámok problémája részben dogmatikus kérdés: mikor és mily mértékben érvényesült a gabonavám? Erről lehet vitatkozni tisztán tudományos fegyverekkel, - sine ira et studio. De ugyancsak nagy gazdaságpolitikai, jövedelem-megoszlási, hatalmi és zsebkérdés is. Azok a változások, amelyek a gabonavámok nyomában jártak előnyösek, vagy hátrányosak voltak-e az ország termelése, az egyes termelő és fogyasztó szempontjából és minő jövedelem és vagyoneltolódások léptek fel a gabonavámok következtében?

Ez irányú vizsgálataimból, melyek az 1906-tól 1914-ig, tehát az új vámtarifa életbeléptétől a háború kitöréséig terjedő időre vonatkoznak, következőkben vonom le következtetéseimet.

A monarchia termelése ez alatt az idő alatt csak igen lassan fejlődött, erősebb a gyarapodás a tőkegazdag és iparos Ausztriában, lassúbb Magyarországon. A külföldről való behozatal, amely aránylag csak kis mértékben szolgál a belföldi szükséglet kielégítésére, 1906 óta búzából és rozsból emelkedett, de ennek dacára a monarchia mint azelőtt, úgy most is túlnyomó részben saját termeléséből elégíti ki kenyérgabona-szükségletét. Minthogy azonban a belföldi termelés növekedése nem állott arányban a népesség szaporodásával és növekvő igényével, tehát a fejenkénti gabonafogyasztás állandóan a németországi nívón alul marad és lényegesen kisebb, mint a többi nyugati államokban.

A takarmányok magasabb vámja a nagyobb behozatalnak állotta útját; a tengeri-, árpa-, zabbehozatalunk alább hanyatlott. Minthogy a kereslet az utóbbi években különösen állati termékek iránt növekedett meg, az állatok behozatalát pedig állatvámok és állategészségügyi tilalmak korlátolják, a fogyasztók érdekén kívül, a belföldi állattenyésztés fejlesztése is beleütközött a takarmányvámokba, amelyek az állattenyésztés fejlesztésének egyik lényeges akadályát képezik.

A vámok a behozatalt egyik gabonából sem tudták teljesen megszüntetni, a belföldi termelést nem emelték oly mértékben, hogy ezáltal a behozatal feleslegessé vált volna, és így a vámok önmagukat tették volna feleslegessé.

A vámok hatása érvényesült az összes gabonaneműek árában. Kimutathatólag legnagyobb a vámhatás a búzánál, amelynek átlagos árában számításunk szerint a vám 3/4-e, a rozsnál 2/3-a; a tengeri, árpa és zab árában a vám 1/2-e érvényesül. Érdekes, hogy a vám áremelő hatása az árpánál is érvényesül, dacára annak, hogy ebből nagy kiviteli többletünk van. Ennek magyarázata, hogy kivitelünk csak sörárpából van, míg takarmányárpából átlagosan százezer métermázsát meghaladó behozatalunk van, ami takarmányszűk években 3-4 százezer métermázsára is emelkedik. A vám átlagos hatásánál sokkal erősebben érvényesül a vám az esztendő egyes szakaszaiban, amennyiben a behozatal rendesen csak egyes időszakokra koncentrálódik.

A vámhatás mutatkozik a terményárak nagyobb ingadozásában. Nemcsak hogy a kívánt nagyobb stabilitást nem érik el terményáraink a védett területen, hanem sokkal nagyobb ingadozásnak vannak kitéve, amennyiben nemcsak a világpiaci árak hullámzása mutatkozik teljes mértékben a mi árainkban, hanem ehhez hozzájárul még mint további változó tényező a vámtétel kisebb vagy nagyobb érvényesülése. Jó belföldi termés esetén a mi áraink lesüllyedhetnek egészen a világpiaci nívó alá, míg gyenge termésnél felemelkednek a világpiaci ár + vám + szállítási költség összegéig. Az erősebb árhullámzás a kenyérgabona-szükséglet kielégítését bizonytalanabbá, a termelést sokkal kockázatosabbá teszi. Még súlyosabb a takarmánygabona áringadozásainak a következménye. Az állatállománynak rendesen megismétlő megapadása, az állatoknak áron alul való elfecsérlése, sok gazda egzisztenciájának megsemmisítése vezethető vissza az időnként beálló takarmányhiányra és takarmánydrágaságra, aminek legbiztosabb védőszerét: a külföldi takarmánynak szabad behozatalát a takarmányvámok megnehezítik.

