Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám · / · FIGYELŐ

BARTA LAJOS: TÁRSADALMI ÉLET

A nagyváradi esküdtszék verdiktje alapján a törvényszék fölmentett egy főhadnagynét, akinek a revolvergolyója megölte az urát. Ez az ítélet csak arra a szegény asszonyra vonatkozott, akinek ott életéről-haláláról volt szó, aki tulajdonképpen a per vádlottja volt. Mert mielőtt még a bíróság felmentő ítéletét meghozta, már lesújtott valaki másra a felismerések igazságának ereje, valakire, aki pedig egy pillanatig sem szerepelt a vádban és egyáltalán nem is volt perbe idézve. Ez az elítélt keserűen, letörve és megmérgezetten távozott a nagyváradi társadalom-kórbonctani előadásról.

Az a valaki, akire ilyen lesújtón zuhant rá a tapasztalatok súlya, nem egyszerű lény. Sok lába, sok feje, sok külön-külön élete van! Ez a valaki mindannyian vagyunk, akik dolgozunk, irodalmat, ipart, politikát, művészetet, kereskedelmet csinálunk, akiket úgy neveznek, hogy társadalom...

A világot józan kritikával néző ember nem élhet túlságos várakozással az emberek tökéletességét illetőleg. Az evangélium szelleme nem tudta áthatni a keresztény világot sem és tudni való, hogy civilizált ruhákban még a legmagasabb iskolák elvégzése után is túlságosan sok vadállat járkál. Üzleteinkben, pereinkben, politikai, közéleti tusáinkban, személy személy ellen harcol és ezek a tusák tele vannak az állkapcsok csattogásával és a tépő fogak csikorgatásával. A gőzfürdős, automobilos, manikűrözött körmű, némi filozófiával és esztétikával, kultúrtörténelemmel fölsallangozott, klubéletben csiszolódott bestialitás az emberiségnek az az örökkévalósági vonása, melyben a természetből eredettség, az ősiesség jelenik meg. Ennek a szörnyű bestialitásnak a határain érezzük a föld evolúcióját, az óriás bolygókat, a szörnyű üstökösöket, a masztodonokat, a hiénát, a majmokat, a sors minden rejtelmét... Azt érezzük, hogy az ember nyomorult, de legalább végtelenségi lény...

A nagyváradi pernek a során megint kiderült, hogy az élet ennél is csúnyább és rosszabb. Azok a jók, akik nem állnak a bellum omnia kontra omnes természetízű dühében, éltettek egy illúzióban, abban, hogy a szelídeknek, jóknak láthatatlan kapcsolatuk van egymással és az ő alkotmány és szervezet nélküli köztársaságuk a világ legmagasabb szuverenitása, ezen a közösségen kívül az egyén életéből csak annyi a külső világé, amennyit annak átadnak. A tömegbe való elmerülés az életet kövér ízekben, dús és vegyes zamatokban éreztethette. Evvel szemben ott van a splendid izolation fényessége és csak az emberen múlik, hogy melyikbe merül el, vagy emelkedik föl, vagy mikor megy át az egyikből a másikba. Akik ezt a nagyváradi pert végigkísérték, most jó ideig meg lesznek fosztva attól a vigasztaló káprázattól, hogy életük az övék és csak annyira merülnek el a világba, amennyire akarnak. Jódarab időre - míg a valóságok nehéz ereje lassan kipárolog a szép csalódásokat kedvelő tudatból - hozzá kell megint szokni ahhoz a gondolathoz, hogy életünk préda, ki-ki annyi hamis ítéletet függeszthet, annyi mocskot kenhet hozzá, amennyit a kedve tartja. Ezek az ítéletek, ez a mocsok ott vándorol különböző idegen agyvelőkben, ahova a szemen keresztül jutott, az idegen szemen keresztül, mely látott bennünket bizonyos helyzetekben, erről képet fogott fel és azt a fejben elvitte magával. Ezek a képek, mint rossz festmények ócska raktárakban, hevernek a koponyákban, de jaj, ha úgy fordul a dolog, hogy valamely alkalom kiszólítja őket a lomtárakból. Kiderül, hogy életünk, mely már akkor sem volt szuverénül a sajátunk, amikor barát vagy idegen, ismerős, vagy ismeretlen képet foghatott magának róla, teljesen zsákmányukká lett. Az egyik járt a lakásunkban és megmérte parkettünk fényének fokát anélkül, hogy meggyőződött volna, vajon a padlómázgyár a legjobb anyagot szállította-e? A másik látta konyhánkat, amelyben rossz cseléd gazdálkodott, és mocskosnak találta a háztartásod. A harmadik látta feleségedet a kávéházban és megállapította róla, hogy lebzsel, mert nem tudta, hogy jobb hely híján magad adtál neki ott találkozót. Más valaki a korzón látta az asszonyodat és megállapította róla, hogy flangírozó nő, mert sejtelme sem volt arról, hogy az asszonyod lelkére ránehezedett valamitől az élet fájdalma és emberek közé kellett mennie, hogy kevésbé szenvedjen. Nem volt sejtelme erről, mert maga képtelen volt valaha is ilyet érezni. Láttak téged hajnal felé a kávéházban ülni, boldogtalan házaséletet élhetsz, mert különben most otthon aludnál a polgári hálószobában, ahol egymás mellett áll a két ágy. Feleséged előkelő ruhája föltűnt, mert ott és akkor sokkal egyszerűbb is elég jó lett volna, de nem tudták, hogy ennek az egyszerűbbnek a híján volt kénytelen előkelőn megjelenni, feleséged tékozló!...

