Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám

Lengyel Géza: Együtt, vagy külön?
Sieghart Rudolf könyve

Sieghart: valamikor jelentősége volt Magyarországon ennek a névnek. Egyéniséget, politikát, ügyességet, tudást, programot, mindennek révén azonban ellenfelet jelentett. Osztrák államférfiút jelentett, aki túlnőtt a bürokratikus kereteken s bár miniszter sem volt - mint osztályfőnök vett részt az 1908-ki kiegyezést megelőző tárgyalásokon, - az egész osztrák kormányt reprezentálta s mindazt, amiben a politikailag gondolkodó Ausztriának különben rendkívül megoszlott értelmisége egységes, a szembehelyezkedést Magyarország feltételezett, vagy valóban létező gazdaságpolitika extratúrjaival. Tíz évvel ezelőtt az osztrák kormány egy negyvennyolcas parlamenti relatív-többséggel rendelkező magyar koalíciós kormánnyal tárgyalt a kiegyezésről s talán nagyobb politikai nehézségekkel számolt, mint amilyenekkel tényleg találkozott. Sieghart szerepének kiélezése is reakciója lehetett a függetlenségi jellegű parlament - Kossuth a kereskedelmi miniszter! - túlbecsült befolyásának. A két kormány aránylag simán megegyezett s Sieghart, kiben mindenki miniszterjelöltet látott, nemsokára otthagyta a bürót egy bankkormányzói szék kedvéért.

Az osztrák belső viszonyok ebben az évtizedben nem kedveztek politikai egyéniségeknek. Sieghart számára is nyilvánvalóan visszavonulást jelentett díszes és dúsan javadalmazott új állása. Az a vastag könyv azonban [*] , amellyel most az osztrák határokon túlterjedő, elsősorban magyar s talán német, középeurópai nyilvánosságra apellál - ez a könyv jogos akcióravágyakozás jele. A legutóbbi kiegyezés egyik megalkotója az új kiegyezés küszöbén, 1917, a monarchia "sorsdöntő éve" előtt, bizonyára nem csak azért épít fel a bécsi levéltárak aktáira egy pompás, színes és helyenként regényszerűen érdekes gazdaság-történelmi irányművet, hogy végén felénk kiálthassa: "Seid einig, einig, einig!" Bizonyára tele van annak vágyával, hogy az összekovácsolás munkájában résztvehessen - s nekünk minden okunk megvan olyan tárgyaló felet, vagy akár ellenfelet kívánni, aki az egész helyzet s a múlt, a mi múltunk ilyen ismeretével ül a tanácskozó asztalhoz.

Sieghart könyvének célja bebizonyítani, hogy Ausztria és Magyarország gazdasági különválása mind a két állam katasztrófáját jelentené. Ezt a célt tekintve, aktualitása csak időbeli. Valóban 1917 végéig kell az osztrák-magyar gazdasági szerződést megújítani. De arról, hogy meg ne újítsuk, hogy az önálló területre térjünk át, soha kevesebb szó nem esett, mint most, - soha nem is volt kedvezőtlenebb az idő egy radikális gazdaságpolitikai agitációra. A veszély, melytől Sieghart is óv bennünket, a szakítás veszedelme, soha nem volt messzebb. Az osztrák-magyar kereskedelmi politika közel jövője, feltéve, hogy Európa térképe a háború után nagyjából a régi marad, alig kétséges. Együtt fogunk maradni s ennek tudatában Sieghart helyenként túlheves offenzívája a szakadási kísérletek ellen mintha azt jelentené, hogy valamivel többet kívánnak tőlünk az együtt maradásnál. Vagy időben, vagy térben többet. E nyíltan ki nem fejezett tendencia szolgálatában színezettek a múlt eseményei is, annál érdekesebb a kép, - ha ugyanezen adatokból másként is volna komponálható.

