Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám · / · Cholnoky László: Bertalan éjszakája

Cholnoky László: Bertalan éjszakája
2. Bertalan váltakozó küzdelme Jakabbal

A Duna völgyén kedves nyári szellő táncolt alá a hullámokon és itt bent a városban fütyörészve bekószálta a régi Ferencváros utcáit. Az elhagyott rongytépő-malom, a félig leégett bőrgyár sárga épületének évtizedek óta bezúzott, szivárványos ablakain keresztül nehéz, fülledt szag lépett az útjába, sötétség bámulta meg vak szemével. A vén, süket épületek felett régen elhalt munkásleányok elkallódott szerelmei lebegtek, lila színű köddé verődve össze.

Bertalan lassú, gondtalan lépésekkel indult meg a körút felé. Szinte fizikailag érezte, amint Caracalla császár parancsára ernyedten, leverve lefoszlik szívéről a szorongató démon, amely magányos, nehéz percekben szörnyű dolgokat, ólomnehéz kérdéseket suttogott a fülébe.

- Mi lesz ennek a vége, Bertalan, mi lesz? - kérdezte néha. - Már nem is kerülgeted az apró pocsolyákat, hanem beléjük lépsz könnyű szívvel és ha a cipőd sáros lesz, bátran belépsz velük tiszta emberek tiszta szobájába. Már régen megfojtottalak volna, már régen addig csiklandoztam volna a szívedet, amíg kimentél volna a ligetbe egy szép magas fát keresni, amelyiken hintázva az éjszakai szél összeverhette volna a bokádat. De nem tettem, mert sajnáltalak, amikor láttam, hogy néha rádnehezedik fekete testével a rettenetes szomorúság, és mert hallottam, hogy álmodban néha sírtál, gyámoltalanul sírtál, akár az apró gyerek, amikor az anyja sem tudja, miért?, amikor a csecsemő a könnyei csodatükrén át ezer fekete koporsót lát és mind az ezerben az édesanyját viszik ki a temetőbe. Így sírtál álmodban, ezért nem fojtottalak meg. Máskor ismét azért nem, mert elmenekültél előlem a régi, szép, bársonysima gondolataid birodalmába. De vigyázz, barátom, a szép, a pompás szomorúságod lassan-lassan cserben hagy, már csak erős borokkal tudod visszacsalogatni néha; a szíved összezsugorodik, kiszárad, mint a tapló és az én szánalmam is elmegy a szomorúságod nyomában. A régi, szép gondolataid pedig, amelyekhez menekülni szoktál, elkallódnak, elkopnak, nincsen már egyiknek sem éle, amivel felsérthetné a szívedet, hogy azután minden figyelmeddel a szíved vérének hullásában gyönyörködhessél!... Mi lesz, félbolond barátom, ha én elunom a dolgot és még egyet csavarodom a szíved körül?

Most vége a gyötrődésnek.

Caracalla császár megfojtotta a démont.

És már a cél is egyre tisztábban bontakozik ki: meg kell találni az aqua lustralis régen óhajtott forrását. Oda, a kristálytiszta forrás vidéke felé vezet az út, amelynek mentén apró pocsolyák vigyorognak szennyes arcukkal az úton haladóra.

A kérdés tiszta már, de a kedves, régi gyengeségek makacsul ragaszkodnak a gazdájukhoz és a régi szeretetért könyörögnek. Pedig bizonyos, hogy az imperátor nem fogja megtűrni őket maga mellett, vagy legfeljebb szolgákként. De a régi, mókás komázásnak, az egymásban való gyönyörködésnek vége. Bertalan azonban nem érez magában elegendő erőt a velük ilyen módon való szakításra. Ez tehát még megoldásra vár, nem téved-e el, nem szédül-e meg a kettő, a császár akarata és a régi, kedves gyöngeségek tábora között?

- Milyen pompás volna, ha a gyengeségek is el tudnának kalauzolni a forráshoz!

Szólította a titkárját, Jakabot és azt mondta neki:

- Gyönyörű diadalt arattam, de azért mégis alighanem igazad lesz, Jakab!

*

Most már külső események is csoportosulnak Bertalan köré.

