Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám

Kassák Lajos: MISILLÓ KIRÁLYSÁGA
REGÉNY 3

*

Reggel a munka víg, szakadatlan lármájára ébredt.

Jólesett ezt a pezsgő életkedvet hallania s hogy szűk ünneplője helyett, megszokott szőrgúnyáját érezte magán, mintha egy részt fájdalmából is elhagyott volna. Jó étvággyal nyelt, száz marokkal húzta ki a munka láza.

Csak kint eszmélt egészen s azon csodálkozott, hogy nagy rendben mindent a maga helyén talált, az ég vakítóan kéklett, a masina hörögve öntögette a magot a tátott szájú zsákokba, a parasztok pipa nélkül cipekedtek és a járgány körül újra bekötött szemmel forogtak a lovak. Pihenten, nagy étvággyal állt a dolognak, estig alig is gondolt el a zakatoló gépektől.

Egy héttel anyja halála után ismét a régi szemfüles, az egész világot fölfalni akaró ember lett Misillóból. Ha éjszakánként néha-néha vissza is jártak hozzá szomorúságai, ilyenkor kiment a szabadba a bakter után leselkedni s a hűvös levegő hamar elszaladt gyászos gondolataival és reggel ruhájával együtt józan, friss lelket öltött magára.

Hogy bele ne fásuljon a henyélésbe, templomidőn kívül vasárnapjait is fúrással-faragással töltötte, időnkint fölcsámpáskodott a hegyre, megvendégeltette magát az öreg pásztor vagyonkájából és ráadásul kevesebbre alkudta le a nyájnemesítés árát. Ősszel maga járt be a hetivásárokra, értette a kupecek nyelvét, kitanulta a mázsák szerkezetét és jócskán meggyarapodva készült bele a kevés dolgú, unalmas télidőbe.

Bevégezték az utolsó szántást, az éjszakák tűrhetetlenül megnövekedtek, a nappalok nyirkosak, sötétek lettek és lassan, lassan megindultak a vad északi szelek, melyek bomlott csikók módjára robogtak le a hegyről és egy huszonnégy óra alatt szennyes, siralomvölggyé táncolták az egész tájat.

Misilló a hosszú, dolgos hónapok után most valósággal hizlaltatta magát a lustasággal. Éjjelét, nappalát tunyán átheverte, a folytonos esőzések a halászástól is visszatartották és ő észrevétlenül testben lélekben megpuhult, mint a sár. Ha nagyon unta magát bekopogott egy-egy béreslakásba, kínálatlanul is letelepedett a meleg kemence mellé és késő este volt, mikor elbúcsúzott.

- Olyan ez, mint a gazdátlan kutya! - mondták a parasztok egymás közt. - Olyan, mint az eleven átok, nem elég, hogy nyáron pumpával szívja ki az ember zsírját, télire még a levegőt is elszipákolja az orrunk elől - és másnap az áldott szurdik helyett a huzatos ablakok előtt szunyókáltak az emberek, s ha Misillót közeledni látták zajtalanul szögre fordították a závárt.

Mikor elejét vette a pálinkafőzés, Misilló ott lábatlankodott a forró, illatozó üstök körül, sorban megkóstolgatta az asszonyok minden napi főztét, azok kis flaskókban előtte lopkodtak a szeszből és ő ezért most huncutkodva csipkedte meg a fiatalabbak állát és ingerkedve csiklántott alá a sokráncú kötényeknek.

Misilló már harminc éves volt s egy azok közül az igazi telivér parasztok közül, akiket fejük búbjáig eleven élettel töltött meg a teremtő, s ha fölös erejüket csak egyszer is nem fárasztja döggé az állati robot, akkor bolondul forrni kezd a vérük és eszük, szívük egyszerre belezavarodik a lustálkodásba.

Anyja halála óta csak most érezte meg igazán koldus magányosságát. Kívánta magához a buja, sose látott életet, csúnya, bután elgondolt látomásokkal ingerelte az eszét. Bolondos, magával tehetetlen kamasz lett belőle, s ha ilyenkor valaki benyitna hozzá, hogy bicsakkal léket üssön a testén, valami módon lehűtse háborgó vérét, ő sírva hálálkodna neki és ha az kívánná, szó nélkül odaadná minden garasát.

