Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki

Berkes Imre: Lipiboki
- Néhány drága nap Galíciából -
I.

Egy rossz, keskeny dívány volt a szobában, valóban kényelmetlen volt ez a dívány, ezt is úgy rekvirálták valahol, de lehet, hogy a szemétdombon találták, odahajították ki az oroszok s onnan cepelték föl a katonák az emeletes kis sarokszobába a hadnagy úrnak. A dívány is vándorolt. Isten tudja honnan indult el, hol járt, hol szenvedett, amíg ideért az üres, piszkos, rideg galíciai szokol-szobába. A hadnagy Dunántúlról jött. Nagy utat tett meg, amíg eljutott a galíciai hómezőkig s lefekhetett az idegen díványra. Künn pihézett a hó. Nagy távolságból, mintha súlyos, beteg szívdobogás lett volna, némelykor idehalkult az ágyúdörgés.

A lépcsőn kopogtak. A hadnagy álmos félszemével az ajtó felé pislantott.

- Valami két nő, igenis ketten vannak - vigyorgott be a tisztiszolga derűs arca.

- Jó - mondta a hadnagy, - hadd jöjjenek.

Felült, könyökét a dívány meredek támlájára támasztotta, úgy várt. Azok bejöttek. Az egyik kövér volt és szőke, esetlen télikabát feszült rajta, kék szeme bizonytalanul tétovázott a telefüstölt szoba kissé nehéz levegőjében. A másik kicsiny volt, sárgászöld kabátkája ügyesen takargatta reszkető mellecskéjét, sötétbarna szemével nyugtalanul és nyugtalanítón nézegetett körül, mintha már járt volna itt, keresne valakit ebben a szobában és véletlenül mást találna, mint akire gondolt.

A hadnagy lomhán intett a kezével. A tisztiszolga gyorsan kisurrant. Helyet mutatott a hölgyeknek. Blúzát gyorsan begombolta és a félrecsúszott nyakszegélyét megigazította. Felállt, katonásan, amely azonban kissé félszegen hatott, meghajtotta magát.

- Mivel szolgálhatok? Méltóztassanak helyet foglalni.

A nevét motyogta. Azok úgy tettek, mintha megértették volna.

- A Vöröskeresztnek gyűjtünk - mondta a szőke...

- Mi már tegnapelőtt tudtuk, hogy ön ideérkezett a csapatával, - szakította félbe a barnaszemű. Hangja frissen csengett és gyönyörű szeme még élénkebben villant meg... Azt hitte talán, hogy önről megfeledkezünk?

A hadnagy elnevette magát.

- Vöröskereszt? Dehogy... Nagyon szívesen...

A szőke mutatta a lisztát. A hadnagy a szeme sarkából rásandított a kissé gyűrött ívre, amelyen egymás alatt sorakoztak az adakozók nevei. Tíz és öt koronás adományok...

- A báró úr többet is adhatott volna - kacagott csúfolkodva a barna leány. - De azt mondta, hogy őt már sokszor igénybe vették... Igénybe vették, milyen furcsa szó ez, úgy-e hadnagy úr, a mikor a Vöröskeresztről van szó?...

- Furcsa, furcsa, - gondolta magában a hadnagy, s meg akarta kérdezni, ki az a báró, akit már oly sokszor igénybe vettek... De a hang még csak a torkában settenkedett, amikor a barna lány újra beszélni kezdett:

- Tetszik tudni, ebben a szobában azelőtt orosz és magyar sebesültek feküdtek vegyesen és én ápoltam őket... A szokol-épületből kórház lett.

- Én is - súgta kissé durcásan a szőke és haragosan nézett rá a dicsekvőre.

- Bizony - hadarta a másik. - Jöttek-mentek, micsoda káosz, mennyi vér, és mi itt kábultan... S ők itt békésen megfértek egymás mellett. Ha eszembe jut... Kislány voltam, mikor kitört a háború, mit tudtam én, most vén vagyok, s mennyi mindent tudok...

Legyintett a kezével s komoran elhallgatott. A hadnagy maga elé tette az ívet, aláírta, a pénzt átadta a barnának és bámész csodálattal nézett rá.

- Szabad a becses nevét, a nevüket?...

Mást akart mondani, de ez csúszott ki a száján.

- Az én nevem... A barna hirtelen lehunyta a szemét, aztán ugyanolyan hirtelen kinyitotta s ránézett a hadnagyra... Piros, egészséges szája kinyílt, nagyon tiszta, fénylő fogai mintha megremegtek volna.

- Matzkowna, - rebegte a szőke...

- Miért? - kérdezte a másik, s piros arca még melegebbre gyúlt ki.

- Istenem, csak kérdem, megjegyzem vagy elfelejtem, talán el sem felejtem, mit gondol?... Ha magyarokat ápolt, jó volt a magyarokhoz?