Ahogy a kis mellékutcából befordult a körútra, majdnem összeütközött egy szép, magas, nyúlánk leánnyal. A leány halvány, érdekesen fonnyadni kezdő arcát különös csodálkozással emelte rá. Amikor megismerte, szeméből kedves ijedelem röppent ki és szállt Bertalan szívére.

Csak egy pillanatig tartott az egész, Bertalannak nem volt ideje köszönni. De ahogy a leány továbbment, a fiatalember megállt és gyönyörködve nézett utána. Hirtelen a leány is megállt és visszanézett.

Nagy pillanat volt ez, Bertalan külseje a találkozás pillanatában szép volt, az apró fogyatékosságokat eltakarta az alkonyat, a mellén pedig ott ragyogott az aranylánc. Nagyfontosságú dolgok voltak ezek akkor.

A leány bizonyos Karolin volt, pesti polgárcsalád vénlánya, minden különösebb kvalitás nélkül, aki azonban a vénlányság terhét ízléssel szinte férfit-vonzó módon viselte. A leány emléke mélyen gyökerezett Bertalan lelkében, már hat éve, azóta, hogy náluk lakott egy csodálatos háromszögletű kis hónaposszobában. Akkoriban valóban szerelmesek is voltak egymásba, ámbár a józan polgárlányt inkább talán az örök leánykérdés fűzte a fiúhoz, ki tudja?... hátha?... - Karolin abban az időben lépte át a vénlányság gyalulatlan küszöbét. Még nem volt az, ha akkoriban valaki elveszi, még mint idejebeli leány megy férjhez. És Bertalan, aki akkoriban az egyetlen ilyen valaki volt és mint ilyen, nagyon jól tudta, hogy a dologból semmi sem lesz, mert nem lehet, akit azonban forró szerelem fűzött a leányhoz, magányos perceiben éppen ezért sokat és szeretetteljesen foglalkozott a vénlányok sorsával. Valami régi orosz regény emlékei bőszítették ilyenkor, amelyik a vénlány lelkét üres, hangtalan pusztaságnak mondotta. Ezt ő mindig hevesen ellenezte.

- Ellenkezőleg van a dolog - mondta, - a vénlány lelkének csendjét a meg nem született gyermekek panaszos, lélekszaggató zokogása veri fel, csak mi nem halljuk. Igen, az kétségkívül lehetséges, hogy később, nagyon későn, már úgy a negyvenesekben azért szigorodik el, azért merevül meg a vénlány arca, mintha valami láthatatlan apa ugyancsak valami láthatatlan, túlvilági kőfaragómesternél síremléknek rendelte volna meg, mert akkor a vénlány lelke már valóban sírbolt, amelyben megholt kisdedek álmodoznak a születés gyönyörű szenzációjáról.

Így töprengett néha magában Bertalan, akit akkor még sok érdekesség is környezett. Ezeket az érdekességeket azután - nem számításból, hanem pusztán a vágyból, amely a romantika felé űzte a lelkét, - még a lehetőségig szította, növelte is. Rá volt kényszerítve. Akkoriban már nagyon labilis alapokon állt, néha egy kevés, de valóban kevés szaga is volt a pénzeinek. Kénytelen volt hát a pajzán kis könnyelműt adni, aki valami oknál fogva összezördült gazdag és befolyásos családjával, azonban egy szavába, egy látogatásába kerülne csupán... És így tovább. És hogy most öntudatosan és szándékosan adta magát az ivásnak, amit nem is fog abbahagyni, amíg majd egyszer azok, akik..., még jó volna ő, de akkor már... és megint így tovább. Egészen természetes, hogy a leányok - Karolin és a barátnői, - erélyes mentési munkálatokhoz fogtak. Ugyanígy természetes az is, hogy a mentési munkálatok közepette valamennyien szerelmesek lettek a szép, ötletes, jólelkű és adott körülmények között gavallér fiúba. Karolin a konkurencia kérdését erélyesen oldotta meg, eltűrhetetlenkedte maguktól a barátnőit és azután egyedül mentett. Amikor pedig a dolog - a leány gondos ápolása alatt, - odáig érett, hogy Bertalannak komoly lépést kellett volna tennie - ismét csak kényszerűségből, - összeveszést erőszakolt ki a leánnyal, aki azonban akkor már kezdte megérezni az eset kellemetlen pinceszagát és túladott Bertalanon. Elválásukkor pedig egészen nyílt kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy Bertalan az ő gondozása nélkül rövidesen a Cséry-féle szeméttelepen fog nyugodalmat keresni az élet zaklatásai elől.