Kínjában csakhamar rászokott a pálinkára, anyja fukar, számító természetén át egyszerre keresztül ütött apai öröksége, bő torkán mérték nélkül öblögette az italt s esténként részegen, kidagadt szemekkel gunnyasztott a szobában. Ilyenkor az volt az érzése, hogy ő, Misilló, tulajdonképpen nem is születhetett igazi jó gazdának, őbenne csak nagy jóakaratból fejtetőre állított valamit az anyja, ami végre is megunta azt a fordított állapotot s most mozog, fészkelődik benne, hogy se éjjele, se nappala miatta.

Behívta a szolgálót és együtt ivott vele. Néha, mintha anyja jött volna vissza hozzá, gyerekszájjal duruzsolt neki, máskor hirtelen elborult előtte a világ, letérdelt a göthös vénasszony elé s könyörgő hangon mondta:

- Ugye most már elhiszed, hogy nehéz az én életem? Rosszabb sorsom van, mint annak a tüzeshasú békának volt, akit gyerekkoromban az ostornyél hegyére szúrtam, hogy kínjában fröcskölje le azt, akire haragudtam. Most már akár felköthetem magam, úgy tele van a lelkem ganéjjal.

Egy este részegségében a földön hemperegve azt kérdezte az előtte guggoló szolgálótól:

- Hány éves vagy te, fehér galambocskám?

- Bizony, bizony, már kétszer is több, mint gazdám egymaga!

- Noshát nem szereznél nekem egy kis örömet. Hiszen látod, hogy fetrengek a magam piszkában. Szegény szívem maholnap már lyukat éget a bordáim között.

Az asszony nem értette el miről beszél a gazda, még közelebb csúszott hozzá, hogy hideg tenyereivel beborogassa annak forró homlokát s így felelt:

- A hideg láz bánt gyöngyvirágom. Sokat ivott, édes gazdám s most csavarog a nyelve hazátlanul, mint a télire itt maradt fecskemadár.

- Vén tehén! - nyöszörögte Misilló és tenyerével eltakarta az arcát. - Menj, menj, a szemem elől, mert beléd marok.

Mind gyakoribbak lettek a hasonló jelenetek a házban s másnap mindenki tudott a dologról. A majorban egész legendák nőttek ki Misilló esti tivornyáiról. Úgy tartották, az ördög szállta meg a gazdát, keresztet vetettek, ha szembe találkoztak vele.

Misilló pedig tovább járta a bolondját. Az egy-két dologtalan hónap módfelett elnyomorította, pufók arca sápadtan megnyúlt, bőre durván ráncba ugrott és valami fájó, beteg embergyűlölet lobogott a szemében. Éhes volt az életre s most szívesen a halállal is megverekedett volna a kanász feleségéért. De mintha nagy félelemmel egyszerre minden megbújt volna előle, csak ritkán találkozott emberi lélekkel és az is hamarosan eltűnt szemesugarából. Az asszonyokat meg, mintha éppen a föld nyelte volna el, egy se mutatkozott.

Nappalait ott üldögélte át a majorba néző ablak előtt, éjszakánként azonban gyakorta kikelt puha, meleg fészkéből s alig fölöltözve órákhosszat elcsavargott a szeles, csikorgó hidegben. Ha valaki a béresek közül észrevette kószálását, dörmögve villát kapott a vállára és elszorult szívvel vigyázta a botorkáló magányos alakot.

Misilló lógós fejjel a házikók tövében ballagott, ha ablakhoz ért, elsőbb vigyázva körülszaglászott, nem látja-e valaki, azután egész közel tolta homlokát az üveghez. Ezt minden alkalommal sorban végigcsinálta, legutoljára a kanász putriját hagyta, ott mint a cövek sokáig elállt mozdulatlanul. Végre is az éhes, nyugtalan kutyák kergették haza, rossz lába bizonytalanul csúszkált a fagyott talajon, nagyokat nyögött, orrlyukaiból vastagon ömlött a fáradt, meleg pára, mintha valami agyonhajszolt ló sóhajtozott volna a rányűgözött igában.

