Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 13. szám · / · Dosztojevszkij Mihajlovics Fedor: Az ázsiai kérdés

Dosztojevszkij Mihajlovics Fedor: Az ázsiai kérdés
Kérdések és feleletek.

"Ugyan ne beszéljen ennyi hiábavalóságot!" zúg az ingerült kórus. "Ázsiára már úgyis rengeteg pénzt és katonát pazaroltunk. Talán ipara csábított bennünket? Vagy áruinkat várják oly türelmetlenül? És Ön most egész érthetetlenül azt kívánja, hogy örökre forduljunk el Európától!"

"Nem örökre, csak bizonyos időre és nem is egészen, hisz még akarva sem szakadhatnánk el tőle. Nem szabad és nem is kell Európát egészen elhajítani. Európa - ahogy a leghívőbb szlavofil elnevezte - most és mindörökre a "csodák birodalma" marad. Nekünk is anyánk Európa, akitől sokat kaptunk s akitől még sokat várunk s a hálátlanság amúgy sem kenyerünk. A moszkvai Puskin-ünnepen megmondtam tavaly, hogy mi a meggyőződésem az oroszságnak Európa jövendő alakulásaiban való fontosságáról és később éppen azok piszkoltak meg érte, akik akkor azt se tudták, hogy lelkesültségükben hova tegyenek - mintha szavaimmal valami alávalóságot követtem volna el.

De talán nem beszéltem hiába. Különben jobb, ha nem firtatjuk ezt. De megfeledkezhetünk egyiptomi kivonulásunkról? Hisz Európát innen-onnan szellemi életünk Egyiptomává avattuk."

"Azt hiszi, hogy az oroszság Ázsiában meglelné elvesztett önállóságát? Ellenkezőleg, ázsiai tunyaságba süllyednénk!"

"Azt hiszem, hogy akkor, amikor Ázsiához pártolunk, körülbelül az az eset ismétlődik meg velünk, ami Amerika fölfedezésekor Európával történt. Mert ha meggondoljuk: Ázsia szerepe hajszálnyira ugyanaz, ami az akkori, még föl nem fedezett Amerikáé. Ázsia elözönlésével kezdődik a mi igazi újjászületésünk. Önállóságunk érzete tennivalóinkat is kijelöli majd, az alatt a kétszáz év alatt, amíg Európa nyakán lógtunk, minden munkától elszoktunk és fecsegők és ingyenélők lettünk."

"Hogy bízhat ingyenélők újjászületésében? És még ha a kétszerkettő világosságával bizonyítaná is, hogy csak Ázsiában boldogulhatunk, ki fogja otthagyni Európát Ázsiáért?"

"Európa minket, rabszolgákat, csak kegyelemből tűrt, Ázsiába azonban úgy fogunk bevonulni, mint e kontinens urai. Európában tatárok voltunk, Ázsiában mi is európaiak leszünk. Mihelyt e mozgalom általánossá válik, missziónk, kulturális missziónk fog bennünket Ázsiába vezetni. Próbáljuk meg, csak két vasutat építsünk, - az egyiket Szibériába, a másikat Közép-Ázsiába, a következmények majd eldöntik, kinek volt igaza."

"Ön igazán szerény!" - felelik és ráadásul még ki is nevetnek. "Nem is igen tehetjük, s ha tehetnénk is, csak új terhek és károk szakadnának a nyakunkba."

"Ha az utolsó huszonöt esztendő alatt évente csupán három millió rubelt áldoztunk volna erre a két vasútra - és évente rendesen többet kótyavetyélünk el, mint három milliót - e hetvenöt millió rubelen már legalább ezer versztes vasutat építhettünk volna! Önöket mégis az esetleges károk rémítgetik. Ó, az angolok vagy amerikaiak egykettőre megmutatnák, mit ér ez a siránkozás! Ők fölfedeznék a mi Amerikánkat! Tudja-e, hogy Ázsia néhány országát kevésbé ismerjük, mint a legsötétebb Afrikát? És tudjuk-e, hogy e mérhetetlen országok öle mennyi kincset rejteget? Ó, az angolok meg az amerikaiak a tíz körmükkel kaparnák ki e kincseket, az ércet, ásványt és kőszenet, de ők keresnének és tudnák, hogy hol keressenek! És azóta már azt is tudnák, hogy amit találtak, mire és hogy használják. A tudomány hatalmával jönnének és ötvenszer annyit préselnének ki a földből, mint mi, - igen, igen, abból a földből, melyről azt hittük, hogy pusztább, mint a tenyerünk. Az emberek seregestül tódulnának az új kenyérre és egyik napról a másikra megteremtenék az ipart. Csak bízzuk rájuk, hogy áruikat hol és kinek adnák el! Utakat vágnának Ázsia szívébe és fölébresztenék az alvó milliókat!"

