Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám

Bálint Aladár: Hazatérés

Az agyagos puha galíciai földben hosszú hónapok óta ott pihent két magyar. Fölöttük kis domb, rajta félrebillent feketére ázott fakereszt. A fakereszt tetején lyukas katonasipka foszladozott.

Amíg éltek, akkor is mindig egymás mellett voltak, kilencszáztizenegyben egy kocsi vitte be őket falujukból Szolnokra, együtt számolták a kaszárnyában tizennégy tavaszán a százhúsz, száztizenöt, száztíz keserves napokat. Tervezgettek, várták az őszt, amikor hazamehetnek. Terveiket széttiporta a háború.

Együtt masíroztak az orosz ellen, egyszerre oltotta ki életüket a golyó.

A csata már rég elviharzott felettük, az életbenmaradtak távol verekedtek, már haza is tértek, elnémult az ágyúszó, fegyverropogás, a lövészárkokat már betemette az idő, ők még mindig ott feküdtek. Sírjuk - jókora vakondtúrásnál alig magasabb - ott emelkedett ki egy dűlőn végighúzódó keskeny sáv, valami Eutik nevű lengyel paraszt földje közepén.

*

Három kormos falat talált Eutik a háza helyén, mikor roskadt kocsiján falujába hazatért. Vagyonát - néhány foszlott vánkost, kopott ládát, egy sovány malacot hamarosan lerakta az udvarán, két lovát kifogta és rohant ki a földjére.

Sietett, lélegzete is elállt, úgy érezte, hogy földjét is elhordták a katonák. Tavasz volt, a nap sütött, a virágzó bodzafák ágain cinkék táncoltak, széles foltokban lángolt a pipacs. Térdig gázolt a fűben, lépten-nyomon gödörbe süppedt, tört vasdarabok, horpadt pléhdobozok, drótcsomók zörögtek lába alatt.

Nehezen találta meg a földjét, az utat benőtte a gaz, árkok keresztezték, a fák, melyek tájékoztatták volna, eltűntek, új ösvényeket tapostak a katonák, azokat is elmosta az idő, végül is ráakadt a patakra, melynek mentén fölért arra a dombra, ahonnan a földjére dűlő vezetett.

Mikor odatalált, hirtelen kiszakított egy nagy csomó keserű laput és a csupasz, fekete földből mohón kiragadott egy marékra valót. Lassan megforgatta és ujjai között széjjelmorzsolta a kövér fekete göröngyöt. A megtapintott, érzett valóság megnyugtatta. Ezt nem vette el tőle a háború, ez megmaradt.

Tovább botorkált a vad kalászok, pipacsok között. Alig tett néhány lépést és megtorpant. Megpillantotta a két magyar közös sírját.

Majdnem sírva fakadt. Első keservében át szerette volna gurítani a szomszéd földjére. Tehetetlen dühhel szemlélte a sírt. Már ott tartott, hogy szidalmazza a holt katonákat. Aztán ijedten keresztet vetett és halkan fohászkodott.

- Szentséges szűz, olyan sok föld van itt, miért az én földembe temetted a katonákat.

Lábával súrolta a sír szélét. Néhány hant odébb gurult, a fakereszt, mintha fenyegetően feléje rándult volna.

Keresztet vetett ismét.

- Szentséges szűz, ne verj meg, de legalább a barázda szélén lenne. Miért a földem közepén? Olyan keskeny úgyis, a szomszédé kétszer akkora.

Búsan, lehorgasztott fejjel indult haza, mint akit megcsaltak, kijátszottak. Visszatekintett, meg-megállt, hátha tévedett, de a sír csak ott maradt a helyén, a keresztre akasztott sipka megrezdült az enyhe tavaszi szélben.

Aztán eltűnt a bozóttal benőtt gödrök, horpanások között.

Este nagyon megverte a feleségét.

*

Folyton a városba készült, mert hallotta, hogy a kerületi kapitányság megtéríti azok kárát, akiknek földjére katonákat temettek, de attól tartott, hogy körülkerítik ráccsal a sírt és még több vész el a földből. Még a hazaszállingózó parasztoknak sem panaszolta el baját. Titokban tartotta.

