Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Ady Endre: Régi tavaszi háború

Ady Endre: Régi tavaszi háború
III.

Háborút csak vasár-, esős és ünnepnapokon lehetett csinálni, mert a sváb legények másként és máskor a kertekben s a szántóföldeken foglalatoskodtak. S ha talán a háborút mi sürgettük is, Adorján bácsi és Mari néni diák-csapata, de a háború kényszerű érzése, elkerülhetetlensége benne lakozott mindenki velünk egyívású diákban.

A Szabolcs vármegyéből ideszakadt Boráthy Emil, egy kis sovány hörcsög lázított, toborzott, igazi nyíri bicskásként a legveszettebbül. Nem csoda, honfoglaló nemzetségből származott a fiú, bár az apja csak egy régi dicsőséget sirató, volt földesúr és részeges végrehajtó, de a családban, otthon, Szabolcsban még nagy urak maradtak s uralkodtak. Igaz, hogy Emil télen harisnya nélkül s csomagoló madzaggal fűzött gyönge cipőben topogta magát életre a havas, fagyos vagy lucskos úton a gimnázium-épületig, melyben nem túlságos volt az ő becsülete. De a Dózsa Györgyök, az Egalité Fülöpök s a többi ilyenek kellenek a tömegek süket haragját - hogy kiordítsák és szép példát adjanak.

Egyébként szinte biztosak voltunk volna a sikerben, ha az ötödik és hatodik osztályosak bajtársian leereszkednek hozzánk s ha nem felejtik el, hogy ők is voltak negyedikesek, alsó, sőt legalsóbb gimnazisták. Mi úgy éreztük, hogy az ő és még felsőbbek mulasztásai miatt, de mindenesetre utódaink biztonságáért kell a harcot becsületesen megharcolnunk.

Csak a hatodikos, a legendás Balog Balázs tartson velünk, akkor semmi baj: nagyon sokat ígért nekünk bika-nyaka, hatodikos volta s hogy olyan volt, aki szavak váltása nélkül rögtön ütött. De meg ő is hasonlított valamiben Boráthy Emilhez, csak éppen hogy az ő apjának megmaradt a domíniuma. Ám a Balay-család is nagy család volt, honnan, pláne ha valaki már a hatodik klasszisba jár, csak tekintély, erő és védelem sugározódhatott.

Természetes, hogy Boráthy Emilnek kellett az első sebet kapnia: egy szép kora tavaszi délutánon iskola helyett kirándult a Postarétre, hírt hogy hozzon nekünk e gyönyörű helyről. Két erős sváb (szántásból hazatérően) kocsis rajtaütött s a bal szemét majdnem kiütötték s a lábszárát majdnem eltörték szegény és bátor Emilünknek. A «casus belli» most már kétségtelenül megérkezett s az osztály-termekben minden óra alatt heves cédula-cserélések folytak, biztattuk egymást, tanácsokat adtunk. A tízperces szüneteken csoportokba verődtünk s iskola után minden városrész hazatérői haditerveket szőttek, miket azután az iskolában próbáltunk megegyeztetni.