Az egyheti éjjel, nappal tartó vergődés után eljött az egyetlen nyugalmas vasárnap. A hosszú, rázós szekérút kissé ízét vette erjedésének, a tarka városi élet egy napra kizökkentette gyilkos magányosságából és szelíd bűnbánat töltötte meg a zavarodott embert.

Szépen kiöltözve már kora délután elindult hazulról, a városba érve lovát a piaci kocsma istállójába kötötte, aztán tiszta szájjal, világos fejjel sietett a templomba. Litánia előtt egy korty italt nem vett magához. Anyja sok okos tanításából egyedül ez maradt meg Misillónak, vérébe ment át a szokás, eszébe se jutott, hogy ezt másképp, rosszabbul is csinálhatta volna. Beült egy padba, félre a sarokban, ahol nem érte úgy a kíváncsi vénasszonyok szeme és igaz hittel fohászkodott Szent Miklós könyörületességéhez.

Körülötte szemforgatva énekeltek a hívők, a hangok lassú zümmögéssel olvadtak ki az emberek ajkán, majd nőttek, dagadtak, hogy reszketett belé a sűrű tömjén füstös levegő s végre, mint ezüstszín boldog madarak ültek meg a magas mennyezeten, a cifra üregablakok mélyén. Az oltárokon vastag viaszgyertyák hunyorogtak a füstben, nedves emberpáráéban s valami lilás, misztikus hangulatot öntöttek el a teli padsorokon.

Misilló ilyenkor ráemlékezett borús otthoni óráira és derűs, napfényes élet mosdatta a lelkét.

Amint azonban a templomból kilépett, epesztő szomjúság gyötörte, mintha ráspolyt huzigáltak volna föl-le a torkán, valósággal röpült a kocsmába. Bort ivott, hogy irigyeljék a koldus lumpok, pruclikja zsebében megrázta a csengő ezüstöt és késő éjfél volt, mire a kehes lovacska csupa megszokásból hazakullogott vele.

- Isten éltesse a Misilló gazdát!

Kurjantott rá valaki, ahogy ezen a napon a kocsmába lépett. Misilló értelmetlen meglepődéssel meredt a hang irányába.

Az ivó füstös sötétjéből egy bocskoros, vércsefejű paraszt tántorgott felé. Paluskának hívták ezt az embert. Évekkel előbb aratni volt a majorban, de azóta teljesen az ivásnak adta magát s most emberi ábrázatából kivetkőzve lóg a város piszkában. Mikor a gazdát meglátta, táncolt örömében.

- Itt az én jó gazdám. Éppen megfullasztana már a szomjúság, ha ő nem könyörül meg rajtam!

- Eridj az útból! - förmedt rá Misilló. - Mi közöm hozzád? - és könnyű kézzel helyére lökte az öreget.

Misilló külön asztalhoz bort hozatott magának és szó nélkül, gyors egymásutánban ürítgette a hasas poharat. Körülötte koldus szedett-vedett parasztok kurjongattak bűzlő flaskóik előtt, a bejáró mellett egy vak asszony vizenyős népdalt nyekergetett a harmonikán, amely betegen fújt, nyöszörgött és hopszkázó táncra, emelte a sáros, lusta bocskorokat.

A második üvegnél Misillónak is megjött mindennapi kedve, bolondul már versenyt ordított a többi részeggel. Gazdai gőgje, a templomból hozott tiszta lélek fürdött a mámorban, a korhelyek sorban asztalához lopakodtak, s mint éhes dongók lógtak ajándékozó mániáján.

A vércsefejű Paluska az asztal tetejére emelte a harmonikás asszonyt és járta, cifrázta előtte az ördöngös tót táncokat, hogy csakúgy szakadt róla a veríték.

A gazda friss italt hozatott, ihajázott, csuhajázott a megbokrosodott embernek és tapsikolva segítette az utálatos hangszer csukló, szakadozott hangját.

Javában állt a dáridó, mikor egy kurta szoknyás, fázékony lány bújt be az ajtón. Ahogy a sok zenebonás duhajkodót meglátta, rémülten Paluskához menekült és sírva könyörögte azt haza.