A vámok hatása a fogyasztóra volt a legsúlyosabb. Egy 5 tagú család kenyérgabona-szükségletét fejenként 160 kg-mal véve számításba és a búza és rozs vámjának árdrágító hatását átlag métermázsánként 4,50 koronával számítva, pusztán a búza és rozs vámja 36 koronával drágítja meg a legszegényebb családnak az élelmét is. A takarmányvámok, elsősorban a tengeri vámja, közvetett úton a sertéshús árában is érvényesülnek. Minthogy az élő sertés ára rendesen 7-8-szorosa a tengeri árának, a tengerivám hatását csak 1,40 koronával véve számításba, minden kiló sertés vágósúly árában is mintegy 10-12 fillér tekinthető a tengerivám hatásának. Az 5 tagú családra kb. 80 kg sertésfogyasztást számítva, mintegy 9-10 koronával fizeti túl a fogyasztó a sertéshúst és a szalonnát a gabona- és takarmányvámok következtében. Hasonlóan megdrágítja a takarmányvám a tej, tojás, baromfi előállítását. A gabona- és takarmányvámok nemcsak megdrágítják a fogyasztást, hanem korlátozzák is, rákényszerítik a fogyasztót, hogy hiányosan táplálkozzék, kevésbé megfelelő szurrogátumokkal elégedjék meg.

A vámhatás azonban a termelőre sem mutatkozott előnyösnek. Vizsgáljuk meg, hogy mekkora az az érdekeltség, melynek előnyös volt a vám és mekkora, amelynek hátrányos ára szolgált.

A vámérdekeltség megállapítására szerintünk csak az lehet a helyes mód, hogy azt kérdezzük: ki az, aki búzát és rozsot rendszeresen elad és ki az, aki búzát rozsot rendesen vásárol? Az első csoport feltétlenül érdekelve van a vámok fenntartásánál, a másik csoportnak viszont az az érdeke, hogy a vámok eltöröltessenek. A közbeeső nagy csoport pedig, amely búzát sem el nem ad, sem nem vásárol rendszeresen, hanem csak időről-időre hozzávásárol esetleg kisebb mennyiséget a saját terméséhez, vagy kisebb mennyiséget elad nagyobb termés esetén a saját feleslegéből, ez a gabonavámoknál egyáltalán nincs érdekelve.

Ezen megkülönböztetés szerint, ami azonban még korrekcióra fog szorulni, 10 kat. hold szántóföld az a határ, amelyen felüli gazdák, birtokosok és bérlők a búza és rozs eladásánál vannak érdekelve; 10 kat. holdon felüli szántóföld tekinthető olyan területnek, amelynek normális gabonatermése rendszerint már több, mint amennyi a tulajdonosnak, családjának és kisegítő személyzetének a fenntartására szükséges. Kivétetnek természetesen a gabonatermelésre egyáltalán nem alkalmas földek tulajdonosai és bérlői, akik maguk is kenyérgabonát vásárlók. A 2-10 kat. holdas gazdák fedezik túlnyomó részben, vagy egészben saját gabonaszükségletüket. Természetesen az alsó határhoz közeledők már inkább hozzá vásárolni kénytelenek saját termésükhöz, míg a felső határ közelében levők, a 9-10 holdas gazdák sokszor már maguk is az eladók sorába lépnek. Mégis nagy általánosságban ez a kategória tekinthető olyannak, melyre nézve a gabonavám, a gabonaár alakulása általában közömbös. Minden ezen alul eső réteg szerintünk egyenesen kárát látja a gabonavámoknak.