Két, egymással látszólag ellentétes magyar mozgalom emelkedik ki abból a képsorozatból, melyet Sieghart a múlt század magyar gazdasági történetéről fest. Három évtizeden át, 1802-től a harmincas évek elejéig a jövőbe látó, a forgalmi politika jelentőségét méltányló magyar politikusok s a rendi országgyűlés a mai Ausztriát s Magyarországot akkor elválasztó közbenső vámvonal eltörléséért küzdenek, hiába, a mértékadó központi bécsi hivatalok s ezek véleménye alapján az uralkodó folytonos elutasító döntésével szemben. A harmincas évektől a negyvenes évek közepéig átalakítja a véleményeket a német Zollverein s Liszt Frigyes nemzeti gazdaságpolitikájának elmélete. A kedélyek új hullámverésének csúcsa a védegylet - "ha nem tudjuk megállítani az idegen árut országunk kapujában, feltartóztatjuk házunk küszöbén" - az önálló, nemzeti védővámos magyar gazdasági terület követelése, egy nacionalista, forradalmi idea, mely szintén Kossuth Lajosban találta meg leghatásosabb agitátorát, az 1848. márciusi mozgalmakkal békés úton elvi diadalhoz jutott s aztán gyakorlati végrehajtása előtt gyorsan elbukott a forradalommal együtt. Az abszolutizmusnak egyik legelső dolga volt proklamálni a közös vámterületet, a szabad forgalmat az osztrák császárság összes országai között. A közbenső vámvonal, melyet két évtizeddel előbb a magyar rendek kérelme ellenére makacsul megtartottak, az abszolút hatalom intésére eltűnt.

Tévedés természetesen azt hinni - s Siegharttól ez az állítás távol áll, - hogy Magyarország a forradalom előtt az önálló vámterület állapotában lett volna. Az általa idézett akták állapítják meg ismételten, hogy Magyarország az örökös tartományokkal együtt a külfölddel szemben egy egységes, vagy egyesült (vereintes) vámterület.

A közbenső vámvonal nem volt vámsorompó a mai értelemben, hanem egy sajátságos adósorompó. Az áru, mely ezen az adósorompón átment, fizetett a kivitelnél s az átvitelnél is - csekélyebb hányadot - s fizetett mindkét oldalon a behozatalnál. A Magyarországba behozott árú harmincadot fizetett, egy aránylag enyhe értékvámot. Az Ausztriába bevitt áru vámja, az osztrák beviteli vám, általában jóval magasabb, s különösen némely cikkre magasabb, s míg a magyar harmincad kizárólag pénzügyi jellegű, az ausztriai vám megkülönböztette a magyar cikkeket egy tapogatózó, eleinte még ügyetlen, de egyre inkább tudatos, félre nem ismerhető és az aktákban is kifejezett iparvédelmi politika elvei szerint.

Ez az osztrák iparvédelem volt az, amely ellen - más mód híján - előbb a vámsorompók eltüntetésével szeretett volna védekezni Magyarország. Nem is a vámsorompók eltörlése volt a főkövetelés, hanem a viszonzás, az egyenlő elbánás, ezzel szemben a bécsi udvari kamara ismételt referátumaiban helyesnek és méltányosnak találta, hogy - például - a Magyarországból Ausztriába vitt terítők, vásznak s más iparcikkekért több vámot fizessenek, mintha Ausztriából Magyarországba hoznak ugyanilyen árukat. Nem a közös vámterület eszméje hevítette a rendeket, mikor az örökös tartományok iparának korán megkezdett protegálása ellen tiltakoztak, hanem a primitív magyar ipar számára szerettek volna legalább azonos feltételeket teremteni s cserébe nagyon természetesen készek voltak az amúgy is csekélyebb jelentőségű harmincadszedésről lemondani, ha az örökös tartományok szintén lemondanak a behozatali vámról.

