Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám
Az agyagos puha galíciai földben hosszú hónapok óta ott pihent két magyar. Fölöttük kis domb, rajta félrebillent feketére ázott fakereszt. A fakereszt tetején lyukas katonasipka foszladozott.
Amíg éltek, akkor is mindig egymás mellett voltak, kilencszáztizenegyben egy kocsi vitte be őket falujukból Szolnokra, együtt számolták a kaszárnyában tizennégy tavaszán a százhúsz, száztizenöt, száztíz keserves napokat. Tervezgettek, várták az őszt, amikor hazamehetnek. Terveiket széttiporta a háború.
Együtt masíroztak az orosz ellen, egyszerre oltotta ki életüket a golyó.
A csata már rég elviharzott felettük, az életbenmaradtak távol verekedtek, már haza is tértek, elnémult az ágyúszó, fegyverropogás, a lövészárkokat már betemette az idő, ők még mindig ott feküdtek. Sírjuk - jókora vakondtúrásnál alig magasabb - ott emelkedett ki egy dűlőn végighúzódó keskeny sáv, valami Eutik nevű lengyel paraszt földje közepén.
*
Három kormos falat talált Eutik a háza helyén, mikor roskadt kocsiján falujába hazatért. Vagyonát - néhány foszlott vánkost, kopott ládát, egy sovány malacot hamarosan lerakta az udvarán, két lovát kifogta és rohant ki a földjére.
Sietett, lélegzete is elállt, úgy érezte, hogy földjét is elhordták a katonák. Tavasz volt, a nap sütött, a virágzó bodzafák ágain cinkék táncoltak, széles foltokban lángolt a pipacs. Térdig gázolt a fűben, lépten-nyomon gödörbe süppedt, tört vasdarabok, horpadt pléhdobozok, drótcsomók zörögtek lába alatt.
Nehezen találta meg a földjét, az utat benőtte a gaz, árkok keresztezték, a fák, melyek tájékoztatták volna, eltűntek, új ösvényeket tapostak a katonák, azokat is elmosta az idő, végül is ráakadt a patakra, melynek mentén fölért arra a dombra, ahonnan a földjére dűlő vezetett.
Mikor odatalált, hirtelen kiszakított egy nagy csomó keserű laput és a csupasz, fekete földből mohón kiragadott egy marékra valót. Lassan megforgatta és ujjai között széjjelmorzsolta a kövér fekete göröngyöt. A megtapintott, érzett valóság megnyugtatta. Ezt nem vette el tőle a háború, ez megmaradt.
Tovább botorkált a vad kalászok, pipacsok között. Alig tett néhány lépést és megtorpant. Megpillantotta a két magyar közös sírját.
Majdnem sírva fakadt. Első keservében át szerette volna gurítani a szomszéd földjére. Tehetetlen dühhel szemlélte a sírt. Már ott tartott, hogy szidalmazza a holt katonákat. Aztán ijedten keresztet vetett és halkan fohászkodott.
- Szentséges szűz, olyan sok föld van itt, miért az én földembe temetted a katonákat.
Lábával súrolta a sír szélét. Néhány hant odébb gurult, a fakereszt, mintha fenyegetően feléje rándult volna.
Keresztet vetett ismét.
- Szentséges szűz, ne verj meg, de legalább a barázda szélén lenne. Miért a földem közepén? Olyan keskeny úgyis, a szomszédé kétszer akkora.
Búsan, lehorgasztott fejjel indult haza, mint akit megcsaltak, kijátszottak. Visszatekintett, meg-megállt, hátha tévedett, de a sír csak ott maradt a helyén, a keresztre akasztott sipka megrezdült az enyhe tavaszi szélben.
Aztán eltűnt a bozóttal benőtt gödrök, horpanások között.
Este nagyon megverte a feleségét.
*
Folyton a városba készült, mert hallotta, hogy a kerületi kapitányság megtéríti azok kárát, akiknek földjére katonákat temettek, de attól tartott, hogy körülkerítik ráccsal a sírt és még több vész el a földből. Még a hazaszállingózó parasztoknak sem panaszolta el baját. Titokban tartotta.