Ősszel felszántotta a földjét. Nem bírta megállni, hogy keveset, alig egy ekevasnyit, le ne nyessen a sír széléről.

Azoknak úgyis mindegy, akik alul vannak, gondolta magában.

Ekkor éjszaka megszólalt a föld alatt az egyik magyar.

- István!

- Hallom!

- Hallod-e? Nagyon nehéz ez a lengyel föld!

- Nem nehezebb, mint másutt!

- De úgy vélem, hogy nehezebb. Aztán nem nagyon szível itt minket a gazda!

- Ugyan, nyugodj már!

*

Tavasszal már jól lehorpadt a sír. Messziről alig látszott. Eutik egyre arra gondolt, hogy letapossa és felszántja az egészet. Egy éjjel lopva kiment a földre, hogy kihúzza a keresztet és máshova szúrja, vagy elássa, de mikor hozzányúlt, mintha valaki alulról megrándította volna. Rémülten hazafutott, három napig hideglelés gyötörte. A bodechovi búcsún vastag gyertyát ajándékozott a templomnak és hatvan fillért dobott a perselybe, nehogy lova megdögöljön vagy elvetéljen a malaca.

Amikor kint járt az éjszaka, ismét beszélgetett a két magyar.

- István!

- No mi kell!

- Ez a csues nem hagy minket nyugton!

- Miért ne hagyna?

- Múltkor is leszántott egy darabot a sírhalomról!

- Övé a föld, teheti!

- Övé, de még se járja!

- Ő se él örökké!

- A keresztet is ki akarta rántani!

- De vissza is rántottam!

*

A következő szántásnál megint csak neki vezette ekéjét a lengyel a sírnak. A szélét súrolta. Mikor visszafordította a lovát és a másik oldalról is le akart egy keveset morzsolni, nagyot szikrázott az ekevasa és kettéhasadt. Valami éktelen nagy kovakő került az eke alá. Eutik megdöbbenve szemlélte a követ. Még sohasem látott ilyet és nem tudta elgondolni, hogy tévedt oda.

Az éjszaka Fehér István nagyon megdorgálta halott társát.

- Hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy feldugtad azt a kovakövet?

- Csak nem hagyom, hogy kitúrjon minket.

- Nem túr ki, ne félj!

- Dehogy nem!

- Így megkárosítani a szegény embert. Utóvégre övé a föld.

- Ne haragudj, komám!

- Nem haragszom... de mégis... Aztán olyan kevés földje van neki.

- Ez már igaz!

*

Elmúlt három év. Minden évben fogyott a sír. Negyedik ősszel már csak kis kupac állt a domb helyén. A kereszt is tövig süppedt. A szántásnál Eutik mélyen belehasított ekéjével a sír közepébe. Sikoltva borultak széjjel a hantok.

Ekkor éjjel megint megszólalt az egyik magyar.

- István! Elrepültek már a fecskék?

- Alighanem!

- De jó nekik!

- Lehet!

- Kevés a földje ennek a csuesnek.

- Honnan tudod?

- Múltkor magad mondtad!

- Aztán mi bajod van vele?

- Kevés a földje, magának is nagy szüksége van rá.

- Igaz.

- Hagyjuk itt, hadd éljen boldogul. Ne szidjon bennünket.

- Hisz nem szid!

- Dehogy nem. Gyerünk haza. Nem kell a földje. Ne mondja, hogy miattunk koplal az ebadta.

- Ugyan, nyugodj már!

- Nem én addig, míg haza nem kerülünk. Meglásd jobb lesz odahaza.

*

Éjféltájt sötét felhők gomolyodtak, süvöltött a szél és kirántotta a keresztet a földből. Zuhogott az eső és belesodorta a keresztet a megdagadt patakba.

Két fehér felhő húzódott dél felé a fekete mezők fölött.

Másnap reggel se keresztnek se sírnak nyoma sem volt Eutik földjén. Kisimultak a barázdák és szép sorjában feküdtek egymás mellett.