Nyolc napig tartott a mozgósítás s természetesen vasárnapi napra tűztük ki a sváb utcák megtisztítását s az útcsinálást a sárga virágos Postaréthez. Azt meg már, miért is mondjam el, hogy düheink bár sokfélék valának, voltaképpen a sok közül három bőszített bennünket s e háborúnak még sem e három bőszítő dühöt adtuk okul. Mindenről beszéltünk, csak arról nem, hogy a mi drága kisasszonykáink most már csak a tisztecskékben avagy szorultságból a felső gimnazistákban lelik örömüket. Arról még úgyse beszéltünk, hogy Náncsi és barátnői (mind fehér bőrűek voltak s mind ifjúi gerjedelmeket szítók) átpártoltak most már bátorságosan, magukat együtt-mutatóan a svábokhoz. De azután arról meg éppenséggel igazán nem beszéltünk harmadszor, hogy mi is lesz a kalkulással, holott ez fontos volt, a legfontosabb alapjában. Már karácsonykor is gyönge értesítőket vittünk haza s a roráték óta, hova önkéntesen néhányan, nem-katolikusok is eljártunk, egyre lanyhult a tanuló kedvünk. Leckére készülni nehezen tápászkodtunk föl, kivált őszi és téli hajnalokon, de a baktatás sűrű ködben, találkozások az utcán, apró dévajságok serényekké tettek bennünket. Holott Náncsival is ellopkodtunk az álmunkból akkoriban s a karácsonyi értesítők kiosztásakor nagyon megmosták a fejünket. Aztán jöttek a kisasszonykák, farsangos élet, viszont az első osztályosokat és másodikosakat, mikor a gyalogjáró mellett szikkadni kezdett a föld, a golyó-játék őrülete fogta el, a harmadikosak pedig, a lucskos, sáros kertekben labdáztak.

Ma se értem, hogy a szigorú, derék és vigyázó páterek nem iparkodtak kikutatni, hogy mi is történt velünk és bennünk. A lyányok dolgát talán csak kisejthették volna a szemünkből, de már a háborút határozottan meg tudhatták volna akadályozni, de ezen a kora-tavaszon nem sétáltak annyit, mint máskor. Ők is gyakran járogattak a Posta-rét felé, melyet gyönyörű fasorok szeldeltek át s a Somos-erdőbe is, melynek homokos földjében olyan csodálatosan erősre nőtt a tölgy.

Ezt a harcot, mely viharos portyázásokkal indult, el lehetett volna idejében fojtani, ha egyszer idejében reánk téved egy Posta-rét felé sétáló piarista atya.

Már a mozgósítás előtt is hármas és négyes csapatokban, hangos, lármás beszéddel biztatva magunkat, el-elkalandoztunk a sváb utcákon. Úgy látszik a gimnáziumba járó sváb lurkók, a gyalázatos kis kémek, elárulhattak bennünket. Már a Boráthy Emil véres és szomorú kalandjánál is erre gondoltunk, de jöttek s egyre sűrűbben jöttek erősebb gyanúokok is. Ha egy-egy sváb kocsissal találkoztunk, gúnyosan röhögött le ránk a szekeréről s még csúnyább címeket és tréfákat kaptunk, mint valaha. Róth Szepi egyszer háromlovas szekérrel jött velünk szembe a Szatmári-úton, öten voltunk s igyekeztünk az út-középről az út-félre, de így is majdnem elgázolt bennünket. El akart gázolni a becstelen, szeplős arcú Szepi s mi féltünk a tüzes és rugós hírű lovaktól s ezért nem rohantuk meg a szekeret, hogy Szepit lerántsuk s igazságot vegyünk rajta. Náncsi, aki mint hálótársunk sohasem árulkodott reánk, most Mari néninek aggasztó történeteket mondott s tanácsolta, hogy jó lesz vigyázni a diákokra, mert veszedelembe rohanunk s a sváb fiúknak van ólmos botjuk, bicskájuk, sőt olyiknak revolvere is van. Egy reggel, amikor az iskola felé mentünk, a Kölcsey-utcán apró papírlapok voltak elszórva, rajtuk írásban gyakorlatlan kezek memento-szavai: «dísztó tintanyalók ha merészteltek jönni Posta-rétre, megiszuk véreteket.» Kis sváb kollegáink is, a sunyi kémek, rejtelmesen mosolyogva verődtek össze a tíz percnyi szüneteken, de egyébként mézes-mázos barátsággal barátkoztak velünk.