Ami néhány év múlva bekövetkezett, a harmincad helyett jelentékenyebb s különösen ipari védővámokkal kövülvett magyar gazdasági terület követelése, - ez a viszonzás kívánságaival nem ellentétes, hanem továbbfejlesztése annak, külső események, valóban - mint Sieghart is helyesen állapítja meg - az 1834-ben alapított német Zollverein s a Magyarországon is járt Liszt szuggesztív hatása alatt. A magyar országgyűlés 1844-ben egy imponálóan céltudatos s határozott feliratban követeli a vámrendszer revízióját, az országgyűlés hozzájárulásával. Előrebocsátja, hogy az osztrák örökös tartományokban a behozatali vámot folyton emelték, onnan ellenben Magyarországba csaknem minden vám nélkül jöhettek az áruk. Megállapítja, hogy az osztrák behozatali vám a magyar mezőgazdasági és ipari termékekkel szemben, teljes védővámos rendszer; a magyar áru az örökös tartományokban, idegen áru. Mint közgazdasági írásmű is, kora előtt járó mű ez a felirat. Merész és részben forradalmi volt a rendek magatartása - jegyzi meg Sieghart, aki nem titkolja, hogy ezek a magyar feliratok, szembeállítva a kamarai Vortrag-ok bürokratikus, gyakran humorosan kicsinyes, határozatlan és késedelmes javaslataival, erősen impresszionálók. Ez a "forradalmi" hang azonban egyenes folytatása az előző évtizedek gazdasági viszonosságok sürgető petícióinak. Hiszen a magyar rendek csak most ismerkedtek meg a védővámos rendszer fogalmával - alig egy évvel előbb jelent meg Liszt Frigyes "Das nationale System der politischen Oekonomie"-ja - s mihelyt megismerték, azonnal látták, hogy ez a szisztéma már meg is van: Ausztriában. Sieghart jogos szemrehányásokat tesz az örökösen elkéső osztrák bürokráciának, mely egészen a negyvenes évek legelejéig, amíg még módjában lett volna, elmulasztotta a magyar rendek kérésére a közbenső vámsorompók eltörlését. A magyarok magatartásában azonban - akik a harmincas években szabad forgalmat követeltek az örökös tartományok és Magyarország között, néhány évvel a forradalom előtt pedig megcsinálták a védegyletet Ausztria ipara ellen - tévesen lát inkonzekvenciát. Akit a leghatásosabb argumentumnak szán, Kossuth Lajos képviseli legtisztábban az egyvonalú fejlődést, mely őt, Kossuthot, aki 1842-ben a német Zollvereinhez való csatlakozás helyett szabad forgalmat ajánlott Ausztriával, néhány év alatt a védegylet élére vitte. A harmincas években éppen úgy, mint a védegylet idején Magyarország egyformán az egyoldalú osztrák ipari protekcionizmus ellen küzdött. Csak eszközeit változtatta meg s ezt sem saját jószántából tette, hiszen az okmányok egész sorát produkálja Sieghart annak igazolására, hogy az országgyűlés meghallgatását vámügyekben, vagy a közbenső vámok reciprocitását vagy kölcsönös elhagyását hosszú éveken át hiába kérte Magyarország. Addig kérte, amíg megtanulta, hogy az akkori értelemben vett egyenlő elbánásnál van hatásosabb gazdaságfejlesztő módszer is, a protekcionizmus s ennek társadalmi szurrogátuma, a bojkottal kiegészített iparpártoló mozgalom.

A kereskedelempolitikai motívumok befolyását a negyvennyolcas mozgalmakra, azok előkészületeire, sorsára, talán túlbecsüli Sieghart. Nem gondoljuk, hogy elsőrangúan döntő szerepük volt - nem kérlelhetetlenebb-e ma is a nemzeti expanzió, mint a gazdasági? - de el kell ismerni, hogy amennyi szerepük volt, abban a körben egy régi s akkor még le nem rótt adósság terhe nyomott - s talán lenyomott - minden nagylendületű kezdeményezést, amiben nem volt hiány. Ez az adósság: a nemesi kiváltság a közteherviselésben, a nemesi adómentesség.

"Verdient doch Ungarn die gleiche Kaiserliche fürsorge wie die andere Erbländer" tér vissza állandó motívum gyanánt a panasz a magyar kancellária hivatalos előterjesztéseiben s az udvari hivatalok ugyanilyen állandóan felelik, igen, de a magyar produktum adómentes birtoktól ered s a kornak, a fejlődésnek meg nem felelő előnyben van az általánosan adózó népű örökös tartományokkal szemben. Valóban, még ma is a régi tradíciók terhét nyögi a magyar adórendszer s a forradalom előtti Magyarország még vigasztalanabb messzeségben maradt el összes nyugati szomszédai mögött. Sem Sieghart, sem senki más, osztrák politikus nem tudja a régi Magyarországot e helyrehozhatatlan, mert a polgári réteg fejlődését megfojtó mulasztásért olyan keményen megróni, mint ahogyan megbélyegezték a tizennyolcadik század első felének ama magyar kritikusai, akikre ő is hivatkozik. A közbenső vámsorompó - mondtuk - tulajdonképpen adósorompó volt. S az Ausztriában magyar termékekre kivetett nagyobb vámok, a központi bürokrácia elmélete szerint, adó, kiegyenlítés, az adómentes Magyarországgal szemben az adózó Ausztria javára. Nem egészen jóhiszemű elmélet, de függetlenül az alkalmazástól, a lényeg igazsága fájdalmasan találó. A török harcokon kívül kétségtelenül csaknem két évszázad elmaradt adóinak elmaradt befektetését, meg nem épített utait, iskoláit, városait sínyli még ma is Magyarország.