Karolinnak úgy nagyjában igaza is volt. Bertalant a mocsarak hínárja lassan-lassan millió-ágú szövedékkel vette körül úgyannyira, hogy kétségbeesett vergődése közben egyetlen szerencsétlen mozdulat elégséges lett volna arra, hogy a szövedék a nyaka köré fonódjék és megfojtsa. Néha, ernyedt, szomorú óráiban, különösen amikor a kényszerhazugságok felett érzett undor gyötörte, még a jótékony, mindent elleplező külszínt is elhanyagolta, amit azután csak különös szívóssággal tudott megint rekonstruálni. A visszacsináláshoz különben is különös erőt kapott a természettől, aminek a felismerése gyakran irányította meggyőződését az élet előre-elhatározott volta felé, kérdezgetvén önmagától, minek annak a rekonstruktív-erő, akinek nincs miért rekonstruálódnia?

De visszatérve Karolin Cséry-elméletére, ez a találkozás azért volt fontos, mert a látszat, - Bertalan jó karbanléte, rugalmassága, az aranylánc, miegyéb - ezt az elméletét feltaszítván, Bertalant fokozottan érdekessé tette a leány előtt és ezért sok kedves, szép utógondolat leszüretelésére vált alkalmassá. Határozottan látta a leány szemében a csodálkozás felvillanását és tudta, hogy ez értékes csodálkozás, mert Karolin hideg, józan ítélete produkálta. Ezt a hideg józanságot Bertalan nagyon jól ismerte, régebbi ábrándozásai közepette szándékosan ki is űzte a tudatából.

Tehát Bertalan a gondolatszüretelés kedves munkáját nyomban meg is kezdte. Hogy azonban azzal a külső körülmények is harmóniában legyenek, egy olyan kisebbfajtájú vendéglőbe fészkelte be magát, amelyikben biztos lehetett, hogy a kellemetlen ismerősök közül senki sem háborgatja.

Bertalan lassan, módszeresen evett, erős kiváló bort ivott szintén lassan, de sokat. Közben szeretetteljesen tekintett szét a kis kocsmaszobában. Eszébe jutottak elmúlt, nagyon zordon idők, amelyeken ő kívülről, a havas utcáról nézte az ottbent-ülőket. A biztosság érzése töltötte el most, hátradűlt a széken és a szívében összegyülemlett melegséggel olvasztgatni kezdte a nemes érzés aranyát, amit összehalmozott emlékezetében a találkozás pillanata óta. Munkája közben kedves apróságok jutottak eszébe, gyenge kis testük szivárványszínű halotti lepelbe volt burkolva, kétségkívül az emlékek temetőjéből, halottaikból jöttek vissza, mert ahogy megjelentek Bertalan előtt, kezdetben alig ismert rájuk. De az életrekelt emlékek, régi hangok, különös szavak, énekfoszlányok aztán boldogan körülröpdösték a villamoscsillárt, szivárványszínű halotti lepleikkel ezerszínűvé festve annak a fényét.

Ekkor azonban új vendég jött be a belső szobába, nagy zajjal, kissé már részegen és tönkretette a kis csodavilágot. Alig ült néhány percig, még a borát sem itta meg, már zörgetett, hogy fizetni akar. Ismeritek, ugye, a pénzhez nem szokott vendéglői embernek azt a szokását, hogy ha valahonnét néhány váratlan forint lepi meg, azonnal fizetni akar? Fizet ötször is, minden rendelés után külön és minden fizetés után megkérdezi:

- Most minden rendben van, ugye? Csak azért kérdem...

Ez is nyilván így akart tenni, de amikor a hívására nem jött senki, a zsebében levő pénz félbolonddá csiklandozta. Konokul, gyűlöletesen zörgött és kiabált. Végül előmászott valami csúf, kövér vénasszony és mentegetőzni kezdett:

- Jövök már, kérem, jövök! Tetszik tudni, így szombaton...

Bertalannak láthatatlan, jeges kéz simította végig a homlokát.

- Szombat van!