A törpebirtokos, akinek 2 kat. holdnál kisebb birtoka van, nem képes rajta saját szükségletét előállítani és háztartási szükségleteinek már túlnyomó részét akár készpénzért, akár munkájával kénytelen megvásárolni. Merőben téves az a felfogás, hogy a részes művelőnek, vagy a konvenciós cselédnek érdeke volna a magas terményár, mert ő terményjárandóságot kap. A részes aratónak az aratási keresete még nem fedezi egész évi kenyérgabona-szükségletét, a cseléd járulmány ezzel szemben rendszerint elegendő, sokszor még több is, mint amennyi a család fenntartására szükséges. A szegődményes illetve részes föld burgonyát, főzeléket terem, és még azt a takarmányt is megtermi rendesen, ami a cseléd vagy munkás házi állatának, a sertésnek fenntartására szükséges. Állapítsuk meg mindenekelőtt, hogy mindez főképpen a saját háztartás fedezésére szükséges, az esetleg eladható mennyiség minimális, ezzel szemben azonban igen sokszor kénytelen egyik vagy másik élelmiszert hozzávásárolni. Eszerint legfeljebb csak közömbös volna a gazdasági cselédre és a részes munkásra nézve a termények ár alakulása. A mezőgazdasági munkabér azonban már akár készpénzfizetmény, akár természetben való járulmány, erők viszonyának az eredője. A munkaadó nem ad nagyobb értékű fizetést, készpénzt és terményt együttesen felszámítva, csak azért, mert az élelmiszer ára magas, ha erre őt hatalmi eszközökkel nem kényszerítik. Hogy minálunk a magasabb terményárak dacára az utolsó 10 évben a termény-kiszolgáltatás mennyisége megmaradt, sőt ezenfelül még mintegy 120 koronával magasabb értékű fizetést kap a gazdasági cseléd, hogy az aratórész aránya nem lett kisebb, dacára annak, hogy ugyanaz a rész ma nagyobb értéket jelent, mint 10 évvel ezelőtt, ez még nem jelenti, hogy a magas terményárak a munkásra nézve kedvezők lettek volna, csupán azt, hogy az erők viszonyában munkaadó és munkás közt olyan változás állott be, mely a munkás számára magasabb értékű fizetés elérését tette lehetővé.

Az a gabonaár alakulásától teljesen független indítóok, amelyik a mezőgazdasági munkabérnek emelését idézte elő, úgy készpénzben, mint magasabb értékű terményekben, az a kedvező ipari konjunktúra volt. Az ipari konjunktúra, amelyik láthatatlan hosszú karjaival a városokba, a nagy iparvállalatokhoz, nagy építkezésekhez húzta be a falvak emberfölöslegét és Amerika, mint a másik nagy vonzóerő, amelyik a falvak népét magához vonta, okozta, hogy az erők viszonya a munkás javára változott meg és így a munkás a gabonaárak alakulásától függetlenül nagyobb értékű munkabért tudott elérni. Bizonyíték erre az is, hogy az ipari konjunktúra megváltozása az 1913-i évi válság következtében azonnal leszorította a mezőgazdasági munkabérek árát is, anélkül, hogy a terményárak megváltoztak volna.

A gabonavám érdekeltség a mezőgazdasági lakosság körében ezek szerint csupán a 10 kat. holdon felüli földbirtokosokra és bérlőkre szorítkozik. Ezeknek száma volt 1910-ben 629.979. Még egy bizonytalan kategória szerepel a foglalkozási statisztikában, ez a segítő családtagok csoportja. Ezekből sem számíthatunk többet egyharmad résznél a 10 kat. holdon felüli birtokosok segítő családtagjaira, mint ahogy maguk a 10 holdon felüli birtokosok csak 1/3-ad részét teszik ki az önálló keresőknek. Ez a segítő családtagoknál 575 ezerre tehető. Tehát együttesen kereső, aki a magas vámoknál van érdekelve 1,200.000. Minthogy az önálló gazdáknál és a segítő családtagoknál 100 keresőre 1910-ben 42 eltartottat számítottak, tehát az egész gabonavám-érdekeltség


 
kereső1,200.000

eltartott1,704.000

Összesen 2,904.000


 
Velük szemben áll a statisztika szerint:


 
10 holdon aluli gazda 1,318.545

ezeknek segítő családtagjai (kiszámítva) 1,148.320

eltartott 3,503.108

Összesen 5,969.973
 

közel 6 millió egyén, akikre nézve a gabonavám közömbös, míg további 12 millió embernek érdeke a vámok leszállítása.

A bérlők érdekeltsége a magas gabonaáraknál azonban csak addig tart, amíg bérleti idejük. Erre az időre a határozott összegben megállapított bérösszeg nem változik, akár magas, akár alacsony gabonavámok vannak érvényben, eszerint a bérlő érdeke, hogy a bérleti idő alatt a vámvédelem csorbítatlanul fennmaradjon. A bérleti időn túl azonban a magas terményárakból már semmi haszna sincs. Ekkorára a földbirtokos annyival magasabb bérösszeget kíván és tud is elérni, amennyi a gabonavámok által fölemelt földjáradéknak megfelel, viszont vámleszállítás esetén szintén kénytelen a haszonbért mérsékelni.