Nem sikerült vágyunk és hitünk szerint a mozgósítás s bizony a híres első vasárnapi fölvonulás nagyon zagyva tömegeket gyűjtött össze. S nem akart senki vezérkedni Boráthy Emilen kívül, akit pedig habár tiszteltünk, de vezérünkké elfogadni sehogysem akartunk. Jól van, ő bátor, már sebeket is kapott, de ő csak egy elrendeltetett hörcsögtermészet s nem szenvedte meg úgy az életet, mint mi néhányan.

Bennem éppen édes és kínzó fájdalmak fájtak, makacsok és hasonlóak a nagy spanyol lovagéhoz s egészen elveszejteni szándékozók. Gizi és megcsúfoltatásom fájtak nagyon és minden sikertelenségem az iskolával s Náncsival s a túlságos fiatalságommal egyetemben. Gizit választottam ki, mint legjobb s leghízelgőbb enyhítő körülményt, mivel pusztulásra szánt férfi-emberek már tizenöt éves korukban is egy nőbe kapaszkodnak. Elhitetik magukkal, hogy ez a nő született az ő fátumuknak, minden romlásuknak ez a nő az oka és okozója és ezt elhinni mámoros és szép.

Tehát én a Gizi nevével dobtam oda magam a veszedelmeknek s azzal a gyönyörű és szomorú meggyőződéssel, hogyha meghalok, Giziért halok meg. Vezérünk hát nem volt s a kissé gyülevész had alig mert tovább nyomulni a Szatmári-út derekánál s láthatóan nem akart harcba bocsájtkozni. De vezér helyett voltunk azután elegen vezérkedő izgágák, lármás, alvezérek s kikényszerítettük, hogy szerdán újra fölvonuljunk, lévén esős nap s félig-szabad délutánunk. Földerítőket küldtünk ki a vasúti sínen és a kevésbé veszedelmes sikátorok útján az ellenség felé, akik visszalopódzva vészes, rettenetes, ellentmondó híreket hoztak s arcukon megtetszett, milyen kínnal dolgozott a fantáziájuk.

Ezen a szerdán kínos-keserves csalódásaink megszaporodtak: híre jött, hogy Balay Balázs két ötödikessel s három hatodikossal közeledik. Nyilván határoztak - véltük - meg akarnak bennünket segíteni, mint ahogy az illik. Balayék kifordultak egy mellékutcából s akkor gigerliknek neveztük azokat, akik úgy öltözködtek, mint Balayék s cigarettázva jött felénk az előkelő csoport. Egy percre megálltak mellettünk, láthatóan jól mulattak fejetlenségünkön és gyáva lármánkon s azután, mint fejedelmek egy népi látványosságról, barátságos fejbólintással távoztak.

Tóth Lajosnak, a hencegő köpcösnek jött kapóra ez a mi nagy megcsalatkozásunk: észre se vettük s már ő vezérelt bennünket.

A következő vasárnapon még mindig csak messziről mutogattuk egymással s egymásnak az ellenséggel ökleinket s különféle fegyvereinket. Egyetlen nagy esemény az volt, hogy innen számítva még egy-két nap múlva nagyon megvertek, hat naiv másodikos gimnazistát, ki nagyon előmerészkedett a mi népes táborunkban bízván.

Vezérünk a hencegő, köpcös Tóth Lajos nem tudott elég tekintélyre fölvergődni s mikor a húsvéti vakáció után döntő csatába mentünk, csúnyán elpáholták a nemes, de meggyérült diáksereg jó-harmadát. Már a Szatmári-utat is meghaladtuk, amikor ez történt s készültünk egy diadalmas bekanyarodásra a Posta-rét felé, amikor egy sarok-udvarból erős, hideg vizes felleg szakadt ránk. Itt lakott a gazdag Pájerli, akinek két fia harcolt az ellenséges táborban s akinél a város-rész tűzifecskendője állott. A fiúk egy része rémültében előreszaladt, a Posta-rét felé s ezek voltak azután, akik nem tudtak választ adni a piarista atyáknak holmi kék foltokról, sántításokról s kezek sérüléseiről.