Holnap vasárnap, a zálogház zárva. A kapott forintoknak vége, holnapra nincs pénz, nincs ruha. Pedig Hoffmann, ha könnyelmű is, az ilyen dolgokban pedáns. És ha kiadja az útját, az Bertalannak amúgy is kétségbeejtően gyenge bázisából az utolsó szilárd követ is kirántja. - Azok közül a másodpercek közül következett néhány, amelyek egyetlen csapással játszva lapítják lepénnyé a filozófiát.

- El a Kapcarongyba! Ott talán akad valami. Mindenesetre ismerősök között lesz.

Elsietett.

A legelső, útjába eső kocsmába beugrott és a söntésnél egy hajtásra kiivott egy pohár bort. Azután megint és még egyszer. De nem ért semmit. Csak a szíve hánykolódott hevesebben. Közvetlenül az otthonos kis kocsma ajtaja előtt az utcai gázlámpa fényénél ismét elővette Miroár Jakabot és félve belenézett. Látta, hogy sápadt, hogy a szeme réveteg, csüggedt.

Jakab egyszerűen hallgatott. Az volt minden gondja, hogy a gázlámpa fényét pontosan visszasugározza.

- Hidd el Jakab, legjobb lenne, ha belefojtanálak ebbe a barna csatakba!

*

A legelső ember, akivel a Kapcarongyban összeütődött, Kohaninszky volt. Az öreg elméleti-nőcsábász odakint tökéletlenkedett a söntésben és gyámoltalanul udvarolt a bagolyképű szakácsnőnek. Az nem figyelt rá, ide-oda fordult és ilyenkor Kohaninszky, hogy mellőztetésének élét vegye, zavartan motyogni kezdett:

- Trara, a posta jő, hm, hm, trara... Teruskám édesem... trara... hm... hm...

- Ez az öreg ökör megint itt lábatlankodik!

És már ennek a gondolatának a nyomában eltűnt, álommá foszlott minden rendkívüli dolog, ami a mai napon meggyötörte. A régi környezet, a falon függő ócska képek és a székeken ülő emberek ócska képe, amiket máskor és másutt úgy utál az ember, de ami akkor és ott fontos lelki-bútordarabok, könnyű szerrel elhalványították az imperátor emlékét és a feléledt emlékek szivárványszínű halotti leplének rejtelmes csillogását. Amikor a hideg, bűnös dohányfüst őt is körülburkolta, mint a régebbi embereket, szinte restellte is kissé a dolgokat. Férfiatlannak, gyerekesnek érezte őket. A kiskocsmák őslakói kivétel nélkül mindnyájan meg vannak győződve, hogy ott a kocsmában élik az igazi, az álmodozásoktól meg nem gyengített, könnyektől be nem maszatolt bátor életet. Kétségtelenül azért, mert bátor, hangos hangokat hallanak, mert szilaj tréfák röppennek el a fülük mellett, mert látják, hogy az emberek nem félnek egymástól és főként azért, mert mindezek nyomán megkörnyezi őket a gondolat: milyen erős, bátor és vidám ez mind, csak az én lelkemet bolygatják a ködös gondolatok. Ki velük!

Hatan ültek ott bent a nagyasztalnál, köztük a remegőszájú is. Ott volt a Dobner is. Ki ez a Dobner? Nem tudom. Ez a Dobner a Dobner és ott lakik a Kapcarongyban. A másik négy pedig egy-egy Dobner-fotográfia. Talán a Mácsik, a Gedő, a Szepi, a Tüdőfy. Egyre megy.

Kártyáztak és többször kiáltották Kohaninszky nevét, aki még előbb is nyilván közéjük tartozott és szintén játszott. Végre bejött csoszogva és szuszmákolva. Vastagtalpú, ősi cipőjében állandóan csoszogott, főként azonban olyankor, amikor már ivott kissé. Motyogott valamit, mentegetőzött, de nem hallgattak rá, lenyomták a székre.

Makaót játszottak hárman: Kohaninszky, a remegőszájú meg a Dobner. Ez az utóbbi kétségtelenül szerencsében volt, mert a forintok és koronák egész halmaza feküdt már előtte, ami nála rendkívüli dolog volt.

Bertalan Kohaninszky mellé ült kibicelni. Minden figyelmét a játékra fordította, hogy teljesen visszazökkenjen a régibe. A sok új impresszió kifárasztotta és most nem is érzett magában kedvet, hogy leszámoljon velük. Közben azon is törte a fejét, hogy kitől kérjen majd kölcsön, mert nem volt semmije és a lánc is hiába volt nála.