- Nem, azért se! - kurjongatott az apja. - Húzd világtalan boszorkány a rogyásig! Ne törődj semmivel, jó pénzért dolgozunk!

A lány akaratosan a gallérjába ragadt, nem törődött az emberek mocskos szájával, apja ökleivel, mintha valami ragadozó karmaiból mentené, verekedve húzta, cibálta magával az öreget.

Egyszerre éles sikoltás szakította át a megveszekedett lármát s a lány véres ábrázattal hátrált az ajtó felé.

- Kutya, az apádon hepciáskodol! Engem akarsz regulázni, te vakarék?!

A lánynak már nem maradt ideje védekezni. Még mielőtt szólhatott volna, apja újra neki esett, öklével ütötte, vágta, aztán egy rúgással az utca közepére röpítette.

- Kutya, még hogy az apját tanítgatná!

Az emberek röhögve igazat adtak Paluskának s néhány perc múlva mindent feledve bolondultak tovább.

Csak Misillónak szottyant meg kissé a kedve. Maga se tudta, miért, fáradtnak, savanyúnak érezte magát, mintha valaki belepiszkált volna a szívébe, egyszerre régi, otthoni érzései tolakodtak föl benne.

Később magához hívta Paluskát s barátkozón így szólt:

- A te lányod volt az az előbbi?

- Hát! - mondta az öreg fölbiggyesztett szájjal.

- Aztán hány esztendős?

- Nohát mért fúrja az a kend oldalát?

- Csak no! Mért nézel rám olyan szúrósan?

- Tizenhat múlt a krumpli szedéssel.

Misilló bort hozatott a parasztnak is és tele pohárral koccintott vele.

- Tudod én már harminc esztendős vagyok és még mindig legényember. De már igen-igen meguntam ám ezt a semmilyen életet, most aztán úgy gondoltam, hogy legjobb volna, ha asszonyt vennék a házhoz.

- Ühüm! - cuppantott Paluska. - Nem rossz no, ha asszonyra vágyakozik az ember.

- Aztán én éppen a te lányodra gondoltam. Olyan jó formában van, aztán nem is igen lehet rossz lélek.

A paraszt megdühödve ugrott föl az asztaltól.

- Mit? Már, hogy az én lányomat adjam kendnek? Az én Anyickámat? Hát talán én nem hallottam, hogy kend még a sánta Lucifernél is gonoszabb fajzat. Hát ki rontotta meg a Pecsinkáék Marinkáját.

- Bolond vénember vagy te, látom már. Jól van no, ülj le, aztán igyál. Mért fortyansz úgy föl, mint valami hörcsög. Pajtáskodj no! Igyál, aztán gyújts rá a pipámra. - Mondta Misilló szinte könyörögve és visszahúzta magához a parasztot.

Paluska könnyen engedett, rágyújtott a finom pipára. Jó ideig szó nélkül iddogáltak. Aztán Misilló újra így kezdte:

- Tudod a Marika az egészen más, akkor még kölyök voltam, aztán meg ő, az anyám is élt. De most magányos vagyok, aztán nem kívánom én ingyen a lányod.

- Nem hát, azt igen tudom én! Hála Istennek van elegendő tulajdonod.

Nyugodtabban folyt az alkudozás. Paluskában fölébredt az iszákos ember természete, hamarosan elgondolta életét akkor, ha jó árt kap a lányért. Lesz pénze és magányosan élhet, mint a nap az égen. Úgyis csak nyűg volt mellette Anyica, gondolta, aztán meg sohase lehet ő rosszakarója a tulajdon vére virágának. Híres gazdasszony lesz a lányból és vénségére még ő is meghúzhatja magát mellette.

Tíz zsák idei búzában egyeztek meg.

- Hát add rá a tenyered! - mondta Misilló boldogan. - Mához egy hétre eljövök a lányért.

- Úgy van! A Jézus Krisztus segítsen benneteket.

Kezeltek. Aztán mindketten falánk szomjúsággal ittak a jó üzletre. Paluska hencegve koldus cimborái előtt is eldicsekedett Anyica szerencséjével, jövendő veje kontójára valamennyiük részére ő hozatta az italt s most már eszeveszettül az asztal tetején járta a táncot.

