Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Ziprisz Aladár: Tört szavak

Ziprisz Aladár: Tört szavak
VIII.

Sokat kell még adnom magamból, sokat gyötrődnöm, sokszor letörnöm, hogy az emberi lélek sötétségébe világíthassak, mielőtt elmennék és a kínok és gyönyörök nem ismert bőségét hozzam fel onnan magammal. Vannak zugai és meredélyei az emberi léleknek, ahol ismeretlen minden idegen lábnyom, hová csak én és csak így, ilyen nyomorultan és meghajszoltan, ilyen hívően és magasba vágyóan érhetek s ott - beléesett szavak, képek s a nyelv képlékeny, alvó anyaga nem sejtetett mélységek fölött hidakká ácsolódik és minden, amit befogadtam és ami megmaradt bennem egy megrendítő, hatalmas vallomás hordozójaként beleszövődik egy magáért való, örök költészetbe.

Kell, hogy a valóság a maga mázsás csizmáival véresre gázoljon bennünk mindent, hogy a dolgok és történések belénk verődjenek fájón, azok éle, vonala, kanyarodása sajgó nyomokban maradjon vissza, hogy szinte tapintva érezzük súlyukat, méreteiket, a lelküket, hogy velük görcsösen és kínban ölelkezve másoknak holt hangjukat lelkünk szakadékain százszorozva verjük vissza.

És ebben nincs szándékosság, önkény, maga elrendelés és elterveltség, a magunk valóságszomja és fájdaloméhsége, szinte végzetesen tör össze mindent, ékelődik elképzeléseinkbe és megérzéseinkbe és a maga feszítő erejéhez vágó pályákon viszi, formálja, nemesíti a képek, gondolatok és érzések nyers és nyugvó anyagát.

Ez ad formába törő lendületet a bennünk lázongó, fájó, önmagát fojtó, birkózó bizonytalannak.

S a teremtés láza nem a magasba vető, egylélegzetű, de a rombolás szent őrületétől megelőzött és - a gyűrűkre és tagokra-törés szükségképp szövetségese és előmunkása a teremtésnek.

Kell, hogy szétessünk és átfollyunk a mindenségen, hogy lényünk eggyé és egymáshoz tartozóvá váljon a szeretkezők meztelenségében úgy álljunk egymás előtt.

Ha vérző és síró sebeink könnyét keverjük a vakolatba, ragyogóvá és mindent megszédítővé épül bennünk és általunk a valóság, a kupolában ismeretlen világok fénye vakít és a végső magasságba szökellnek a merész és diadalmas oszlopok. És aki közeledvén megoldott saruval és áhítón és - döbbenettel lép át a vágyva rettegett küszöbön, félve és babonás borzongással áll a végső dolgok körvonalait sejtető fátyol előtt, mely a vérző, meggyötört és halálra vált szívet takarja.