A seregszemlénél, amelyet a magyar mezőgazdasági népesség fölött tartottunk, láttuk, hogy egyedül a 10 holdon felüli földbirtokosok mutatkoztak olyanoknak, akik a gabonavámok fenntartásának érthetően rendületlen hívei; rajtuk kívül oda sorozható még az ismeretlen osztályhelyzetű segítő családtagoknak egy harmadrésze, végül a 10 holdon felüli haszonbérlőknek az a része, amelyiknek hosszú lejáratú bérleti szerződése van, össze-vissza 1 millió 200 ezer, családtagjaikkal nem egészen 3 millió ember. Ezek képezik a gabonavámos érdekeltséget a mezőgazdasági lakosság körében. Nem vettük levonásba a hegyvidéki gazdákat, akik még 10 holdnál sokkal nagyobb birtokon sem képesek saját háztartásuk gabonaszükségletét előállítani. Ausztriában éppen ezek a hegyvidéki gazdák, az osztrák alpesi tartományok lakói erős ellenállást fejtenek ki a gabonavámokkal szemben, minálunk azonban hasonló mozgalom nem verhet gyökeret, mert minálunk a 10 holdon felüli gazdáknak túlnyomó része a gabonaeladásnál van érdekelve. A gabonavámok hatása rövid idővel az új vámok életbeléptetése után nagy földmozgósítást eredményezett, a földeladások és a haszonbérek a vámok által megdrágított terményárak alapján számíttattak. A magyar földbirtok egy igen számottevő része ez idő alatt gazdát cserélt. A régi birtokosok egy része magas áron adta el az ingatlanát. Az ő nyereségüket már többé semmiféle vámpolitikai intézkedéssel el nem lehet venni. Az új birtokos és új bérlő azonban, akik a változott magasabb árakhoz alkalmazkodtak, már kénytelenek ezen magasabb vételárat vagy földbért kihozni. A vámvédelem nem magát a termést mozdította elő, hanem nagyobb földjáradékot adott azoknak, akik 1906 táján történetesen földbirtokosok voltak.

Egyenesen termelést feltartóztató volt a gabonavámok hatása: 1. azáltal, hogy területek, melyek más terményből: így kapás és szálas takarmánynövényekből (kender, len, olajosok, cukorrépa, dohány) nagyobb bruttóhozadékot adnak, amelyeknél a munkaerő jobban vagy egyenletesebben kihasználható, jogos rendeltetésüktől elvonattak és tovább is gabonatermelésre használtattak fel; 2. azáltal, hogy a földnek tulajdonul, vagy haszonbérben való megszerzését, az állatok beszerzését tették drágává és így a tőkét, amely csak nehezen és hosszú évek munkájával vonható be a mezőgazdasági termelőfolyamatba, oly célokra kötötték le, hogy a gazdaság további belterjes felszerelésére már minél kevesebb maradt belőle. A gabona és a takarmányvámok kivonták a tőke egy részét a mezőgazdaságból; 3. végül azáltal, hogy előnyben részesítették azt az üzemet, mely több éven át termel egymásután ugyanazon a helyen gabonát, amelyiknek kisebb az állattartása és a trágyaprodukciója, hozzájárultak, hogy a gabona hozamai a területegységről tovább is alacsony nívón maradjanak.

Keveset ér ezen hátrányokkal szemben az az előny, hogy a mély szántás, több trágyázás, magnemesítés útján nyerhető terméstöbblet a vámvédelem következtében néhány koronával drágábban értékesíthető. Mindezen termésfokozó művelési módok alkalmazása attól függ, hogy megvan-e az a jelentékeny tőke, amelyik a terméstöbblet létrehozásához szükséges, nem attól, hogy a több búza, amit ily módon nyerünk, 17 vagy 22 koronával lesz-e értékesíthető.

A piaci takarmányok magasabb ára normális viszonyok között a termelőre nézve nem hátrányos, mert hiszen ezáltal a piaci takarmányon tartott sertés, baromfi, hízóállat, sőt a szesz ára is emelkedik, ami közvetve visszahat a gazdaságban termelt és ugyanott fel is használt takarmányok, vagy szeszgyári nyersanyagok jobb értékesítésére; hátrányossá válik azonban akkor, amikor takarmányínség folytán a gazda maga is kénytelen piaci takarmányokat hozzávásárolni a gazdasági takarmányok kiegészítéséül. Ha megfelelő árban a piaci takarmányokat nem tudja megszerezni, akkor állatállományát kénytelen elvesztegetni és vele együtt elértéktelenedik az állatokba fektetett tőkéje is.