Misillóval garas nélkül, holtrészegen világos hajnalban döcögött haza a szekér.

*

A hétfői napot ágyban töltötte Misilló. Aludt és álmában szuszogott, mintha valami lebírhatatlan ellenséggel viaskodott volna. Este föltápászkodott valamit harapni, sápadt volt, betegnek érezte magát s alig is emlékezett vissza az elmúlt napokra. A szolgáló behozta minden esti pálinkáját, de ő hozzá se nyúlt.

- Most a világért nem kellene egy korty se! - mondta komoly arccal. - Valami igen jó dolog motoszkál a fejemben, még nem tudom tisztán megfogni, de már tapogatom. Valami igen-igen jó dolog lehet.

Tisztán, józan fejjel bújt vissza az ágyba.

Éjszaka leesett az első decemberi hó és reggelre puha fehér takaró pompázott a tájon. Ami eddig szürkén, piszkosan rothadt az őszi sár alatt, az most új élethez illőn bársony-fehérbe öltözött s mintha ez éjszaka a hegy és az erdő is elmozdult volna százados őrhelyéről, jóval messzebbre nyúltak el a majorsághoz tartozó lapos földtáblák. Ameddig a szem ellátott egyetlen hidegfényű sík foszforeszkált a végtelenbe s utána, mintha semmi, semmi nem következett volna, kék derűben futott össze az ég és föld színe.

Misilló szokása szerint az ablaknál üldögélt, józan, derűs kedvű volt a hosszú pihenő után, eleven szemeivel játszott a végtelen határ és a magányos nagy csendességben, tisztán ráeszmélt a vasárnapi vásárra. Gondolatban az elkövetkező élettel foglalkozott, földhöz, jószághoz szokott esze nehezen zökkent a fordulóknál, csak betegen megnövekedett vágya repült vele az ismeretlen cél felé. Testtel, lélekkel a nagy furcsa ünnepre készülődött és boldognak érezte magát, mint még soha életében.

Nyakig hóban gázolva fölkacsázott a gyümölcsösbe, vastag meggyfaágat hozott magával, aztán estig ki se mozdult a házból, hogy megejtő szépséggel álljon majd Anyica elé, új lábat faragott magának, a kovácsnál cifrán megvasaltatta és a legtisztább búzát kereste össze Paluska részére. Tele volt a lányutáni vak éhséggel, ébren, álmában felbukkant előtte Anyica karcsú egészséges alakja és ilyenkor kínzó, szorongató érzések gyötörték.

Néha meg tűrhetetlenül hosszúnak érezte az egyheti határidőt, szinte lehetetlennek tartotta ép ésszel továbbra is egyedül maradni, minden porcikája belefájdult a vágyakozásba.

De majd, ha itt lesz az asszony, akkor biztos, hogy ő, Misilló lesz a legboldogabb ember a világon. Gyerek módra tervezgetett, előre megépítette boldogsága színarany várát, ahol majd ő lesz a király, Anyica meg a királyné. De ő majd akkor is dolgozni fog, még többet dolgozik majd, hogy sok pénz legyen a háznál és a királynénak selyemből meg bársonyból teljék a ruhája és drága ezüstcsattok kössék be ringó csípőjét.

- Ha most úgy ő is itt lehetne - gondolta anyjára emlékezve. - Mennyire is örülne szegényke, hogy minő ennivaló jó menyecske lakik is majd a házba.

Egész héten, mindössze kétszer itta le magát. Már nem tudta tovább nyavalyájában józanul kitartani, péntek, szombat este a földön hemperegve ordítozott Anyica után.

Vasárnap fütyörészve a két legjobb lovát fogta a szánkó elé, földobálta rá a tíz zsák idei búzát s még alig világosodott ki, a lovak már csilingelve trappoltak a város felé. A majorbelieknek feltűnt ez a szokatlan utazás, nyelvük sok szemetet hordott össze ezen a napon és csodálkozva meredt meg a szemük, mikor alkonyattal a közelgő csengőhívásra az ajtó-ablakréseken kilestek.

Misilló az egyik gyeplő szárral magához kötözve hozta a lányt, látszott, hogy erőszakkal hurcolta el. Mikor a szánkó megállt, ölébe emelve vitte be a házba.

