Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: BŰBÁJOSOK
Kosztolányi Dezső novellái

Egészen rendes emberek, csak a homlokukon van egy jel. Kishivatalnokok, tanítók, diákok, züllésben levő alakok, úr-félék. Élnek napról-napra csendesen, minden különösség nélkül, - egyszerre történik velük valami csekélység, valami mindennapi dolog: ellopják az órájukat és detektív jön hozzájuk vizsgálódni, meghallanak egy kínos beszélgetést, balul sikerül egy kedves meglepetés, amivel rokonuknak örömet akartak szeretni - és mintha idegeik érzékeny, könnyen összekuszálódó húrjaiba belekapott volna valami, a húrok elkezdenek összevissza, kuszáltan, félelmetesen zengeni, bongani, az emberben feltámadnak a diszharmóniák, a lélek kilendül önmagából, a felé a vonal felé, amelyen túl az őrület vagy a halál leskelődik. Legtöbbször a félelem a novellák tárgya: nem a konkrét félelem, valami határozott tárgytól, hanem az ideges, tárgytalan félelem, amely beteggé, nyomorulttá, az élettől undorodóvá teszi az embert, megalázza önmaga előtt, bemocskolja életét, fojtóvá teszi levegőjét. Ki nem ismeri ezeket nyomasztó lelki állapotokat? Hol az egészséges idegrendszer, amely ne ment volna keresztül ilyen kríziseken? A sötét szobában álló gyermek állapota ez, aki tudatosan tudja, hogy nincs semmi oka félni és mégis fél és szorongva megzavarodik és nem találja meg a kivezető ajtóhoz való utat. Ez az emléke mindenkinek megvan s talán ez a gyermekkorban szenvedett sokk újul ki minduntalan a felnőtt emberben is, bizonyos rejtett érzés-asszociációk nyomán. Az őrültség, mint lehetőség, megvan minden emberben s egy-egy pillanat, egy-egy hirtelen, csaknem ok nélkül fölvetődő belső krízis felszínre vetett belőle egy kis mutatót.

Ezt írja meg Kosztolányi újra meg újra, nyíltan vagy leplezetten, ez van minden novellája mögött. Minden emberén megvan a neuraszténia végzetes jele s mindegyik fölé mint valami sötét, fenyegető felhő borul az ismeretlen, a rejtelmes sors. Az ember nem érti, mi történik vele s hogyan történik, miért történik, vakon, bután bámul bele az életbe s a saját sorsába, azért olyan nyugtalan, könnyen izgatható, kis dolgokra mértéktelenül reagáló s ezért fél mindig. Csak az ismeretlen félelmetes, - de mikor minden ismeretlen körülöttem és bennem! Félelem-érzésemet le tudom fojtani erőltetéssel, megszokással, konvencionális cselekvéssel, a mindennapi dolgok millió egyformaságaival, de csak lefojtom, nem tudom megfojtani, bármely pillanatban felüti a fejét.

Aztán vannak konkrét félelmetességek is, amelyek állandó izgalomban tartják azt az embert, akinek egyszer eszébe jutott gondolkodni róluk. Az emberek egymás mellett, egymás társaságában, sokszor szoros együttlétben élnek, mégsem ismerik és még kevésbé értik egymást. Ha aztán egy kicsit meglátjuk valakinek az igazi, eltakart valóját - például ha a szekrénybe bújva egy kis lyukon figyeljük az arcát, a viselkedését, mikor azt hiszi, egyedül van, tanú nélkül, otthon - a megismerés rémítő. Az ember elkeseredetten vágyik közölni magát a többi emberekkel, megmutatni nekik a lelkét, jóltevően belenyúlni életükbe, - de lehet ezt? Minden ember be van zárva önmagába s ebből a börtönből nem léphet ki és más sem léphet bele ebbe a börtönbe. De a maga életét sem ismeri az ember, a mindennapos megszokás egyhangúsága eltakarja előle s ha valaki egy tréfával, egy kép felidézésével hirtelen rávilágít - hideg borzongás fut rajtunk végig.

Ahogy Kosztolányi a dolgokat és az embereket látja, abban mindig van valami fantasztikum, a normálisnak az abnormissal, a reálisnak az irreálissal való elegyedettsége, s valami rejtett, önmagát inkább éreztető, mint megmutató irónia, amelytől köznapi szavak különös zengést, köznapi események különös színt kapnak. Ez az a pont, ahol Kosztolányi novellája összekapcsolódik Kosztolányi lírájával.

A legteljesebb, legnagyobb stílű és legerősebben megcsinált novella pedig a könyvben A bolond magyar címet viseli, egy szép és erős lélek, egy gazdag élet lassú megemésztődésének története egy gyógyíthatatlan bánat terhe alatt.