"Ön az imént ragyogó színekkel festette, hogy milyen szép dolog ázsiai bőrbe bújni és most mégis ódát szaval a tudomány dicséretére?!"

"Nem, mély és igaz tudomány nélkül semmit se kezdhetünk Ázsiában! - Mit gondol, mik vagyunk most, ha nem laikusok és dilettánsok? Ott azonban alkotók leszünk! Hisz mihelyt önállóbban és bátrabban nézünk szét a világban, a szükség úgyis rákényszerít bennünket, hogy alkossunk! Ha a tudományok mesterei azt hiszik, hogy örökké hálás tanítványok maradunk, megmondjuk, hogy megelégeltük ezt a szerepet. De az a legfontosabb, és ebben egy percig sem kételkedünk, hogy kulturális missziónk a tömegek tudatában már a kezdet kezdetén világos és lelkesítő lesz. E misszió nagysága minket is erőssé és önérzetessé fog tenni, pedig e két tulajdonság nem nagyon általános mifelénk. De az az özön, mihelyt megindul, a nyughatatlanok, a sóvárgók, a fásultak, a restek és fáradtak megmentője lesz. Ha az állóvizet levezetjük, a penész meg a bűz magától megszűnik. A tettek láza mindenkit meg fog változtatni. Nem egy tehetségtelennek, akinek büszkeségét megsebezték és megalázták, második anyja lesz Ázsia. Hányszor halljuk - különösen az európai kolóniákban - hogy akik az egyik helyen a tehetségtelenség típusai voltak, a másikon zsenijükkel csodálatba ejtették az embereket. Ne féljenek, Oroszország azért még nem válik pusztasággá. A kivándorlók először csak szállingózni fognak, aztán híreket küldözgetnek az otthonmaradtaknak és lassan-lassan megindul az általános emberáramlás. De az orosz tenger fölszíne akkor is változatlan marad. Csak ne soká habozzunk, mert egy szép nap a saját zsírunkba fulladunk! Különben az egész lakosságnak alig néhány százaléka megy majd szerencsét próbálni, aki nem tudja, észre se fogja venni, hogy mi népesítjük be Ázsiát. De ott, - istenem, ott annál szembeötlőbb lesz! Ázsia valamennyi országa, ahová egy orosz beteszi a lábát, rövidesen el fog oroszosodni. És csodánkból még föl sem ocsúdtunk, már egy új, vérbő Oroszország támadt, melyből a régi is friss és ifjító nedveket szívhat valamikor. Ezt azonban csak egy új princípium és a megtérés kemény eltökéltsége valósíthatja meg. Ám a nagy hűhók és erőszakos megrázkódtatások elmaradhatnak. Értsük meg végre, hogy Ázsia jövője a mi jövőnk, hogy Ázsia minden kincse és minden tengere a mi jogos tulajdonunk! Mikor Európában a lealázó kommunizmus rég meggyökerezett, mikor odaát mindenki közös akolba verődött, mikor már a családok is beleolvadtak egy roppant közösségbe, mikor a gyermekeket - akiknek háromnegyed részét az utcán szedték föl - nevelőintézetekben nyomorgatják, nálunk a korláttalanság örömét fogják hirdetni az erdők, a mezők és a messzi horizontok, és gyermekeinket nem börtönökben, hanem az isten szabad ege alatt mi, az apák fogjuk fölnevelni. Igen, a remények és végtelen lehetőségek birodalma, el nem képzelhető birodalma vár ránk! Nem, nemcsak aranyat rejt az a föld. De csupán egy új princípium nyithatja meg a mélyét! Akkor, ne féljünk, a mi új népvándorlásunk költségei maguktól fognak az ölünkbe hullani. Miért tartunk például annyi követséget Európában, miért akarjuk lakomákkal és szellemi sziporkákkal elkápráztatni a világot, egyszóval, miért fizetjük most, és különösen most, azt a rengeteg és egészen fölösleges személyzetet? Ugyan mit nekünk - különösen most - Gambetta meg a pápa, ha Bismarck mégúgy piszkálja is. Nem lenne jobb, ha rongyainkat mutogatva kiállunk az út szélére és összekoldulunk néhány kopeket, s bár Európa nevetve mondaná, hogy, "la Russie se recueille", mi otthon szép csöndesen fölkészülünk?