A vén szolgáló sűrűn hányta magára a tisztító keresztet, de hangosan mukkanni se mert, félt gazdájától s mialatt a vacsorát tálalta, magában a boldogságos szűzhöz, a minden asszonyok mennybéli patrónusához imádkozott. Alig várta, hogy ideje jusson rá, lelkendezve futott konyháról konyhára és rémesen kiszínezve mesélte el a háznál történteket.

- Lányt lopott magának a sátán!

- Lassan majd a mieinket is megkívánja.

Ezen az estén mind összegondoltak a folytonosan gyanúval élő parasztok. Roppant haraggal lelkesedtek, de még mielőtt irányt találtak volna a száraz, kidolgozott öklök, valamennyien gyáván visszacsuklottak.

- Egyszer úgy is felfalja az egész majort! - mondogatták ezer esztendős nemtörődömséggel. - Mégis csak ő a gazda, mink meg csak a szolgái - s hogy legalább éjszakájukat védjék meg valamennyire, okoskodón az ajtókat támogatták be a halálosan szúrós vasvillákkal.

Ezalatt Misilló kibontotta Anyicát a sok lom közül, mellyel az út hidege ellen védte, oda ültette a rakott asztal mellé és könyörögve kínálta a meleg étellel.

- Egyél, kis galambkám! - mondogatta szünet nélkül. - Egyél, ezt mind a te részedre csináltattam. Ne hidd ám, hogy rossz ember vagyok, én nagyon szeretlek ám téged. Még a megholt mamicskámnál is jobban szeretlek és nem verlek ám meg soha, mint a részeg apádtól láttam.

Anyica nem felelt, az asztal sarkára húzódva sírdogált és két kezével eltakarta a szemét, hogy ne keljen a vörös, sánta embert néznie. A zöld papírral védett lámpa gyönge fényt dagasztott maga körül, a szoba sarkai mély homályban maradtak. A leszorított sugarak egyenesen az asztal élén húztak el és híg aranyukkal ott folytak szét a lány piros, repecskés kezefején. Ujjai közül sűrűn bújtak elő a meleg könnycseppek, melyek egy pillanatra kékes-fehér színben csillantak meg a lámpafényben, aztán, mint kicsinyke, szürke gyíkok futottak be a bő kacába.

Misillónak olyan érzése volt, mintha most mindjárt a halál kopogna be az ajtón, hogy szép, csendesen elvegye tőle a lányt. Anyica mozdulatlansága, egyre halkuló sírása csak növesztette ezt az érzését s megborzongott a gondolattól, hogy újra magára kell maradnia. Közelebb ült hozzá, akaratos kezeit lefejtette az arcáról és apáskodó szeretettel babusgatta mellére a riadtan védekező lányt.

- No ne sírj, ne sírj, én Anyickám, Misilló kis felesége, ne sírj. Hiszen jó ember a te urad! A Jézusra mondom soha sem bánt ő majd téged. Az apád rossz vén ember volt, de én majd a tenyeremen foglak hordani. Otthon kis hernyó voltál a kemence suton, itt majd királyné leszel, piros madárkám. Egyszer hallottam egy mesét, a boldogult Jula nénétől, a gyémánt-szemű, rubint-szájú királynéról szólt a mese, aki kacsalábú aranypalotában az óperenciák közepén lakott és volt neki tömérdek szolgája meg szolgálója és az ő ura volt a király, aki, ha felesége úgy akarta, még a csillagokat is lehozta az égről. Bizony! Most aztán te is ilyen gyönyörűséges királyné leszel, s ha akarod, majd én is lehozom neked a magas csillagokat s ha akarod csinálok olyan kacsalábú palotát. Mert tudd meg, fehér üdvösségem, sok arany van az én ládám fenekén, aztán az idei búzából egy maggal se hiányzik több, mint amit érted fizettem.

A langyos, duruzsoló hangok, mint finom zizegő selyemszálak, ott vibráltak a lány körül. De az nem törődött a bőséges ígéretekkel. Erős, fiatal teste idegesen rángatózott, tekintete meg-megrebbent a homályban, mintha tüzes kis manók ugrottak volna ki a levegőre, melyek az ő sírós szemeiből szabadultak el.