A vámok alakjában a feudális Magyarországnak szánt retorzió azonban nem állt meg a kiváltságoknál. Sem az Ausztriába szállított gabonától, sem a szarvasmarhától nem kérdezték, vajon adómentes nemesi birtokról, vagy nagyon is keservesen adózó és robotoló paraszt földjéről ered-e? Báró Kübeck, udvari kamarai elnök, Sieghart által nagyrabecsült, "nem magyarellenes, de határozottan centralista államférfiú" 1845. évi "Vortrag"-jában tisztán állapítja meg ezt a különbséget, a magyar parasztbirtok jobban meg van terhelve, mint az ausztriai. Mindegy, a retorziós vámokat fenn kell tartani az adózatlan nemesi birtok miatt. Hát az iparosok? A reciprocitást legsúlyosabban nem is mezőgazdasági, hanem iparcikkeknél sértették meg, az ipari áru vámját emelte fokozatosan szemben az egyforma alacsony nívón maradt harmincaddal - az osztrák protekcionizmust kifejlesztő bécsi pénzügyi bürokrácia, tehát a legégetőbb igazságtalanság éppen azt a kispolgári réteget érte, amely benn az országban is a teherviselők osztályába tartozott. Ha komolyan kellett venni Bécsnek azt az igyekezetét, hogy az idejét múlt adókiváltságot megtörni próbálta, ez a kis magyar polgári, iparos osztály, - a nemesi előjogok leghivatottabb ellenzéke - s ennek színe, amely még ilyen nehéz viszonyok között is exportálni próbált, legjobban megérdemelte volna védelmét. Ama bécsi magyar röpiratírónak, aki 1842-ben azt írta, hogy a nemesség adóprivilégiuma a főakadálya a haladásnak - igaza volt. Trefort Ágoston azonban erre azt a meggondolandó feleletet adta, hogy az önálló kereskedelmi politikával és védővámrendszerrel felruházott Magyarországon már kifejlődött volna az az erős középosztály, amely végét vetette volna a nemesség adómentességének. Ez, kétségen kívül, circulus vitiosus. Nem bizonyos, vajon a védővámok hatása alatt valóban kifejlődött volna az a túlerejű polgárság. De az sem bizonyos, amint Sieghart felteszi, ha a bécsi bürokrácia a negyvenes évek legelején nem bizonyul szűklátókörűnek s elejti, a magyarok kérelmére, a közbenső vámokat, - hogy akkor nem kap-e mégis lábra a védegyletben koncentrált osztrák-ipar-ellenes mozgalom. Talán nem lett volna olyan erős a reakció, de valószínű, hogy a német Zollverein tanulságai s Liszt Frigyes ideái semmiképp sem múlhattak volna el nyomtalanul a negyvenes évek Magyarországán, hol, mint jóleső méltánylással emeli ki Sieghart, minden ígérettel teljes kezdeményezés annyi termékeny lélekre talált.

