Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Straube

Idegtépő harsogás, dübörgés, sistergő hangorkán emlékét idézi fel e rövid, puritán hangzású név, személy szerint Németország egyik legkiválóbb orgonaművésze.

Bach János Sebestyén háromtokás vaskos arcát, hatalmas alakját szinte orgonához nőtten, képzeljük, Straube karcsú alakja, őszbecsavarodott feje, sovány arca nehezen illett e monstruózus hangszerhez és mikor belétemetkezett az orgonába, a felharsanó forték hallatára, úgy tetszett, mintha valami idegen kéz, ismeretlen világból való óriás teste nehezedett volna a billentyűk soraira. Szín, csillogás kevés volt e produkcióban, a művész mindenekfölött monumentális szólamokra, a hangtömegek tömör és nagyarányú felépítésére törekedett.

Bossitól körülbelül annyiban különbözik, mint Strauss Rikárd Puccinitől. E meghatározással nagy általánosságban a két orgonaművész tehetségének súlyát, törekvéseik különbözőségét is megállapítottuk.

Műsorából tökéletesen hiányoztak a közönséget gyorsan meghódító hatásos számok. Reger orgonára írt Fis-moll szonátáján kívül Liszt két fugáját és egy variációját adta elő.

A komor Reger szonáta szólamainak bonyolódott volta, a kontrasztok szakadatlan egymásra torlódása hihetetlenül fárasztó feladatot ró az előadó művészre. Straube kitűnő képességei e hálátlan feladat, a rossz orgona bosszantó zökkenései, az egyre ismétlődő nyikorgás dacára is zavartalanul érvényesültek.