A külföldi takarmánybehozatal, amíg nem főanyagát, hanem csak kiegészítő részét képezi a belföldi hús, tej, vaj. stb. előállításának, addig az csak áremelőleg hat a belföldön előállított takarmányokra. A külföldi behozatal csak akkor válnék veszedelmessé takarmánytermelésünkre, ha ezáltal a külföldi takarmányokkal iparszerű hizlaldákban előállított hízósertések lenyomnák a belföldi anyagok értékesítési árát, oly mértékben, hogy emiatt a racionális takarmánytermelés nem volna lehetséges. Amíg azonban a takarmánybehozatal csakis arra szolgál, hogy szűk termés esetén a hazai takarmánytermelést kiegészítse, addig az egyenesen a mezőgazdaság érdekében van és kötelességünk gondoskodni arról, hogy ennek a lehetőségét biztosítsuk.

Ami a magas terményárakhoz fűződő érdekeltség nagyságát illeti, ez egyáltalában nem egyértelmű az egész mezőgazdasági népességgel. Kimutattuk, hogy 10 kat. hold szántóföld az a legalsó határ, amelyen felüli birtokosok és bérlők vannak, csak a búza és a rozs eladásánál érdekelve; ezeken kívül még a 10 holdon felüli gazdák segítő családtagjai számíthatók a gabonavám-érdekeltségbe. A bérlők még ezek között is csak az esetben, ha még hosszú ideig tartó bérleti szerződésük van. A 2-10 hold közötti gazdákra nézve, akik legfeljebb annyi gabonát állítanak elő, amennyi saját háztartásukhoz szükséges, közömbös a gabonavámok fenntartása. A mezőgazdasági népesség további széles nagy rétegeire azonban ez egyenesen káros. Mit sem változtat ezen a megállapításunkon, hogy a mezőgazdasági alkalmazottak és munkások munkabérük egy részét természetben kapják ki.

Igaz, hogy a drágább búza ma magasabb pénzértékű ellenszolgáltatás a gazdasági cseléd, vagy a részes arató munkájáért, mint tíz évvel ezelőtt az olcsóbb búza volt, hogy a búzából vagy rozsból ma sem kap kevesebbet, mint akkor. De ezt a pénzértékben magasabb fizetést ő a mezőgazdasági terményáraktól függetlenül kapja azért, mert az ipari konjunktúra és Amerika csábereje voltak befolyással mezőgazdasági munkabéreink emelésére is.

A természetben való fizetés csak elhomályosítja azt a kétségtelen igazságot, hogy a gabonavámok a gazdasági cseléd helyzetét éppen úgy sújtják, mint a tisztán készpénz fizetésből élőket.

A magas takarmányár érdekeltsége még a magas gabonaár érdekeltségénél is sokkal kisebb. A takarmánytermelés csak kis mértékben történik eladásra, túlnyomó részben az igásállomány fenntartása, tej, hús stb. állati termékek előállítása és a trágya-előállítás céljából történik. Az állati termékek egy része a gazdának háztartásában szükséges, úgy hogy csak egy aránylag kis része kerül feldolgozott állapotban is eladásra. Leginkább a sertésnél, a sertésterméknél és a szesznél van a piaci takarmányok áremelésének hatása a kész termékek piaci árára. A piaci takarmányok vámjának érdekeltsége azokra a nagyobb gazdákra terjed ki, akik:

1. tengerit, takarmányárpát, zabot rendszerint eladnak,

2. akik túlnyomó részben saját gazdaságukban termelt takarmányból vagy nyersanyagból sertést, sertésterméket vagy szesz eladásra.

Velük ellentétben a 10 holdon aluli gazdákra nézve egyenesen hátrányos a takarmányvám, mert saját házi szükségletüket és igásállattartásukat drágítja meg. Ezen kívül az összes gazdákra nézve hátrányos annyiban, hogy takarmányhiány esetében az állatállomány gyors lemészárlására, a hosszú időn át felhalmozott tőke megsemmisítésére vezet.