Csak reakció volt Magyarország panasza a közbenső vámok ellen általában, de az egyes méltánytalan ausztriai beviteli vámok ellen különösen. A felkeltett érdeklődés azonban tovább vizsgálta a gazdasági fejlődés feltételeit. Megtanulva az ipari protekcionizmus fogalmát, észrevette ezt a rendszert az örökös tartományokban s nem habozott mindjárt magának reklamálni. Nem csoda. Csábítóbb elméletet az ébredező kapitalizmus számára nem produkált az újkor. Nincs ország, nincs nemzeti társadalom, mely közömbösen tudta volna hallgatni a protekcionizmus szirénhangjait. Homokpuszták helyén virágzó gyárak emelkednek, megszaporodnak a gépek, az országot a hazai munka termékei öntik el - ezt ígéri a védővámos rendszer - s mindez nem kerül áldozatba, ellenkezőleg, a kincstár jövedelmeit is a felemelt vámok növelik! Az ígéretek természetesen nem mind teljesednek, de volt már példa - s ma is van teljesedésükre, volt és van példa arra, hogy okosan felemelt vámokkal nemzeti ipart valóban sikerült létesíteni. Ilyen példa szuggesztív hatása határtalan. Hát még, amikor egy ország chance-a, szabadon beözönlő áruk konkurenciájától egy csapásra megszabadulni s gyorsan felemelkedni az indusztrializmusnak arra a magaslatára, amelyen irigykedve látja a gazdag szomszédot! Nincs természetesebb, mint hogy a védővámos politika nagyszerű ígéretei éppen úgy hatottak Magyarországon, mint a világon mindenütt, mint Ausztriában is. Közvetlenül a háború előtt az osztrák ipar a német konkurencia miatt leplezetlenül panaszkodott s védővámos követeléseit egyáltalában nem az a hűvös józanság jellemezte, amelyet a magyaroknál, midőn Ausztriával állnak szemben, Sieghart is, mint minden osztrák gazdaságpolitikus, olyan szívesen látna. Amit, nem alap nélkül, a régibb s az újabb - ez most praktikusan nem vehető számításba - magyar gazdasági szeparatisztikus törekvések szemére vetnek, hogy a természetes feltételekre való tekintet nélkül fut egy mesterséges iparpolitika ábrándja után, - ugyanezzel a jellegzetes hibával követeltek védelmet olyan osztrák iparágak is, melyek minden objektív bíráló szerint megsokszorozott vámvédelemmel vértezve is csak reménytelenül pisloghatnak fel a tízszer és ötvenszer hatalmasabb, modernebbül, olcsóbban s jobban termelő megfelelő német iparra, s a kívánt protekciót, ha közbe nem jön a háború, nyilván meg is kapták volna.

Akinek egyszer megmutatták a protekcionizmus fegyverét - Magyarország mai speciális helyzetében könnyen lehet kétélű kard - az használni is szeretné. S a forradalom előtti magyar vámpolitikai mozgalom tulajdonképpen ott kezdődött, hogy az ellene használt fegyver élét szerette volna tompítani.

A védegyleti mozgalom ellángolása ismeretes. Negyvennyolc márciusi eseményei után már korrekt, hivatalos formában, de magyar részről is teljesen céltudatosan kezdődött meg egy gazdasági tárgyalás a magyar és az osztrák parlamentáris kormányok között. Csak éppen hogy megkezdődhetett, az érdekes jegyzékváltásban, melyet Sieghart közöl, a mai kiegyezési tárgyalások csírája van. A magyar küldött, Pulszky Ferenc pénzügyi államtitkár azonban, nyíltan és határozottan Magyarország nemcsak formális, de valóságos, védővámokban kifejezésre jutó kereskedelmi önrendelkezési joga alapján akar tárgyalni. Utolsó, e könyvben közölt levele 1848. augusztus 27-ről, ismétli és aláhúzza ezt a kívánságot.

Az események azután mindent felborítottak s a mód, ahogyan az új Ausztria a gazdaságpolitikai viszonyokat rendezte, természetesen Sieghart tetszését is megnyeri. Ez az idő elmúlt, az akkor megállapított gazdaságpolitikai reláció azonban túlélte az abszolutizmust.

Senki nem reklamálja az ötvenes évek központi hatalmától a civilizáló munkát, melyet végzett, - ugyanerre a munkára vállalkozott lázas buzgalommal a márciusi negyvennyolc is és Sieghart állapítja meg, hogy "1842-ig a radikálisok legradikálisabbjai készek voltak a közreműködésre." A központi bürokrácia "históriai adósságát" lerótta az abszolút kormány s az 1850. június 7-ki császári pátens, a "Reichsverfassung"-ra hivatkozva elrendelte a vámmentes szabad forgalmat a monarchia egész területén. Az az állapot, melyet megteremtett, materiális lényegében változatlan, csak formailag változott az 1867-ki kiegyezéssel. A pátens az egységes - nyelvben is egységes! - birodalomnak megfelelően, hatalmi szavával egységes gazdasági területet teremtett, a kiegyezés, parlamentális megállapodással - a rendek régi szava, melyet a bürokrácia nem értett meg - két önálló területet kötött egymáshoz vámsorompók nélkül, a szabad forgalom jegyében.