Közben zaj támadt, a Dobner megint kihúzott egy nagyobb kasszát. Kohaninszky zavartan hebegett, idegesen vakargatta a szemüvegvágta nyerget, majd felállt, bocsánatkérőn hebegett valamit és kiment megint.

Azalatt a Dobner-ek összesúgtak:

- Bajban van az öreg, már vagy tizenhat forintot elvesztett. Bizonyosan meg akar szökni, mert nincs több pénze. Menj utána, Szepi!

- A világért se! - fontoskodott a remegőszájú. - Hagyjátok csak! Bizonyosan vált. Van pénze! Én mondom, van pénze! Pedig az én orrom, hehe!...

Pimaszul vigyorgott.

Kohaninszky néhány perc múlva visszajött, kezében egy húszkoronással, amit biztatón lobogtatott. Leült ismét.

- Az asszonytól kértem kölcsön, suttogta. - Lássátok, ezért jó az asszonyoknak udvarolni!

De a naiv kis hazugságba belepirult, belezavarodott.

Trara, a posta... hm... hm...

Trara...

Megint játszani kezdtek, Kohaninszky osztott. A remegőszájú kétszer vesztett, a Dobnerrel mind a kétszer en carte lettek. Kohaninszkynak kezdett megjönni a kedve. Letette egy pillanatra a kártyát, odafordult Bertalanhoz és tréfásan rámordult:

- Mit búsulsz? Igyál betyár, múlik a nyár! Csak hozass bátran, ma az én vendégem vagy! Azután miért nem játszol? Lépj be!

- Most úgysem lehetne, de különben is...

- Dehogynem! Várj csak!

Kohaninszky olvasgatni kezdte a kasszát.

- Ha öt koronát beteszel, kapsz lapot. Helyes fiúk?

- Természetesen.

Sűrű, kövér sötétség terpeszkedett Bertalan elé, síkos, hideg testével odahajolt hozzá, a két izzó, táncoló violaszínű karikával, a két szemével belebámult Bertalan verejtékes arcába. Amikor a császár helytartója elé újra világosság derült, Miroár Jakab már ott feküdt előtte az asztalon fényes, ötkoronás felével felfelé fordítva.

- Told be hát a többi közé, ne félj tőle! - mondta Kohaninszky és már nyúlt a tükör után.

Kohaninszky mozdulatának ideje alatt az álomképek csodasebességével lövellt át Bertalan agyán a gondolat:

- Engedd, hogy hozzáérjen! Akkor - tréfa lesz belőle... De hátha nem veszik észre? Szent Balduin, most adj jó tanácsot a gazdád nevében! De siess!

Az idő már későre járt, Szent Balduin, a fáradt öreg bizonyára aludt már... Bertalan reszkető kezével hirtelen belökte Jakabot a többi pénz közé, ahol több ötkoronás is hevert.

Kohaninszky osztott, Bertalan köré szürke fátyolt vont valami különös zümmögés, amiről azt hitte, hogy a szokott kocsmai hangokból összeverődő hangzavar. Valakinek a barna, pergamenszerű bőrrel borított keze odatolt eléje egy csomó ezüstpénzt. Jakab éppen a pénzhalom szélére került és ráesett Bertalannak az ölében nyugvó, hideg kezére. A hideg kéz megfogta Jakabot és észrevétlenül becsúsztatta a kabátzsebbe.

A veszedelem megszűnt.

Bertalan lelkét csodálatos nyugalom szállta meg.

Félig hangosan mondta:

- Caracalla császár megmossa kezét az aqua lustralisban és azok hófehérek lesznek ismét!

Különösen, gyűlölködve néztek rá, a remegőszájú odasúgott a Dobnernek:

- Ez mindig pózol!

Aztán ment minden tovább.

Bertalan nyert, megint nyert.

Kohaninszky eleinte ragaszkodott a formákhoz, ki-kiment, visszajött egy-egy bankjeggyel a kezében, próbált hazudozni...

- A tulajdonosnő...

...de utóbb, amikor észrevette, hogy a kis hazugságoknak már nemcsak a többiek, de önmaga előtt sincsen formája, beszüntette az ügyet és nyíltan szedte elő tárcájából a húsz, utóbb az ötven és végül a százkoronásokat.