A magas terményárak a föld gyors értékemelkedésére vezettek, ami egyeseknek óriási nyereséget jelentett. Sok eladósodott gazda, aki már csak név szerint volt tulajdonosa a földjének, óriási haszonnal adott túl rajta. Ezek többnyire le is vonták a vámvédelem konzekvenciáját oly módon, hogy nagy nyereséggel eladták földjüket és megszűntek gazdák lenni. Azok számára azonban, akik a gabonatermelésnél közelebbről vannak érdekelve, a tulajdonképpeni gazdáknál, akik kénytelenek a magasabb vételár törlesztését vagy a nagyobb adósságteher kamatját kihozni a földbirtokból, ez az értékemelkedés egyáltalában nem haszon. Minthogy az értékemelkedésnek elmaradhatatlan társa az adósságok növekedése (vételárhátralék, örököstársak kifizetése stb következtében) így a gabonavámok növelték a gazda függő helyzetét, kockázatosabbá, a válságoknak jobban exponálttá tették a gazda foglalkozását. A takarmányvámok hasonló hatása szintúgy megállapítható, az előbbi következtetések a takarmányvámokra is megállanak. A hatást súlyosbítja azonban itt, hogy a takarmányárak az állattőke értékének rendkívül ingadozását idézik elő, ami egy újabb kockázati elem a mezőgazdaságban.

Az ipar sérelmei a gabonavámokból: a termelési költségek emelkedése, a gabonaexport-országok retorziója, ami exportiparágainknál, a nyersanyag mesterséges megdrágítása a malomipar és egyéb gabona-feldolgozó úm. szesz-, sör-, keményítő- stb iparoknál.

A gabona és takarmányvámok hátránya még külkereskedelmi forgalmunk megromlása. A magas gabonavámokkal megnehezítettük a magunk exportcikkeinek a kivitelét is. A mi magas gabonavámjaink visszatartják a szomszédos gabonaexport-országokat, hogy vámtarifájuk felállításánál a mi exportérdekeinkre tekintettel legyenek. De ezenkívül minimális gabonavám-tételeink lehetetlenné teszik, hogy mi a velünk tárgyaló félnek esetleges engedményeért bármilyen ránézve értékes koncessziót is tehessünk. A minimális vámtételek felállítása még többet ártott külkereskedelmünknek, mint maga a vámemelés. De ugyanilyen hátrányokkal járt a gabonakikészítési eljárás megszüntetése, amely anélkül, hogy mi ránk nézve, tisztán agrár szempontból is, a legcsekélyebb haszonnal járt volna, megfosztotta a szomszédos Balkán-országokat gabonafeleslegeik egyik jól fizető biztos piacától. Kereskedelmi összeköttetéseink megromlása a Balkánnal, ipari kivitelünk hanyatlása feltartóztatható lett volna, ha a minimális vámok behozatala és kikészítési eljárás eltörlése a köztünk lévő viszonyt végképp el nem rontja.

Mindezen hátrányokkal szemben főképpen két irányban mutatkozott a vámvédelem kedvező hatásúnak. Egyik a magyar és természetesen az osztrák földbirtok nagyobb hozadéka a piacra kerülő búza, rozs, tengeri, zab, a gazdasági nyersanyagból előállított állatok és állati termékek magasabb eladási ára folytán. Ez az eredmény az összes magyar földbirtoknál mintegy 300 millió korona jövedelem többletet jelent évenként. Másik az a nagyobb eladási ár, amennyivel Ausztriába irányuló mezőgazdasági kivitelünk a gabonavámok következtében magasabb áron értékesíthető. Ez az utóbbi csak egy részét képezi az egész magyar földbirtok nagyobb hozadékának. Annak a jövedelem szaporulatnak, amelyik a vámvédelem folytán a magyar földbirtokra esik, egy részét a magyar, más részét az osztrák fogyasztó fizeti meg.

Minthogy Ausztria természetszerűen nem ingyen vállalja azt, hogy gabona, liszt, hús stb szükségletét mitőlünk drágábban veszi meg, mint amennyiért más exportországból megkaphatná, ellenszolgáltatásképpen újra a magyar fogyasztónak kell az osztrák iparcikkeket drágábban megfizetni. Valósággal tehát a magyar fogyasztó az, aki a vámvédelem folytán úgy a mezőgazdasági, mint az ipari terményeket drágábban vásárolja és az ő magasabb kiadásaiból kerül ki az az egész 300 milliós bevételi többlete a magyar földbirtoknak.

A magasabb gabona és takarmányvámok minden hátrányát vállaltuk, magunkra az 1906-i vámtarifában azon egyetlen kézzelfogható eredményért, hogy a magyar fogyasztó és pedig túlnyomó részben a városi lakosság, - mert végeredményben erről van szó - évi 300 millió koronával nagyobb renté-t fizessen, a földbirtokos osztálynak.