Azóta - s ezt ismert számokkal illusztrálja Sieghart, - Magyarország gazdaságilag rendkívüli méretekben fejlődött. Azért-e, mert közös vámterületben volt Ausztriával, vagy azért, mert a nacionalista küzdelemben addig lekötött erők felszabadultak, a belső egyensúly helyreállt, az indusztriális fejlődés alapjául megszokott jogrend kiépült s az ország akadály nélkül mehetett az általános világgazdasági fejlődés árjával, - nincs megállapítva. Magyarország elfogadta a tényeket s bár a nemzeti protekcionizmus csábító hatását egészen nem vesztette el, az ország nagyjában bámulatos hidegvért tanúsított iránta. Kormány az önálló berendezkedésre komoly előkészületeket soha nem tett, a társadalmi tulipánmozgalom a védegyleti akciónak halvány s még sokkal gyorsabban ellángolt mása. Nem azt akarjuk mondani, hogy az önálló vámterület nem probléma többé. Változott viszonyok ismét problémává tehetik, hiszen a nacionalizmus egyik tudományosan is megalapozható problémája s amellett alkalomadtán éppen olyan kevéssé szorul tudományos megalapozásra mint a nyelvkérdés. De, rendkívüli agitatórius vonzóerejét ismerve, csodálkozni kell rajta, hogy a kiegyezés óta tulajdonképpen nem okozott több gondot Ausztriának, mint amennyit a féltékeny férjnek felesége kacérkodása. S féltékenykedés, meg annak bizonyítása helyett, hogy jobb és hasznosabb, ha nem csalsz meg, - bölcsebb osztrák politika volna kevesebbet feszegetni ezt a kérdést. Magyarország soha kevesebbet nem foglalkozott vele, mint ma. Magyarország amúgy is hajlandó megfeledkezni problémákról, melyek nem égetően aktuálisak. Magyarország ma nem beszél az önálló vámterületről, s ha a háború miatt nem, vagy amiatt sem, - alapjában mindegy. Magyarország ma még csak nem is kacérkodik s midőn osztrák részről ezzel nem elégszenek meg, hanem egyre magyarázzák, milyen egészséges ez az erényes viselkedés, még akkor sem mond ellent, csupán viselkedése, - a szabad forgalmú vámterület mellett való kitartása, - némely feltételezett motívumainak korrigálására szorítkozik.

Ilyen motívum például, a nagy gazdasági területek hatalmi súlya s a belőle következhető kereskedelem-politikai előnyök.