Most tágra nyitotta a szemét s rámeredt a lányra. A szőke felállt, az ajtóra nézett, a gyűjtőívet a zsebébe csúsztatta. A másik köhécselt, kissé zavartan vizsgálgatta apró, hegyesre nyiszált, piros körmöcskéit, az ajkát morcosan elfintorította és gyorsan mondta:

- Az én nevem? Emilia... Emilia... Aztán halkan, elnyújtva, remegve tette hozzá: Goldowna... Goldowna Emilia.

A hadnagy átnézett a feje fölött, a ködös ablakon át az óriási, havas lepedőt bámulta, amely, mint valami meleg, gyengéd selyemszövet takarta el a fekete üszköket és bíborrozsdás vérnyomokat.

- Goldowna? - ismételte a tiszt.

- Zsidó, - árulkodott Matzkowna s rákacsintott a hadnagyra.

- Sajnos - mondta Goldowna Emilia.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán égő, váratlan, gyűlölködő hangon hadarta:

- Sajnos, sajnos! Mert ha én szláv volnék, szláv, igen szláv, az egészen más... Piszkos kis galíciai zsidólány, senki, csak Goldowna, Gold Emilia s nem Matzkowna, Matzkowna, igazi lengyel, ugye, de így?... No, de mindegy... Isten önnel, hadnagy úr! Ugye nem haragszik, hogy megzavartuk? Menjünk! Az anyám vár ebéddel s messze lakom. Lipiboki... Külváros. A Bug mellett. Jó félórát kell gyalogolnom a hóban.

- Lipiboki? - kérdezte halkan és izgatottan a hadnagy.

- Lipiboki - bólintott Matzkowna is s kövéres, puha kezével széles mozdulatot tett, ezzel akarta bizonyítani a hadnagy előtt, hogy Emilia igazat mond, messze lakik a Lipibokiban s piciny őzlábával csakugyan még egy félórát kell gyalogolnia a hóban.

- Lipiboki, - mondta újra Emilia s nagy, égő, csodálkozó szemeivel melegen végigsimította a hadnagy arcát... Olyan furcsán, különösen és tépőn ejtette ki ezt a szót, mintha valami titkos varázsa lett volna ennek, egy soha nem hallott, ingerlő, csiklandozó értelmetlenség, Lipiboki, ugyan mi lehetett ez?... Lázítón és korbácsolva szaladt végig az idegen lány rejtelmes szava az eléje idegenül idekerült tiszt gerincén, vérén s valahogy gyorsan, száguldva, mielőtt meg lehetett volna akadályozni, beleszökött a szívébe, csak úgy értelmetlenül, de mégis mintha valami értelme lett volna, megjelölése valaminek, talán egy illatos utcának a sarka, egy kedves házszám, egy kávéház titkos, fülledt szobája, vagy egy hónapos szoba izgatott sötétje, lopott csók, száguldó kocsi, vagy szikrázó napsugár, otthon, a kisváros drága utcáján, déli tizenkét órakor, amikor kacér rövidruhás kis polgárista lányok özönlenek ki az iskolából, mintha tékozló kezek virágokat szórnának ki a bámuló emberek közé... Lipiboki... Ez jutott eszébe a hadnagynak.

Néhány pillanatig zavartan nézegették egymást, aztán olyasfélére gondolt, hogy talán valami sürgetett, kínzó válasszal adósa maradt Emiliának, s az idegen lány egyre várja, szótlanul unszolja, követeli, hogy erre a szóra, igen, erre, hogy Lipiboki, mondjon valamit, igent vagy nemet, jót vagy rosszat, kedveset vagy szomorút, de csak értetlenül s valami fojtott hangulat nehéz párájában álltak egymással szemben: ők ketten, az elhalványult szőke s a még jobban kipirult barna, - s ő, a fáradt tiszt, a hazavágyó, a haza gondolkodó, unott lelkű, itt, a galíciai hómezők kellős közepén.

A két lány már az ajtónál állt, Matzkowna már félig ki is nyitotta, Emilia a kezét nyújtotta, a hadnagy is indult kifelé, megkapta, megszorította a lány kezét, a szívéből az ujjai hegyébe ömlött a forró vér, s Emilia két szeme izzó, bátor és gúnyos volt, de a szája széle megrezdült, mintha egy csók üszke égette volna meg... Az ajtó becsapódott, a hadnagy egyedül sétálgatott a szobában föl-alá, köröskörül, a dívány mellett, meg-megkerülte a szoba közepén levő kis asztalt, megállt, kinézett a sűrű, hópihés levegőbe, elnevette magát és azt mondta, hogy Lipiboki.

De néhány perc múlva komor arcot vágott.

- Lipiboki? Ugyan, mi közöm hozzá? Matzkowna Zsófia és Goldowna Emilia, mi közöm hozzájuk!

Halkan fütyörészett és nagyon, nagyon rosszul érezte magát...