Ősszel felszántotta a földjét. Nem bírta megállni, hogy keveset, alig egy ekevasnyit, le ne nyessen a sír széléről.
Azoknak úgyis mindegy, akik alul vannak, gondolta magában.
Ekkor éjszaka megszólalt a föld alatt az egyik magyar.
- István!
- Hallom!
- Hallod-e? Nagyon nehéz ez a lengyel föld!
- Nem nehezebb, mint másutt!
- De úgy vélem, hogy nehezebb. Aztán nem nagyon szível itt minket a gazda!
- Ugyan, nyugodj már!
*
Tavasszal már jól lehorpadt a sír. Messziről alig látszott. Eutik egyre arra gondolt, hogy letapossa és felszántja az egészet. Egy éjjel lopva kiment a földre, hogy kihúzza a keresztet és máshova szúrja, vagy elássa, de mikor hozzányúlt, mintha valaki alulról megrándította volna. Rémülten hazafutott, három napig hideglelés gyötörte. A bodechovi búcsún vastag gyertyát ajándékozott a templomnak és hatvan fillért dobott a perselybe, nehogy lova megdögöljön vagy elvetéljen a malaca.
Amikor kint járt az éjszaka, ismét beszélgetett a két magyar.
- István!
- No mi kell!
- Ez a csues nem hagy minket nyugton!
- Miért ne hagyna?
- Múltkor is leszántott egy darabot a sírhalomról!
- Övé a föld, teheti!
- Övé, de még se járja!
- Ő se él örökké!
- A keresztet is ki akarta rántani!
- De vissza is rántottam!
*
A következő szántásnál megint csak neki vezette ekéjét a lengyel a sírnak. A szélét súrolta. Mikor visszafordította a lovát és a másik oldalról is le akart egy keveset morzsolni, nagyot szikrázott az ekevasa és kettéhasadt. Valami éktelen nagy kovakő került az eke alá. Eutik megdöbbenve szemlélte a követ. Még sohasem látott ilyet és nem tudta elgondolni, hogy tévedt oda.
Az éjszaka Fehér István nagyon megdorgálta halott társát.
- Hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy feldugtad azt a kovakövet?
- Csak nem hagyom, hogy kitúrjon minket.
- Nem túr ki, ne félj!
- Dehogy nem!
- Így megkárosítani a szegény embert. Utóvégre övé a föld.
- Ne haragudj, komám!
- Nem haragszom... de mégis... Aztán olyan kevés földje van neki.
- Ez már igaz!
*
Elmúlt három év. Minden évben fogyott a sír. Negyedik ősszel már csak kis kupac állt a domb helyén. A kereszt is tövig süppedt. A szántásnál Eutik mélyen belehasított ekéjével a sír közepébe. Sikoltva borultak széjjel a hantok.
Ekkor éjjel megint megszólalt az egyik magyar.
- István! Elrepültek már a fecskék?
- Alighanem!
- De jó nekik!
- Lehet!
- Kevés a földje ennek a csuesnek.
- Honnan tudod?
- Múltkor magad mondtad!
- Aztán mi bajod van vele?
- Kevés a földje, magának is nagy szüksége van rá.
- Igaz.
- Hagyjuk itt, hadd éljen boldogul. Ne szidjon bennünket.
- Hisz nem szid!
- Dehogy nem. Gyerünk haza. Nem kell a földje. Ne mondja, hogy miattunk koplal az ebadta.
- Ugyan, nyugodj már!
- Nem én addig, míg haza nem kerülünk. Meglásd jobb lesz odahaza.
*
Éjféltájt sötét felhők gomolyodtak, süvöltött a szél és kirántotta a keresztet a földből. Zuhogott az eső és belesodorta a keresztet a megdagadt patakba.
Két fehér felhő húzódott dél felé a fekete mezők fölött.
Másnap reggel se keresztnek se sírnak nyoma sem volt Eutik földjén. Kisimultak a barázdák és szép sorjában feküdtek egymás mellett.