Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Kádár Endre: Három vázlat egy naplóból

Kádár Endre: Három vázlat egy naplóból
II. 1916 július.

...Kis állomás. Vonat. A mozdony loccsantva ereszti vizét; egy másik mozdony zöngve tutul, a kerekeket kongatják; ütemes jelzések, melyek mintegy figyelmeztetnek a csendre. Három-négy utas-ember, amolyan kisiparos féle, nyakán fogva vastag esernyőjét álldogál az állomás eresze alatt s nagy elégedetten szivarozik. Itt-ott messze néhány paraszt, a felmunkált föld, az áldott rend, a hegyek tisztán, nyugodtan emelkednek a magasba, a nap fűszálakon boronál: a nép jóléte derül a tájon.

Óh, jaj, nekem jaj!!! A békés mezőn katonák ugranak föl, futnak, lőnek, dörömbölve, zengve, reszketve forog körülöttem a világ, - Óh, jaj!!! Hol vagyok?! Ki vagyok?! - Fejem fogom, feltépem magam; mint az álmodó az ébrenlét egy pillanatára, Uram segíts! hol vagyok! óh, hol vagyok! fogjatok, segítsetek: a szemem előtt a direkt kocsi: Párizs, nem merek felszállani rá, Uram Isten, segíts, nincsenek idegeim, nem merek felszállani, nem merek felszállani rá! - Hahaha, nevessetek ki, nem merek felszállani rá!