- No hát szeressél te is kicsit, - kezdte Misilló újra. - Nézz rám no, hiszen olyan jó dolgod lesz nálam.

- Nem, nem, én nem maradok itt! - szakadt föl végre a lányból is a hang.

- De nem eresztlek ám el.

- Akkor megöllek! Éjjel megfojtalak, tulajdon tíz ujjammal fojtalak meg, ha majd aludni fogsz!

- De én mindig ébren leszek ám és ott ülök majd az ágyad szélén s ha egyszer is rossz leszel, drága aranygyűrűket rakok majd az ujjaidra, hogy ne hajoljanak!

Anyica hangja egyszerre elűzte Misilló rémítgető halálgondolatait s már hiába védekezett, sikongott a lány, édes cuppogással csókolta, ahol csak érte.

- Édes mókusom, fehér gerlicém!

- Jaj, te kutya! Te megveszekedett ördög! - sikoltott vissza a lány. Egy ideig még karmolt, harapott, aztán kicsattanó arccal elnémult. A láz gyötörte, görcsei majd kivetették a legény karjából.

Misilló szelíden az ágyba fektette, az asztalról eltette a zsíros, széles pengéjű kést és aludni ment a szoba melletti kamrába.

A hideg, csupasz földre kuporodott, szemeit erősen behunyta, de sehogyan sem akart eljönni hozzá az álom. Időnként fájó rángás futott át rajta, majd zajongást vélt hallani és lélegzetét is elfojtva kúszott az ajtóhoz. Figyelt. De semmi különöset nem vett észre, csak a lány egyenlő, nyugodt orrsípolása hangzott ki a szobából.

Újra visszakuporodott kemény földágyára. Sokáig ébren hempergett, dobálta, ette magát a hideg sötétben s még alig virradt, már ismét talpon volt.

Mikor nesztelenül a szobába szökött, ott még vágni lehetett volna a hajnalt s Anyica derűsen, kipirult arccal aludt a dagadt cihák között.

Misilló csókkal, öleléssel költögette az alvót.

*

Reggelinél az ölébe ültette az asszonyt, kenyeret szelt neki, édes borral itatta és csókolta, dédelgette, mint valami gyönge madárkát. És Anyica is beletörődött a helyzetbe, már nem sírt, gyerekes gőggel, rövid szavakban felelgetett az embernek, mintha valami magaslatról szólna. Misillónak tetszett ez a viselkedés, nagy teste tele volt alázatos kutyalélekkel s boldog volt, hogy parancsoltathatott magának. Estig egészen összebarátkoztak. Anyica csakhamar elfelejtette durva apját, koldus városi putriját, s ha nem is adta vissza Misilló gyöngédségét, már nem félt tőle, egy ágyban töltötték el az éjszakát.

- Mondd meg, hogy mire van gusztusod - kérte Misilló, hogy rájuk virradt - és én megveszem neked. Mindent megveszek neked, ha földből kaparom is ki az árát.

- Ha azt akarja kend, hogy királyné legyek, akkor már tudja mi kell nekem. - Mondta az asszony a nagyszerű ígéretekre emlékezve és pislogással nézett az urára.

- Nem jönnél ki velem a majorba? Megmutatom a magtárt, meg a jószágot. No gyere!

- Nincs kedvem!

Misilló kedveskedőn hozzásimult.

- Anyickám, virágom! Milyen igazán szép vagy te, tudd meg, hogy most még az igazi királlyal se cserélnék helyet. No csókolj meg hát egyszer!

Anyica megcsókolta, de reszketett valamitől, erősen behunyta a szemét.

Misilló nem vette észre az asszony irtózását, egészen belerészegedett a gyönyörűségbe.

- Szeretném, ha mindig ilyen jól éreznéd magad nálam. Látod, én hogy örülök neked - és megsokszorozva cuppogtatta vissza a csókot.

Két nap múlva nagy summa pénzt vett be Misilló a gabonáért s vasárnap reggel együtt mentek be a városba.

