Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám

Kertész István: Egy szív halála

(Jóskának, a Mát siratásban vigasztalásul)

Meseszínű égből, mint egy hárfa húrja,
Csillagok szeméből aranyeső húllna...
Égben át, földön át átszúrt szívek vérnyomát
Könnyekből kovácsolt szivárvány borítná...
Aranydús lángocskák, aranyszál húrocskák milliója nyúlna,
Egyetlen könnycseppbe vibrálva megbújna...
Mindenki, aki megállt; kit a Bánat megtalált,
Két térdére esve némán leborúlna...
Fekete seregbe verve vonulna:
Ki nem tudva mije fáj, kiborítva sóhaját
Bús lepkéit elmeneszti, a semmibe küldi messzi,
Szemeit falra mereszti, s új bánattal újra kezdi,
Könnyeit szivére ejtné, sóhaját lelkére nyelné...
Ki alvását máglya-ágyán hajnalig gyűrve párnáját
Sírva nem lelte nyugvását, megtalálná édes álmát...
Ki mosolyát elvesztette, lány szeme tükrébe lesve,
Bús gyöngyeit elpergette; magára lelne csillogó szemekbe
Az aranyhúrok közt remegő, bársonyban szenvedő Estbe!
Ó, oly jó volna. Mindenki egymásra borúlna.
Mindenki párját ölelné, mint már rég, akik elfelejtették.
O, szent csoda történt: Juppiter Venussal ölelkezett idén...
Idő elvetné vasfogát. Megállana kereke.
Halál nem szórná fájdalmát. Megtorpanna szekere.
Nem dobolna, nem bomolna a gyilkos vasak őrjítö torka.
Csókolná vízcsepp a patakot. Szegény szeretné a gazdagot.
És összebujna szerelmébe megbékélve a szép, csillagos égbe: a Béke,
A Boldogság, a Bánat, az Öröm, az Alázat a néma feketeségbe...
És vérrel keverve, sírva nevetve remegne
Játszva, keseregve, kergetődzve egy cseppbe, aranyesőbe temetve
Minden... Minden...
Cseppnyi aranycsillogáson, napos éjszakánkon
Ami miénk. Csak a miénk: Az Élet!
Az úr. A Kegyetlen Kegyelmes úr.
A borús. A nevető. A szomorú.
A szent. A szentség.
Élet... Ó, töviskoszorús Fenség
Mindig és most ezen az estén...
Mintha lelkébe fojtaná, aranyszálakkal befonná
Mindenki baját, szivét; a fájdalmát, a szerelmét
A hárfa... A hatalmas égi hárfa
A fekete éjszakába, húrokkal ragyogva a pusztába:
A hárfa, melynek fekete este az ébenfája;
Csillagok csókjai a drótjai, aranyszögecskék srófjai...
Benne remegne a Némaság muzsikája
Az Életet némán zengetné zúgásba.
És...
Tövében ájultan, halotti titokban a néma kín,
Eleven tokjában még él: Egy szív.
Tele vérrel és nem sír.
Csöppenik, csurran, csurran a vére
Kavicsok élére, Bánatok kövére...
Vérében vergődve maga örömére.
Magában dobogva a füves homokba
Meleg felhöcskéket sóhajt a húrokra...
S ezer-ezer csepp felhöcskék
A húrokat csókkal átölelnék
Széltében kóválygva fel, fel... szállna
Mint bús tömjén szép oltárra,
Míg kihunyna láza, lángja...
A sötétben újra lesnék...
Kezüket fájdalmukra tennék
Lesnék... Lesnék... Nem hihetnék...
A szív: enyém!