*

Mennyiben változott a helyzet a háború következtében? Mennyiben kell a gabonavámok kérdésében elébb tett megállapításokat revízió alá venni?

Földünknek termelőképessége csökkent a háború alatt. Ez olyan kétségtelen igazság, hogy fölösleges volna hosszasabban bizonyítani. Évek óta nem voltak földjeink rendesen áttrágyázva istállótrágyával és műtrágyával, a művelés tökéletlenebb volt az állomány kisebb, úgy igásállatokban, mint haszonállatokban. Esztendők kellenek amíg földünk csak a háború előtti átlagokat eléri. Ellenben a szükséglet nagyobb, mert a készletek kiapadtak, mert az állatállomány pótlására több takarmány kell, mert valutánk megjavítására állatokból még akkor is kénytelenek leszünk állatot és állati terméket exportálni, ha a magunk szükségletét is csak hiányosan tudjuk fedezni. A legközelebbi években tehát úgy kenyér, mint takarmánygabonából behozatalra szorulunk és a vám kétségtelenül érvényesülni fog a termény árában még nagyobb mértékben, mint az utolsó vámkorszakban.

A vám hatásán kívül érvényesülni fog a valutánk megrosszabbodásának védővámos hatása. Ez a vámon kívül további 40-50%-kal fogja a gabonaneműek árát emelni. A takarmányvám különösen hátráltatni fogja az állatállományunk pótlására és előmozdítására múlhatatlanul szükséges takarmánybehozatalt. Ez hátrányos lesz elsősorban a jószágtartó gazdára, aki a drágán vett sovány állatot drága takarmánnyal nem tudja megjavítani vagy felhizlalni. Ez által nem tudja saját gazdaságában termett, nagy térfogatú, nehezen szállítható, takarmányát jól értékesíteni. Kevesebb lesz a trágyája és rosszabbak lesznek a termésátlagai. A takarmányvámok termést hátráltató hatása a háború után különösen bőven fog mutatkozni.

A vámok és valutarosszabbodás áremelő hatását a fogyasztó, a munkás és a fix fizetésből élők fogják elsősorban keservesen megérezni. Az, hogy viszont ők is magasabb bért tudnak kieszközölni, nem egészen bizonyos, ez függ az ipar háború utáni konjunktúrájától, az exportiparágak kiviteli lehetőségeitől és az állampénzügyi helyzettől.

A háború után sokkal több lesz az a gazda, aki többé nem akar egyoldalú gabonatermelő lenni, hanem állattartó, kertész, ipari, kereskedelmi, speciális növénytermelő lesz, - ezek éppúgy fognak szenvedni a magas gabona- és takarmányvámok folytán, mint a fogyasztók.

A háború alatt folytatódott a földérték emelkedés, már nem annyira a gabona megdrágulása, mint inkább a magas állat, ipari növény és kertészeti termék árak, a pénz-infláció és a valutamegrosszabbodás következtében. A magas állatárak még előreláthatólag hosszabb ideig meg fognak maradni. A gabonaárak apasztása, fokozatos lejjebb szállítása nem lehet tehát lényeges hatással a földárakra, mivel azok emelkedését és hanyatlását is főképpen egyéb körülmények idézik elő.

A fogyasztót, mint már említettük, nem lehet azzal megnyugtatni, hogy a gabonadrágaságot ő már megszokta a háború alatt és a háború alatt elért magasabb fizetése vagy munkabére, hihetőleg tovább is meg fog maradni és kárpótolni fogja a kenyérdrágaságért. A munkásoknak és a fix fizetésből élőknek köztudomás szerint egyáltalán nem sikerült fizetésüket olyan arányban emelni, mint amilyen mértékben az élelmiszer ára emelkedett, a háború után pedig egyáltalán nem bizonyos, hogy a mostani munkabérek is fenn fognak-e maradni. Az élelmiszer-árak és a fizetések között egyáltalában nincs az a szoros kapcsolat, mint némelyek hiszik, hogy minden áremelkedés automatice fizetésemelkedést eredményez. Az élelmiszer drágulás csak egy nyugtalanító elem, ami a munkást elégedetlenségre, bérharcra biztatja, de hogy eredményt is érjen el, hogy a kormány vámpolitikája által őt ért helyzet-rosszabbodást ellensúlyozni tudja, hogy megfelelő fizetésemelést érjen el: azt keserves harcban kell kikényszerítenie.