A vámközösség révén hatalmas gazdasági terület alakult - írja Sieghart - s ez a szerződéses tárgyalásoknál egészen más súllyal esik a mérlegbe, mint egy középállam. A nagy gazdasági területeknek igen sok előnyük van, a kifelé való tekintélynövekedéssel azonban nem lehet Magyarországot csábítani. Sieghart maga mondja, hogy egyik legfontosabb iparcikkünk, a liszt 91.1%-át Ausztriába szállítjuk, az összes italok 91%-a, a bor 97.1%-a jut osztrák fogyasztóhoz, általában egész exportunk 75,8%-a (talán több) irányul Ausztriába s Ausztria-Magyarország külforgalmában (export a vámkülföldre) Ausztria 84 százalékkal, Magyarország csak 16 százalékkal vesz részt. Így, legalább közvetlenül kimaradván abból az exportterületből, melynek menetére vámmérséklések és más, szerződések révén megszerezhető előnyök fontosak, így rákényszerülve, azaz teljesen ráadva magunkat - mert ez a piac nekünk valóban az elképzelhető legkedvezőbb - az ausztriai piacra, sokkal kevésbé lényegesek számunkra a kereskedelmi szerződések, mint amilyen fontosak Ausztriának, semmi esetre sem annyira, hogy csekély részesedésünk megérezné azt a bizonytalan különbséget, mely egy nagy gazdasági terület s egy középállam által szerződésekkel elérhető előnyök között van, vagy lehet. Mert kötöttek már óriási gazdasági területek is kedvezőtlen szerződést (Oroszország állandó panaszai a német kereskedelmi szerződés miatt) s közép- és kisállamok nem egyszer kitűnően megtalálták számításukat. Attól félünk, hogy az osztrák gazdasági politikusok saját szempontjukból is túlbecsülik a nagy, közösen fellépő - amellett nem azonos érdekű - gazdasági területek Hinterlandjával kereskedelmi szerződések terén elérhető előnyöket. De ha nem, ha csakugyan a reprezentált területtel, vagy termeléssel, vagy a kettő koefficiensével arányosan nő az elérhető eredmény, - akkor, a Sieghart által is idézett ismert számok szerint, Ausztria és Magyarország ezeket az előnyöket úgy élvezi, mint ahogy 84 aránylik a 16-hoz, vagyis Magyarország adja a Hinterlandot s Ausztriának van módjában hasznosítani. Ezúttal, nehogy félreértessünk - nem a mi kárunkra; az osztrák piac, ismételjük, jó piac, de hogy közös gazdasági területünk fokozott jelentősége Ausztriának másként is hasznos, ez nem lehet csalétek Magyarország számára, nem lehet az egyik felet azzal biztatni, segíts megerősíteni alkudozásom alapjait, mert ezzel nagyon sokat használsz - nekem.

Lehet tehát még olyan kedvező magyar szempontból a vámterület közössége, benne van a magyar köztudatban az a hit - legelső sorban osztrák gazdaság-politikusok igyekeztek róla meggyőzni - hogy a megnagyobbodott vámterület kifelé olyan erőt jelent, melyet aránytalanul kisebb mértékben tudunk kihasználni, mint ahogyan forrásait szolgáltatjuk. Nem szokatlan önzés, hogy e szolgálattal szemben Magyarország rekompenzációt követel, még pedig régi s nem mindig hasznosnak bizonyult tradícióhoz híven, főként különállásának formális érvényesítése terén - lásd az 1908. évi kiegyezést. Mi magunk talán nem is tudnánk pontosan - számszerűen - kimutatni, mennyivel előnyösebb a közös vámterület Ausztriának, mint nekünk. Segítségünkre jönnek azonban az osztrák szakértők s maguk mondják, nagyobb gazdasági terület - több előny, erő, befolyás, presztízs a külföldön. Kinek? Természetesen csak Ausztriának, tizenhat százalékos közvetlen részesedésünket a közhit nyugodtan elhanyagolja. Minél türelmetlenebbül igyekszik Ausztria bizonyítani, hogy a gazdasági közösség, sőt a gazdaságterületi egység, - mely egyelőre nincs - fenntartása, kifejlesztése, biztosítása hosszú terminusra, közös érdekünk, annál inkább megerősödik Magyarországon az a feltevés, hogy a megerősítendő kapcsolat Ausztriának talán még a nyolcvannégyszázalékon is túlmenő előnyöket, mindenesetre presztízsbeli és hatalmi túlsúlyt jelent. Ez nem egyéni nézet - rendkívüli szerénytelenség volna mint ilyet kifejteni - hanem meglévő tények és áramlatok konstatálása.

Ausztria máris, nem jelentéktelen mértékben, rendelkezik ezzel az előnnyel, melyet természetszerűen megtartani és fejleszteni igyekszik, némi türelmetlenséggel. Magyarországon ma - a háború előtt is így volt - a gazdasági közösség fenntartása kétségtelen, de elképzelhető, hogy ha egyszer eredménytelenül tárgyalnánk az utolsó óráig s ha ekkor azt a választ kapnánk Ausztriától, inkább a szakítás, mint bizonyos követelések teljesítése - s e válasz mögött nem volna ott a szándék, vagy képesség, hogy majd folytatjuk a közösséget, ha nem megegyezéssel, hát hatalmi pozíciónk segítségével, - elképzelhető, hogy akkor Magyarország valóban megcsinálná ezt a szakítást, megcsinálná annak ellenére, hogy a gazdasági önállóság földművelésének, vagy nagybirtokának nem hasznos, annak ellenére, hogy Magyarországon ez a nagybirtok a politikailag döntő elem, megcsinálná a számok ellenére. Politikai problémák nem intézhetőek számjegyekkel maradék nélkül. Ausztriában sem a mérlegből kölcsönzik az utolsó érvet, s adott körülmények között nálunk nem érvényesülne végig még az az önmagában helytálló frázis sem, hogy: Magyarország agrárállam.

