Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám
A Nyugat e számával tizedik évfolyamát kezdi - s hogy megvan s a had mögött is életekről határozó háborúnak harmadfél esztendeje után zökkenő nélkül megy át ez állomáson: az egy képben teljesebbet mond eddig telt idejéről, mint beszámolás mondhatna. Neveket az itt következő sorok nem kívánnak kiemelni a hivatottak közül, kiknek ereje, meggyőződése s áldozata e folyóiratban eleven. Írók, közönség s írók mint közönség s ha kellett vállalkozók újra meg újra találkoztak a szükség körül, hogy hazánkban az irodalmi megértés számára hely, szerv és fegyver biztosíttassék. Az egy Osvát Ernőt csak azért kell mégis megnevezni, mert az ő hite érezte meg a szűkség mellett a lehetőséget s azóta is e vállalkozást segíti rendeltetésében az az ő külön képessége, hogy a tehetséget ne csak virágjában ismerje fel, de már magjában észre vegye. Erkölcsös irodalmi gondolkodás mindig kész arra, hogy az értéket elismertetéshez juttassa. De kritikának: ha van létjoga, úgy bizonyára az, hogy a tehetséget eljuttassa önmagához.
A fentebb írt szükség talán furcsa, hogy előállt olyan hazában, hol az irodalom a nemzet politikai számvetésébe is becses tétel gyanánt van beírva. De nyilván e miatt állt elő. A politika olyan, mint a hídépítés: kalapálni kívánja az anyagot, melyből építményeit szerkessze. Az irodalom azonban művészet, mely növésben formálódik, nemcsak anyagának, de emberegyéni származásának is megszabásai szerint. A politika parancsol és válogat, azoknak hitétől és érdekétől és - amiben nincs rossz, mert természetes - azoknak érdekükben gyökeredző hitétől sugallottan, kik a politikában parancsolnak. Az irodalom pedig parancs nélkül és parancs ellen nő azokból, kiket idegzetük ezen termésre rendel. A politika nem megérteni akar, hanem hasznosítani. Szempontjai nem áhítatosak, hanem célszerűségbeliek. A célszerűséget pedig a célok határozzák meg.
A mi politikánk céljai két nemzedék óta konzervatívak. Megmarasztani azt az erőmegoszlási állapotot, megtartani azt a birtokállományt, ahogy 1867-ben a nemzet újra helyet foglalt az életben: ez volt még szabadelvűségbeli bőkezűségének is célja - éppúgy, mint 1867-i megnyugvásában foglaltatott engedményeinek. A politika bátran vallhat ilyen célokat az élettel szemben, mert ha a célok megszabta keretek szűkek volnának, a valóságos fejlődés amúgy is túlmenne rajtok. A művészet azonban e fejlődés szerint fejlődik. Ahogy az egyes emberekben megmutatkozik a már megtörtént változás vagy hajlandóságaikban a változás után való vágy, úgy mutat a művészet is más képet, mint aminőt a politikai konzervatizmus megmarasztani szeretne. Az élet valóságos fejlődésével s megtörtént változásaival szemben a konzervatizmus hátráltatásul, vagy ha ez mind lehetetlenebb, önáltatásul megteheti, hogy a corpus jurist egészen a maga eszményeinek képére szabott állapotban tartsa. Az irodalommal ezt nem teheti. Az irodalommal csak azt teheti, hogy ha s a mennyiben nem felel meg eszményeinek: nem veszi tudomásul vagy nem ismeri el. A politikában a