Hol vagyok?! Hova lett a párizsi kocsi?! Hova tűnt: millió és millió öldöklő embert lát őrült szemem. - Isten segíts, húzz vissza! ne hagyj megőrülni! Ezreket és ezreket látok, kezükben fegyver, jön a jelszó: Mes enfants, fiaim, meine Braven! En avant! Előre! - rohannak, a golyók pufogva vágódnak bele a testbe, a kín föltépi, fölmarcangolja a testet, egyik ezred jobbra megy, a másik ezred balra talál menni s hajrá, hurrá! ez a győzelem. C'est la justice! Az igazság!! Az igazság győzedelme!!! A franciák elfoglaltak két kilométer területet. A csapatok minden akadályon keresztül gázoltak, mert a magasabb morál viszi őket. Takarodj szemét újságoddal, nem, nem igaz... Már megint jönnek. Az árkokból előbújnak, óh hadd nézzelek, te őrült vagy, te szelíd, te kedves, hadd nézzem a szemetek, a vadság mögött én édes szeretetteim, ím ebben a percben, a halál, az öldöklés percében, látom az Istent, Jézus Krisztusok vagytok ájtatos, imádatos önfeláldozástokkal. Ami isteni való benn rejtőzködhetik a testben, áhítat, energia, bősz düh, szeretet név alatt, egy az isten: lélek, mind felérzik most. Óh ha ez az energia mind az ember, az élet felé fordulna! hogy széppé tegye! ha mind ez az erő nekiállana s mint ahogy ront, vezényszóra megépítené a földi nyugalmat. - Óh! - százezrek mennek egymás ellen, hull az ágyúgolyó, feltúrja a földet s emberroncsok hullnak széjjel a levegőben, mint a tűzijáték rakétái. A szürke gombos ruha, mely emberrel van töltve, rohan s úgy szalad a ropogó csontokon, mint kukoricahántáskor a víg láb a kemény csutkán. Kitalálták a földrengetőt, Zeus naiv meséje, nem fantázia, emberek állanak gigantikus monstrumok mögött és hegyek és völgyek és folyók és felhők megreszketnek harminc és negyven kilométernyi messzeségben. És lehullnak templomok, lehullnak várak, az acél torony összezápul, mint a tojás és mindenütt és mindenhol emberek és emberek és lovak és tehenek és kutyák és szegény aprójószágok felpörkölt, felvérzett teteme, óh Úristen! - Óh Úristen! kiáltok fel a sötétségem villámlásos pillanatában, mért adsz rám ilyen büntetést! Elhomályosodó szegény, megzavart elmémmel, mért nem láttatsz enyhébb képeket, mért a mindenség borzadalmát, az özönvizet, a tűzpusztulást. Mikor lesz ennek vége: szívem reszket, édes öröme a hirtelen viszontlátásnak, a kínzó bizonytalanságnak, reszkető öröme a viszontlátásnak és egyszeri elválásnak: óh édes, egyetlen testvérem magyarok, kun parasztok, Feszes András, Kis Mihály, gyermekkori pajtásaim, hova? - Oh Úristen, mi ez, őrült képzelmem mit talált ki? Nem emberek, nem nemzetek, nem miszticismusok mennek egymás ellen, földünk ég lábunk alatt, a földből ismeretlen gázok, mozgások, hatások szállnak fel, a föld forr lábunk alatt és mi mint a fák, mint a kövek, a földnek kis porszemei reszkettetünk és azt hisszük, mi emberek csináljuk a vég nélküli bomlást. - Óh, nem hagy el a szörnyű kép! Messieurs! Már dereng a győzelem világossága. És ötszáz közül négyszáz ember tapsol. Most ismerem meg: a francia parlament! Hihi, a francia parlament! A világ közepe: a francia parlament! Ah, hisz ez Briand! Franciaország elvérzik, de már fénylik a győzelem. A parlament tapsol, néhány szépen hangzó szó: s a parlament tapsol. S erre ezrek s tízezrek mennek, marsolnak, viszik nemcsak életüket, de reménységeiket, megváltó gondolataikat, szerelmüket, amivel családjuknak tartoznak, tízezrek és tízezrek örök gyászát! mi nem az övék! odaadják, hurrá, győzelem: két hüvelyk területért. Megálljatok! Megálljatok!! Nem, az örvények örvénye tovább kavarog, a világ bikavad ösztönével, megbolondult organizációjával ront egymásnak, az ágyuk dörögnek oly folytonosan, hogy már nem hallani: ez az élet zaja, a fájdalom, az élet íze. Oh, sohasem lesz vége! Hajrá hát, hajrá, táncoljunk! Éljen az élet, éljen a háború! Éljen a háború, éljen a tánc! Aki meghal, oda: dicsőség!, aki él, éljen! Táncoljunk! Színház! Ez a színház! A hősök előre jönnek, énekelnek, elbuknak s hátul nép, tömeg, a kóristák és kóristánék táncokkal, oktalan felkiáltásokkal színezik ki az egészet. Huh, mily bolond, víg opera! Háború! A gépek, a munka, a tudósok, a költők, a zenészek, az újságok, mindenki elfelejti nyelvét - oh, őrült képzelmem! - s kiáltja: háború! A mikroszkóp, a toll, minden és mindenütt: háború. - Bölcsek, kik nem voltak maguk, csak a bölcsesség, az írók és költők, kik nem tudtak énekelni, csak magukról, írnak, ülnek és faragnak s tudománnyal és költészettel és stílussal bizonyítják, hogy részükön az igazság, hogy szent a háború! Vér. Vér. Vér. Meg nem áll: mint a lernai hídra nyakából, folyton új és új emberek teremnek: ezredek, táborok szenvednek és szenvednek, míg el nem pusztítják magukat. Az Úristen felhőket ereszt alá, mely eltéveszti az ezredek nyomát és havat és szelet és esőt és jégverést és megáradt folyót küld az emberekre, hogy a pusztítás teljesebb legyen, hogy a pusztítás meg ne álljon, az ember, a féreg kibúvik a felhőből, átlábol a havon, a folyón, átkel hegyek meredekjein, elvesz, feláll s megy és öl és öleti magát. Hova? - Merre? - Miért? - Miért e pestis? Vértől ázó folyók, erdőn rothadó holttestek, dögmadarak, leborult ágyú, haldokló, füst, ropogás, zengés, robaj, ének, diadallárma, kétségbeesés, ima, átok, isten és mindenütt isten és mindenkivel isten: mért, mikor lesz vége? Mért, mért, mért?! - Mióta ülök itt? Tízezer éve? - Ötezer s még néhány száz? Ezer és kilencszáz és tizenhat; ezer; száz; tíz; öt; egy év, egy óra, öt perc; évek?? Mióta. Lelkem lapjáról lemosódtak a számok és dúlt képzetem, mint a bolond mutató őrjöngve szalad körben a kopott múlton: mióta ülök itt? Mi-ó-ta ü-lök itt?! Mióta látom e rémképeket! Oh, Uram Isten fogj kézen, szabadíts meg e látomástól, óh Uramisten lásd vérző arcom, tépett kezem, segíts fel csak mégegyszer.

- Segítség! - ordítok föl az őrület pillanatnyi tiszta révületében. Amott két úr, két ember, két józan ember, futok utánuk.

- Messieurs, segítsenek, ne hagyjanak el! Rajtam az őrület, ne hagyjanak el! Ne hagyjanak magamra! Beszéljenek hozzám! Jaj! A szemem vérrel van tele - óh szörnyű őrület, őrület, őrület, őrület hagyj el! Azt hiszem, az az őrületem, hogy a világ két év óta vérben áll.