Odaát sem ismeretlenek olyan hangok, melyek azt magyarázzák, hogy Ausztriára nézve előnyösebb a külön vámterület. A Los von Ungarn nem volt egészen erőtlen, bár mindenesetre visszhangtalan jelszó. Ám, ahogyan fel lehet tételezni, hogy Magyarország adandó alkalommal, saját érdekei ellenére is megpróbálná valóra váltani a gazdasági önállóság jelszavát, úgy tudnivaló, hogy Ausztria, saját akaratából, soha nem kívánna szabadságával élni. A házasfelek közül Magyarország az, melynél egy meggondolatlan lépés veszedelme tökéletesen kizárva elvégre nincsen.

De milyen távoli ez a veszedelem! Aktualitása semmi, Sieghart utódai a miniszteri büróban nagy nyugalommal kezdhetik meg a tárgyalásokat. Nem kell félniük, hogy Magyarország válólevelet kér s a háború után két "középállam" fog "alázatosan kopogni a hatalmas világ kapuján, kereskedelmi szerződéseket kérve". Az ellentmondás szelleme azt kérdezi ugyan, valóban olyan borzalmas katasztrófa ez? Nem kevesebb-e a kérnivalónk is külön, mint együtt? Nem kaptak már kisállamok éppen olyan kitűnő gazdasági szerződést, mint nagyok? Nem kaptak legtöbb kedvezményt s nem szállította le ez az általánossá vált záradék, amely egy harmadiknak úgyszólván tárgyalások nélkül biztosítja az engedményeknek az első tárgyaló állam által kiverekedett maximumát, nem szállította le ez a záradék általában a szerződések hatalmi jelentőségét? - Nem kell feleletet várni ezekre a kérdésekre, hiszen bizonyos, Ausztriával együtt fogunk kereskedelmi szerződésekért kopogtatni, nem olyan alázatosan, mint talán külön-külön kellene, de a magunk részéről, kik a társas üzletben csak egy kis százalékkal vagyunk érdekelve, nem is annyi gőggel, mint amennyire Sieghart szerint fel volnánk jogosítva.

Talán túlhosszasan időztünk e könyvnél, mely elvégre csak szakemberek könyvtárába kerül. Az a meggyőződésünk azonban, hogy érdekesebb politikai munka a monarchián belül a háború alatt kevés jelent meg. Sieghart épp olyan elsőrangú publicista, mestersége kezelésében is, mint amilyen kiváló gazdaság-politikusnak ismeretes. Okmánytára gazdag s minden egyéb, csak nem száraz. Az osztrák hivatalos világnak ez a kitűnő ismerője a legnagyobb kedvvel, humorral, művészettel találja a bécsi bürokrácia múltjának jellemző produktumait. Minek a vámreform - utasítják el 1710-ben a panaszkodó magyar rendeket - hiszen már reformáltuk a vámügyet - 1656-ban. E halogató, habozó, ígérgető, szűklátókörű bürokrácia fölött Sieghart, nem sajnálva a gúnyt s a lenézést, teljes szigorral ítélkezik. Annak az embernek szigorával, aki szavakban talán ki nem fejezett, de a lapokon, sorokon át-átütköző igen kedvező képet formált a jó bürokráciáról, melynek reprezentánsait szintén megtalálja a bécsi kamarai levéltárak aktáiban.

Sieghart valóban beszédes aktákat, nem dohos papírokat válogatott össze. Aki, békésebb időkben, ha más szögletből nézve is a dolgokat, tisztázni próbálja az elmúlt évszázad némely eseményeit, becses anyagot talál a "Zolltrennung und Zolleinheit" lapjain.

 

[*] Dr. Rudolf Sieghart: Zolltrennung und Zolleinheit, Die Geschichte der österreichisch-ungarischen Zwischenzoll-Linie.