Bertalan egyszer lopva Kohaninszkyra nézett. A nyugalmazott számtanácsos füstfogta, barna arcán apró verejték-patakocskák folydogáltak alá. Szeme zavaros volt, zavaros szeme az ódon szemüveg nagyítóján keresztül olyan volt, mint a feneketlen, kék mocsár.

- Trara a posta jő, trara... az ügyvéd pénze...

-

Odakint az utcán a remegőszájú és társai megrohanták Bertalant. Undorodva lépett tőlük hátra és fagyosan mondta:

- Nem megyek a kávéházba. Hanem itt van negyven korona, ezt megihatjátok! Hol van Kohaninszky?

Kohaninszky nem volt sehol.

Kereste, kiabált utána - hiába.

Amikor már minden lárma elhalt, Bertalan megindult a belváros felé. Leült egy padra és előkereste a titkárját.

- Nem értelek, Jakab! Most már csak belátod, hogy tévedtél?

Jakab egykedvű volt, álmosan szundikált.

Bertalan az egyik kisebb, kedves belvárosi kávéházba ment. Rumos feketét ivott, rágyújtott egy médiára és megkezdte ügyeinek rendezését. Még amikor a viszonyok nem voltak is olyan csodálatosan kedvezők mint ma, ezek mindig kedves percei voltak, mert az effajta ténykedése némileg a munkaszerűség jellegét viselte magán, aminek pedig szükségét érezte. Megolvasta a pénzét, nyolcszázhatvan koronája volt.

Számolgatni kezdett.

Eleinte nagystílű, mélyenjáró újításokon törte a fejét, de kitűnt, hogy ha az alapbajokat kezdi orvosolgatni, a szép, szabad élet élhetésére megint nem marad fedezete. Ezt pedig most mindennél előbbrevalónak érezte, mert úgy gondolta, hogy az aqua lustralis tündérien szép forrásvidékéhez vezető útra nem szabad csüggedten, tökéletlenül lépnie, az azonjárónak nem szabad köznapian szomorú szívet hordoznia, aminő a mesterlegényé is tud lenni, ha a babája elhagyta. A pompás, nemes szomorúságot, amit minden csiszoltlelkű ember haláláig a szívében hordoz és ami talán még az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúság egy atomja, azt ott hordozza a szívében ő is, de azt ne lássa senki, ő maga se most, amikor a nagy útra indul.

Amikor kilépett a hajnalba, az érzései teljes egyensúlyban voltak.

Latolgatta a holnapi teendőket és előre örült az ébredésnek, a bekövetkezendő szép nyári napnak, amelyiken utoljára ölti majd fel a kopott ruhákat. A baj is legrettenetesebb az ébredés után, de az öröm is akkor nyitja legpompásabb virágait. A nap folyamán Hoffmannhoz is elmegy és beszámol a lekésésről. Ha Hoffmann megharagszik, legfeljebb visszaadja a pénzét és a láncát.

- Ez lesz a leghelyesebb! Végre is, szeretem a tiszta dolgokat!

Érezte, hogy az arca kissé elpirul. Elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

Az azáleát pedig még holnap elküldi Karolinnak. A szerelem idején ez volt a szokott, kedves virágjuk. A virágosboltok vasárnap is nyitva vannak. Pompásan jöttek össze a dolgok, éppen a találkozás napján jött a pénz. Most, ha a virágot elküldi, Karolin kénytelen lesz azt hinni, hogy íme, őneki mindenkor módjában áll az efféle, most csak a találkozás apropójából jutott eszébe. Pompás lelki-munka lesz a virág megérkezésének részleteit elgondolni. Aggályoskodott némileg, hogy a virágot ilyenformán nem is Karolinnak, hanem önmagának küldi, de mivel érezte, hogy ennek a problémának végleges megoldásához az altruizmus kérdésének gyökeres felforgatására lenne szükség, amihez most egyáltalán nem érzett kedvet, hamar megalkudott önmagával.