A gabonavámoknak, főképpen pedig a takarmányvámoknak a változatlan fenntartása tehát a háború után egyáltalán nem indokolt. Nem állhat meg az az érv sem, amit a háború előtt még jogosan fel lehetett hozni a gabonavám mellett, hogy szükséges rossz. A háború előtt azt tartottuk, hogy a gabonavámok hatása érvényesült a magas földárakban. Az új birtokos és az új bérlő már a magas gabonaárak szerint csinálta kalkulációját, azt a rente-szaporulatot, amit az állam vámpolitikája adott a föld tulajdonosának az új birtokos már leszámította és készpénzben fizette ki a régi birtokosnak. Minthogy a birtokosok nagy része a háború előtt már a magasabb terményárak alapján értékelte földjét és ahhoz képest halmozta adósságterhét, tehát a vámnak hirteleni leszállítása a föld árának hanyatlásán, az ingatlanok nagy értékcsökkenésén kívül, hitelválságot, a kényszerárverések számának növekedését és a bekebelezett zálogkölcsönök megromlását idézte volna elő.

Ma ez az érvelés sem állhat meg. A földárak a háború alatt még sokkal erősebben emelkedtek, mint a békében, többé nem a gabonavámok, hanem a magas állatárak, burgonya, répa, cikória, kender, bor stb. árak hatására. Mindezen árukból, tehát a mezőgazdaság finomabb cikkeiből, az intenzív mezőgazdaság termékeiből van hiány. A gabonaárak hanyatlása nem rontaná az intenzív mezőgazdaság nyereség sanszait, sőt azáltal, hogy kiegészítő erőtakarmányok behozatalát megkönnyítené, még kedvezőbbé tenné a belterjesen gazdálkodók helyzetét. A földteher lényegesen apadt a háború alatt. A gazdák túlnyomó része csökkentette adósságterhét. Ily körülmények között az a hitelválság, ami a gabonavám leszállítása folytán a háború előtt a gazdákat fenyegette, többé szóba sem jöhet. A gabonavámoknak, főképpen pedig a takarmányvámoknak apasztásával szemben többé elfogadható érvet nem lehet felhozni.

A háború egyszersmind azt is megmutatja, hogy van más eszköz, még pedig sokkal hatásosabb mód a gabona árának a stabilizálására, mint a vám. A vám hatása csak akkor érvényesül, mikor kicsi a termés, mikor behozatalra szorulunk, mikor amúgy is magas az ár. Ellenben bő terméskor, amikor kiviteli többletünk van, amikor az árak teljesen lehanyatlanak, amikor sokkal inkább volna szükség a gabona depreciálódásával szemben való hatásos védekezésre, - akkor a vám, egyáltalán nem érvényesül.

Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a vámvédelemnek az árak stabilizálása és a termelés jövedelmezőségének a lehető biztosítása a célja, akkor a háború tapasztalatai alapján alkalmasabb eszközöket kell keresni ezen cél elérésére, mint a magas gabonavám. Ilyen eszköz volna - bármilyen nagy és tendenciózus agitáció indult meg bizonyos körökben az állam-szocialisztikus berendezkedésekkel szemben, - egy nagy központi szervezetnek a fenntartása, mely anélkül, hogy a szabad kereskedelmet kikapcsolná, elegendő tőkeerővel rendelkeznék, hogy bő termő években igen nagy készleteket halmozzon fel, míg rossz években tartalékjainak apasztásával akadályozná meg az áraknak mértéktelen emelkedését. Ilyen szervezet, amely mellett legfeljebb mérsékelt gabonavámot tarthatnának fen, többet tehetne a gabonaárak stabilizálása érdekében és többet tehetne finom lisztexportunk előmozdítása érdekében, mint a jelenlegi elzárkózási politika.

A háború által teremtett új helyzet a kenyérgabona vámjának erős mérséklését, a takarmánygabona vámjának hosszú időre való teljes megszüntetését és egy árszabályozó központi szervezetnek a fenntartását teszi szükségessé, amely anélkül, hogy a gabonakereskedelmet monopolizálná, igen nagy tőkeerejével bő termés esetén nagy készletek összegyűjtését, gyenge termés esetén a piac jobb ellátását tenné lehetővé.

 

[+] E cikk szerzője a Magyar Vámpolitikai Központ megbízásából terjedelmes munkát dolgozott ki a háború előtt a gabonaárakról. Az alábbiakban azt fejti ki, hogy a háború által teremtett új helyzet ebben a nagyfontosságú kérdésben milyen állásfoglalást tesz szükségessé.
Szerkesztő