Ez nálunk annál könnyebb volt, mert itt a nagyapák valóban nagy költők voltak. Ugyanakkor, mikor az irodalom Vörösmartytól Arany Jánosig (és, kinek költői jelentőségére végre rájövünk: Jókai Mórig) nagyjában híven tükrözte azt a politikumot, mely 1867 utánra is eszménye maradt a politikának, egyben annyira művészi, annyira nagy művészet volt, hogy e kis nemzet művészetét a legnagyobbaké mellé emelte s ugyanekkor törekvéseit a magasrendűség zománcával vonta be. Akik másképp költöttek s másról beszéltek: mindent mondhattak, csak azt nem, hogy a minták, melyeknek követésére a hivatalos bírálat utalja őket, ne volnának tökéletesek. S hozzájárult ehhez még valami. Az irodalomnak egyéb művészetekhez képest átka az, hogy anyaga a szó, s ha írni és olvasni nem, de beszélni tud minden ember. Ez tág kaput nyit nemcsak termelői, de fogyasztói közt is a dilettantizmusnak. Egyéb művészettel szemben az ember még lehet szerény, ha meg kell vallania, hogy idegen tőle. De az irodalommal szemben az emberek büszkék arra, ha valamit nem értenek, s nem azt hiszik, hogy ők fejletlenek, hanem hogy az író komédiás vagy nyegle. 1867 után és óta minél több olyasmi lappangott életünkben, mi a törvények s a pártprogramok papírjáról hiányzott s neve a mi mindent összevéve oligarka társadalmunkban még sokáig lehet hallgass: az irodalomban, mely a lelkek kibuggyanásának tartománya: hangjában, formáiban, érdeklődéseiben s egyéniségeiben annál több olyasmi mutatkozott, ami új volt a régihez, vagy, ha csak nálunk volt új: még idegen, talán ellenségesnek s méregnek is tetsző a hazaihoz, a megszokotthoz, az ajánlatosnak és
Ezzel, nagyjában ilyen állapottal szemben volt az íróknak önsegélyük a Nyugat. Nem panaszkodhatott visszhang híjáról s elég hamar megértetéséről sem. Sőt nemsokára úgy fordult, hogy a megértésen fölül még félreértés is új vagy még egy rendeltetést adott létezése tényének. Minthogy amit a hivatalosság elismert, az egyféle volt s amiket el nem ismert, azokban volt bizonyos közösség, ha egyébé nem, hát az életkor s az érdeklődés hangjáé s az idők szava rokonul szólt ki különböző művészetekből is, s az erősebb művészegyéniségeké túlzengette a csendesebbekét: mindebből csakugyan, szándéktalan s öntudatlan kialakult valami egyformasága a megjelenésnek, s a jóhiszemű és lelkes ártatlanságban felkeltette a hitet, hogy tehát ezentúl ez lesz a helyes és megfelelő költészet s ezt kell utánozni, nem amazt. A hivatalos szűkkeblűséggel s a hívatlan szűkeszűséggel szemben egyformán tudatban kellett tartani az igazságot, hogy éppen az utánzás, éppen a kötelezőség az, ami nem művészet - hogy a művészet minden magát megjeleníteni tudó egyéniség igazának tartománya, hol tehát az újonnan jöttnek, ha a maga lábán jött és volt hozzá lába mindig igaza van ugyan, de ez az új igaz nem olyan, hogy, mint a politikában s a tudományban, hamisságban marasztalná a régit. S meg kellett magyarázni, hogy ez nem holmi opportunista felfogása a művészetnek, hanem inkább tudományos, mert a művészet leglényegéből, emberegyéni származásának sajátságából levont bírálata és gyakorlata.
De mindezzel nincs befejezve az, amivel az írók maguknak s a köznek tartoznak, melytől megértést kívánnak. Amiket a politika az irodalomtól követelt volt: abban lehetett barbár, de ami óhajtásokban fogantak volt e követelések: azokban foglaltathatott igazság. Az irodalom joggal mondhatta a politikának, hogy: én olyan vagyok, amilyen vagyok, s minél inkább nemzeti jónak tekinted az irodalmat s ebből származtatod az irodalommal szemben támasztott igényeidet, annál nagyobb kárt teszel e nemzeti érdekben, ha parancsok béklyójával elernyeszted az irodalmat. Ám a politika is mondhatta, hogy a felfogások, az érdekek s a csoportok, melyek az új irodalmi hangokban jelentkeznek, sokban
Ezekben körülbelül össze van foglalva a Nyugat eddigi kilenc évének története és gondolata. S egyben a továbbiaknak programja.