Egy öreg béres hajtotta a lovakat, Misilló hátul az asszony mellett húzódott meg. Nem bízott Anyica hűségében, ugrásra készen figyelt, félt, hogy az egy alkalmas pillanatban észrevétlenül kiröpül a szánkóból.

Karácsonyi vásár napja volt, a boltok nyitva voltak, a piactéren idegen kereskedők ütötték föl tarka sátraikat s valóságos népvándorlás árasztotta el a máskor kihalt városkát. Misilló az asszony kezét fogva csavargott a tömegben, bementek a boltokba, megálltak minden sátor előtt és könyörgéssel beszélte rá asszonyára a sok drága csecsebecsét.

Dél felé az öreg Paluska akadt elébük. Egy kofaasszony karjába fogva tolakodott előre a sűrű emberárban. Ahogy Misillóékat észrevette, káromkodva otthagyta a megrémült kofa podgyászát, sovány könyökeivel csakhamar a fiatalok mellé furakodott.

Megálltak.

Sáros, piszkos gúnya volt az öregen, törődött szalmaszálak lógtak ki vedlett báránybőr sapkája alól, szakadt bocskoraiból kéken világított elő fagyott lábfeje.

- Adjatok egy kis pénzt. - Mondta az apa és ravasz pillogással ő is megfogta Anyica kezét. - Csak nyomorúságból álltam a vénasszony kóréjába, de az igazat megvallva titeket vártalak. Tudtam, hogy segíttek rajtam, csak nem akarhatjátok, hogy az apkó kórét húzzon a vásárban, mint valami félig döglött ló!

Misilló nem szólt. Anyica hangosan elsírta magát, az otthoni pénztelen időkre gondolt, bőre alatt még most is ott futkározott a csípős ütlegek íze, kétségbeesetten cibálta magát a két ember markából.

- Hát már elitta kend a tíz zsák búza árát?

- Mi az? Talán már törvényt ülnél a szegény öreg ember felett. Hát talán nem én vagyok a te jó szülőd? Mi? - ordítozott Paluska megdühödve. Öklei fenyegetőn ugráltak a levegőben.

Misilló könnyen félre lódította.

- Mennyit akarsz?

- Ejha, de fölvitte az Isten a te dolgod is.

- Ne a pénz, aztán ne papolj!

Az öreg mohón kapott a csillogó ezüst után, aztán szelíden így szólt:

- Jól van, no! Én szépen megköszönöm, de azért csak mégse muszáj úgy eldobni az öreg embert.

- Jól van no! Te kezdted - dünnyögte Misilló és a vásárosok közé húzta az asszonyt.

- Isten áldja meg kendet! - szólt vissza Anyica még mindig szepegve.

Az öreg dörmögését már nem hallották, kutató szemekkel ismét a sátorok között bolyongtak. Fogyott a pénz, mintha lyukas zsákba hozták volna magukkal, helyette piperkőc lim-lom szaporodott a birtokukba, a béres szuszogva hordta utánuk a sok összevásárolt holmit és teljes este lett mire hazaértek.

Otthon keveset beszéltek. Mintha a szokatlan egész napi kóborlás túlmód kimerítette volna Anyicát, még a vacsorába se kóstolt bele.

Misilló gyönyörködve az asztalra terítette a selymeket, bársonyokat, a gyöngyös láncot pedig hízelkedőn az asszony nyakába kötötte, - az kedvetlenül sóhajtott.

- Nem tetszenek neked ezek?

- De - mondta az asszony és végigsimított a ropogó selyemvégen.

- Talán más valami a te gusztusod, Anyickám? Dehát miért nem szóltál, mikor ott voltunk?

- Nincsen nekem más gusztusom! Holnap majd föl is öltözöm szépen, de most aludni szeretnék. Álmos vagyok.

Misilló még jó ideig fönt maradt, eljátszogatott a zizegő, csillogó holmival, aztán önmagától is féltve, valamennyit a ládába zárta. Ahogy a szemfüles szolgáló az utolsó tállal kicsoszogott a szobából, maga is lefeküdt.

Lassan, vigyázva bújt az ágyba, hogy föl ne költse az asszonyt. Csakhamar azonban figyelni kezdett.

Anyica még ébren volt.

Halkan, keservesen sírt.

(Folyt. köv.)