- Legfeljebb megcsalom Karolint. Erre azonban éppen három nagyon alapos mentségem van. Először is ő éppen így cselekedett velem, amikor meg akart menteni, mert a maga számára akart megmenteni. Másodszor, ma már... hogy is mondjam csak? ... úgyis benne vagyok, igen, és harmadszor: harmadszor pedig kár is a dolgon tűnődni. A szabad és nem szabad kérdése tisztázva van teljesen!

A csillagok akkor kezdtek belemerülni a hajnal violaszínű vérözönébe; Bertalan akkor ott állt a vásárcsarnok mögött. A tehervonatot akkor tolatták be a csarnok épületébe. Nézni már sokszor nézte ezt a stereotip hajnali jelenetet, de látni csak most látta valójában először. Most látta először, hogy érdekes, hogy fontos. Hogy szép az élet, mert minden érdekes és fontos benne annak a számára, akinek ideje és módja van figyelni. A vonat kerekei most is csak úgy, mint mindig, lassú kattogással gördültek tova a síneken. De ez az egyforma zaj azelőtt gyakran így beszélt:

- Hol-nap, hol-nap! Hu-szon-hat-kraj-cá-rod- van!

Ma pedig diadalmas indulót játszott.

Még egyszer lekerült a Dunához. Hűs hajnali levegő fürösztötte az arcát. Bertalan lehunyta a szemét és hallgatta a folyam halk, sziszegő folyását. Az aqua lustralis csobogására gondolt.

Közvetlenül hazatérés előtt pálinkát ivott a kajlalábú zsidónál. Ezúttal csak három pohárkával ivott, holott öttel szokott inni. De önmérsékletének értékét nem becsülte túl a maga javára, tudta, hogy könnyű csak hárommal inni, ha az ember ihatnék háromezerrel is.

Hazament.

Mielőtt lefeküdt, még egyszer diadalmaskodni akart kissé Jakab felett a tévedése miatt. Némi köszönetet is át akart nyújtani neki.

Ahogy azonban a hajnali világosságnál beletekintett cinkostársának fényes arcába, hirtelen hátrakapta a fejét és riadtan nézett vissza a vállán keresztül. A tükörből Kohaninszky duzzadt, vörös arca nézett vissza rá nedves, italos, bárgyú kék szemével.

- Trara, a posta jő! - rebegte Bertalan, - a túlvilági posta jő értem, hogy elvigyen a pokolba!

Érezte, hogy a lába remeg és hogy az arca megsápad.

De néhány percig tartott csak az egész, már valami vidám áriát fütyörészett. Hanem a füttyszó sértette a fülét és elszomorította.

- Ej, legjobb lenne belefeküdni a sírba és beszívni a nyári föld édes, nyugalmas illatát! A komisz nyomorúság mennyire leráspolta már a lelkem finom éleit, amelyekkel valaha a dolgokat apró részekre tudtam osztani és minden kis részecskét külön, gondosan feldolgozni. Az én lelkem már olyan kopott, gömbölyű, mint a folyó kavicsa, egy pillanat alatt hozzásimul mindenhez, aminek a hullámok nekisodorják! Vigye az ördög a bölcselkedéseimet, kár, hogy nem ittam meg még néhány pohárkával! Pénz van, ez a fő és... igen - és most eszembe jut az én zseniális találmányom és azzal - nehogy az előbbi jelenethez hasonlók megismétlődhessenek - végképpen tehetetlenné teszlek, drága Jakabom!

Kivett a zsebéből egy húszkoronást és letakarta vele a tükröt.

- Ez mindent eltakar!

Lefeküdt, lehunyta a szemét.

Nemsokára valahol pompás azálea-bokrok kezdtek virítani, piros és hófehér virágjaik közül csodálatos kis emberke tökfeje integetett feléje. Ez kétségkívül Bunkó-Dankó volt, akiről még gyermekkorában, otthon a fűtött szobában - amíg ott kint hideg szél szaladgált a szűk kisvárosi utcákon - hallotta az édesanyjától, hogy ez a kis tökfejű igen kellemetlen egyén, kiszippantja a rossz gyermekek lelkét. Szerencsére azonban rövidesen azután megjelent Szipoghy Menyus, a sikkasztó adótárnok, aki rövid szóváltás után leharapta Bunkó-Dankó tökfejét és ekként a dolgokat rendbehozva, ő maga is felmászott egy rendkívülien széles, tizennyolc színben pompázóbb szivárványra, ami azután lassan-lassan eltűnt.