Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Szabó Dezső: Tanárok

Szabó Dezső: Tanárok
III.

Mind rosszabbul ment a dolog Mazokay tanár úrnál s mind keserűbb lett a napok íze. Valami titkos, fokozódó láz kísértett lelke mélyén. Valamitől félt, valamit eltagadott maga elől, valamit nem akart megérteni. Sétájuk Reiter tanár úrral mind egyoldalúbb lett, csak Reiter tanár úr vitézkedett s az ő visszhangja egy-egy hemmegéssé, igenné vagy nemmé kurtult. Reiter tanár úr szigorúsága is megdöbbent ezen a változáson s aszpirin, melegített bor, umslag, Hunyadi János és szódabikarbóna ajánlásában dobogott ki aggódó barátsága. Orvost, azt nem ajánlott, mert az orvosokat utálta. Mazokay tanár úr elhárító mozdulattal, mindig ugyanazon a hangon felelgetett: - Már nekem mindegy. Majd csak megleszek valahogy.

Egyszerre aztán beütött a reveláció. Mikor kedden délben szobájába lépett, egy levelet látott az asztalon. És ő egy pillantásra tudta, hogy kitől van a levél, hogy mi van benne s hogy mindennek vége. Tudta, és a székbe hanyatlott tőle.

A levélben Kovács főmérnök kedves szavakkal hívta meg lánya, Ilonka esküvőjére vasárnaphoz egy hétre. Ilonka tizenkilenc éves volt, évekig Mazokay tanár úr tanította s azután is a család állandó barátja maradt s hetenként két estét ott töltött. Jelenlétét feltétlenül elvárják.

Az első érzés valami hideg, süllyesztő szégyen volt. Nagy feje lehullott az asztalra s két rövid karjával átkarolta. Felmozdult fájdalmából kiszakadtak e szavak: - De hogy velem ilyen történik! Ötvennégy éves vén szamár!

- Mit mondana Reiter tanár úr, ha tudná, mit mondana az egész város, a kollégák, a fiúk. Micsoda zengő derültség táncolná át a várost. Mazokay tanár úr maga körül látta a város tizennyolcezer lakóját, amint tátott szájukból egy fergeteges röhögés Niagarába csörög egybe a csúfolkodó jókedv. - Hát ezért tanult ennyit, ezért őszül és még hozzája tanár!

Nem ebédelt. Odazsugorodott a kályhához, magányos élete szelíd csataterére, a karszékbe. Néha megtapogatta a hideg kályhát és hűvössége jólesett. Szürke, süket, hideg nagy üresség volt benne.

Egyszer aztán elkezdődött a fájdalom, az egyetlen nagy férfi fájdalom. Mint egy részeg óriás tántorgott elé a sötét űrből és tele toporzékolta lelkét. Mit neki most a város, a fiúk, mit neki még Reiter tanár úr is, mikor fáj, fáj, egész élete fáj az örökre elveszés áttépő fájdalmával. Mire való az ő meddő élete, felgyűlt szeretete, kiküzdött jósága? Mire?

Maga előtt látta a lányt, tapintotta, lélegzelte. Amint a könyvre hajol s szemeiből felgyűlt lelke a megtermékenyülés mély mosolyát veri feléje. Látta nyakának visszavert fényfoltját a könyv lapján, érezte fehér kötényén a frissenvasalás szagát. Ennek a fiatal lánynak felépülő lelkében élte újra vissza, a megfiatalodott rajongás tüzével mindazt, amit valaha szépnek szeretett. Ez volt passzív, meddő életének egyetlen nagy pozitív alkotása, a legcsodásabb eleven szobrászat, ahol a legnemesebb anyaggal a legszebb szobrot alkotta.

Most megértette magányos bolyongásait, a hirtelen rájövő elérzékenyüléseket s azt a titkos, fojtott szorongást, mely mint egy örök cseppkő egyhangú hideg cseppeket sírt élete mélyén. Egy novemberi estén, magányos sétáján, benézett egy nyitott ablakon. Egy asszony kávét őrölt s egy férfi mellette egy gyermeket himbálgatott. Nevettek és mélyen, boldogan család voltak. S azon az este, lefekvéskor, megokolatlan nagy sírás jött rá.

Odaállott a tükör elé. Megcsúfolt, rút kis Quasimodót, egy tragikus sündisznót merevített eléje. Mintha titkos bosszúból a tükör most a legválságosabb percben elárulná s mélyére elrejtené azt az okos jósággal szép öreges filozófust, akit annyiszor mutatott.

Levegő kellett neki, nagy horizont, mellyel teleszívja mellét, hogy kiszoruljon belőle ez a vad kétségbeesés. Képtelen volt, húsz év óta most egyetlenegyszer, bevárni Reiter tanár urat. Felcsapta nagy, széles kalapját s nyomorult kis fájdalmas testét kigurította a szobából.

Gyorsan tipegő léptekkel haladt át az utcákon. A köszönéseket nem fogadta s ez elrémült találkozók egy új francia forradalmat jósoltak, hogy Mazokay tanár úr ilyen szokatlan időben és egyedül megy a rendes séta útjukon. A Kálvária utcában az egyik stációnál megállott. Az olajfák hegye. Az Emberfia szorongva dobja sovány kezeit az űrbe. A tanítványok alusznak, a fák sötétek, a horizont hallgat. - Milyen keresztény minden szenvedés, - motyogta Mazokay tanár úr.