"Szóval süllyedjünk le!" fogják majd válaszolni.

"Dehogy süllyedjünk, dehogy! Ezt a históriát pusztán allegorikusan említettem. Ellenkezőleg, föl fogunk emelkedni! Európa ravasz és okos, és ha megtudja, hogy kik vagyunk, más szemmel fog ránk nézni. Azt hiszem, az első pillanatok meghökkenésén túl még önállóságunkba is szívesen belenyugszik. Ha majd Európa látja, hogy elhatároztuk, hogy csak addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér, és ha meggyőződik róla, hogy pénzünk nem üres nyomtatvány, a piacokon is magasabban fogja a rubelt jegyezni. És ahogy arról is meggyőződik, hogy sem deficittől, sem csődtől nem félve, tántoríthatatlanul a győzelmes cél felé törekszünk, maga fogja tőkéit fölajánlani, - tudva, hogy komoly, dolgukat értő emberekkel van dolga."

"Bocsásson meg..." vág valaki a szavamba, "az imént Gambettát említette. Elvégre mégsem lehet mindent sutba dobni! Hogy többet ne mondjunk, azt hiszi, hogy a keleti-kérdést egy könnyelmű gesztussal elintézhetjük?"

"A kelet-kérdésről csak annyit mondhatok: ahogy a politikusokat ismerem, ma senki sincs, aki magától értetődőnek tartja, hogy Konstantinápolyt el kell foglalnunk, - hacsak nem későn, századok múlva. A keleti-kérdést ebben a pillanatban két tényező határozza meg, az osztrák-német szövetség és a török zsákmány, melyre Ausztria Bismarck beleegyezésével rá akar csapni. Természetes, ez ellen még a legvégső esetben is tiltakozhatunk és fogunk is tiltakozni, de valameddig e két birodalom kitart egymás mellett, istenkísértés volna kalandokba keveredni. Jegyezzük meg, hogy a szövetségesek talán éppen azt akarják, hogy megdühödjünk. A szláv népeknek mindenképpen védelmezői maradunk, ha kell, hathatós segítséggel is. De maholnap megállnak ők a maguk lábán. Aztán, ki tudja, nem változik-e meg magától is a helyzet? Ha azt mutatjuk, hogy többé semmi kedvünk európai beavatkozásokra, a jó barátok még hamarabb össze fognak marakodni. Mert azt még Ausztria sem hiszi, hogy Németország egyedül a szép szemébe szeretett bele. Nagyon is jól tudja, hogy Németországnak végső soron az ausztriai németségre fáj a foga. Pedig e németség annyira kedves Ausztriának, hogy nem Konstantinápolyért, de a kerek világért sem mondana le róla! Végzetesnek mondható ellentét. A megoldatlanságában már szinte a német "örök-kérdések" szomszédságára méltó francia-kérdéssel is meg kell a szomszédnak birkóznia, és könnyen kisülhet, hogy a német egység csak addig állta a ragasztást, míg az első vihar keresztül nem fújt rajta. És talán azt is megérjük, hogy az európai szocializmus egyre fenyegetőbb hatalom lesz. Röviden: legyünk résen és akárhogy hívnak, ne ugorjunk közbe, hanem mikor már hajbakaptak s "politikai egyensúlyuk" megingott, egyszerűen jelentsük ki, hogy az osztrák hódításokat nem ismerjük el - s e hódítások úgy el fognak tűnni, hogy végül Ausztriának is csak a hűlt helyét találjuk.

"Íme, így szerezzük meg akkor, amit látszólag elszalasztottunk."

"Hát Anglia? Úgylátszik, róla teljesen megfeledkezett! Micsoda megrökönyödés lesz! - vállalkozásunk első hírére."

"Aki Angliától fél, - az maradjon veszteg. De mi is lepné úgy meg ezt a gyanútlan Angliát? Várt tőlünk valaha is jót? Viszont, ha igazán tudni fogja, mit akarunk, talán eloszlanak az aggodalmai. Azazhogy nem fognak eloszlani. Szóval, aki fél Angliától, - az csak maradjon veszteg! Mi dicsőítsük a gök-tepei diadalt! Szkobelevet és az ő katonáit! A hősöket, akik ott elestek!"