Fenn a Cikerén leült rendes pihenő helyükre, egy óriási tölgyfának székalakú tönkjére, odafordult a nagy síkság felé és nézett.

Élet és kezdet volt a világ. Az anyag reménykedése tele örvendte a roppant űrt, s a májusi erdő folytonosan keresztelőre harangozott. Mazokay tanár úr érezte, hogy e nagy misén ő a felmutatott áldozat, az örök transubstanciatio, az életet futó anyagok átlényegülése emberi fájdalommá, emberi jósággá. Mert mikor belerándult a fájdalom, egész teste-lelke úgy felzengett a jóságtól, mint a megöklözött orgona.

- Valakivel jót kellene tenni. - Ezt mondta magában Mazokay tanár úr szomjasan, a gyógyulás sajgó sürgetésével. Valami nagy emberi fájdalmat úgy odaölelni az ő szenvedéséhez, hogy annak megenyhülése elzsibbassza kivirult sebe kiáltásait.

És ekkor eszébejutott minden vers, dráma és egyéb műfaj, ahol szenvedés és szerelem van, klasszikus, középkori és modern, a Thétis vigasztaló cirógatásától a Victor Hugó crapaud-jáig. A szép ritmusok, mint csodálatos nagy madarak repültek el lelke felett s szárnyaik lebbenése meghűsítette égését. Fennhangon szavalni kezdte Antigonéból:

Szerelem, szerelem, te le nem győzhető!
Te, ki megrohanod martalékaidat,
Ki a lány harmatos arcán leselegsz,
Tengerek árjain át tovaszállsz
S nem kerülöd ki a pásztori kunyhót.
Te hatalmad elűl
Meg nem menekülnek a nagy
Isteni lények, s rabod az
Araszos életű emberiség,
S őrjöngenek, akikre igát te vetél.

Őrjöngenek! - Távoli mosolygás fonnyadt ajakára, elővette kis zsebtükrét, maga elé tartotta. Nagy súlyos feje besüppedt zömök, rövid testébe, mintha a fa tövéből kinőtt megtépett, özvegy kenyérgomba volna. Ugyan, hogy festene, hogyha egy kenyérgomba őrjöngeni kezdene. És a felmérhetetlen Alfölddel szemben szegény kis gyötrött emberbogár egy tenyérnyi tükörben bámulta a maga felmérhetetlen tragédiáját. Száraz, hegyes kacagás vonala szúrt fülébe.

- Kolléga, kolléga! Ezért mászod meg te a Cikerét, hogy itt rátalálj ócska blattodra, amit otthon hagyhatnál a vén tükröd fenekén. Oh, vanitatum vanitas!

Mazokay tanár úr felrezzent, eldugta a tükröt, ijedt gyermek arccal rándult Reiter tanár úr felé, kacagást akart erőltetni, de a kacagás visszatört felégő fájdalmába. És az arcán valami olyan kiáltó kétségbeesés csuklott át, hogy Reiter tanár úr, aki nem volt nagyon finom pszichológus, egyszerre komolyra döbbent. Mint mikor a ficánkoló kutya társa hullájára bukkan.

- Kolléga? Kolléga? - kérdezte hüledezve.

Mazokay tanár úr felszepegte megvert életét: - Már nekem... már nekem... - és jobb karjával szomorúan, lemondóan kanyarított a föld felé.

- Van nálam két aspirin. - Aspirin? Köszönöm, köszönöm, jó vagy, te Ferenc. Jó vagy, de nagy szamár vagy.

Nagy szamár! Reiter tanár úr nagy szamár! E bővített mondat újsága megmerevítette Reiter tanár urat. Ötvenöt év óta tapossa Gaea kebelét, de nem volt még a naprendszernek olyan nyílása, mely ezt a hangcsoportot merte volna eléje rezegni. De mikor maga előtt látta vonaglani azt az arcot, melynek húsz év óta ismeri minden zugát s amelyet most még is olyan idegen talánnyá távolított tőle egy titkos szenvedés, méltóságán elcikázott e szúrás és gondolkodva mondta:

- Talán igazad van, kolléga. - Mazokay tanár úrból tömegesen szakadt ki a keserűség:

- Oh, hogyha most meghalhatnék, Ferenc. Ha belerothadnék ebbe a földbe, melyből ezt a szép életet szívja ki a nap. Vagy gyermek volnék és valakinek fia lennék, vagy kutya volnék és valaki cirógatna, vagy szelídített medve volnék, táncolnék és felém örvendenének. Van szomorúbb, mint egy agglegény tanár?

Reiter tanár úr mint egy kihúzott távcső meredt a beszélőre. - Kolléga, te sokszor beszéltél bolondot, de most egész őszintén bolond vagy. Mi a bajod? Nekem csak megmondhatod.

- Adj egy aszpirint, Ferenc. - Az aszpirint egy nagy, verébfióka szájnyitással lenyelte és mondta: - Ferenc, ettől meggyógyulok. - Azután félrecsapta a kalapját s elkezdett hamis, kongó hangon énekelni:

Ha látom a fergeteg elejét,
Begyűröm a süvegem tetejét.