Mialatt úgynevezett társadalmi életed élted, egész okmánytár gyűlt rólad össze! Jaj neked, ha életedet, melyet addig magadénak éreztél, valamilyen rossz alkalomból kiszolgáltatod embertársaidnak! Nem is muszáj éppen esküdtszék elé kerülnöd! Akik házadba jártak, akikkel a sétatéren, a színházban, a kávéházban, a bálban, tereferéken együtt voltál, együtt éltél, kigöngyölítik okmányaikat és rádolvassák a lesújtó ítéletek záporesőjét. Nem is kell, hogy ellenségeid legyenek. Egyik barátnőd takarítási mániában szenved, kinek a lakás nem kényelmes fészek, hanem múzeum, a tárgyakhoz nem szabad hozzányúlni! - felírással. Ennek otthonos otthonod piszkos és rendetlen lesz! Valamelyik barátod olyan családból származik, amelyben a nők slamposan és rosszul öltözködtek, - anyja, nővérei, unokahúgai - ha fess vagy, neki tékozlón puccos leszel. Barátnőd megcsalja ugyan az urát, de még nem sült ki róla. Ebből azonban nem az következik, hogy a házasságon kívül való boldogság-keresést másnál is megértse! Ellenkezőleg, hogy belső becstelenségét külsőleg ellensúlyozza, gyűlöl minden házasságtörést. Jaj neked nő, ha házasságtörő voltál és valahogyan ítélete alá kerülhetsz. Egy férfi ismerősödnek soha semmisem sikerült a nőknél, még senkit sem tudott elcsábítani, nem is mer már kikezdeni, gyáva és gyűlöl minden nőt, aki a másé. Látott egyszer meleg pillanatodban, amikor feloldódott benned az élet, elenyésztek benned az etikett-formák, simuló és szabad kezű voltál, vibráltál, szikráztál, nagyszerű voltál, neki ringyó voltál!

És nincs senki, sem kicsiny, sem nagy, aki megakadályozhatná, hogy aki akar, képet ne lopjon magának rólad. Mennél társadalmibb lény vagy, mennél inkább hozza ezt pályád, állásod, vérmérsékleted magával, annál több hamis kép van rólad a világban forgalomban. Amíg egyenesen jársz és szilárdan állsz a talpadon, észre se veszed, hogy benne vagy egy láthatatlan, de végzetessé válható hálóban. De ha egyszer megtalálsz botlani és egy pillanatra elesel, a háló szálaiból kötelek lesznek, megfojtanak, a hamis képek rádzuhognak és összetörnek, mint egeret a jégeső. Lépéseinkhez, mozdulatainkhoz, szavainkhoz, melyek benső komplikált világunkból erednek, láthatatlan vignetták tapadnak, úgy járunk-kelünk a világban, mint a bohóc a cirkuszban, aki nem tudja, hogy hátán ez a cédula függ: "Én szamár vagyok". Akik körülöttünk, velünk élnek, mintha mind egy magánnyomozó vállalat megbízottai lennének, akik állandóan adatokat gyűjtenek rólunk. Amíg velük foglalkozunk, körülöttük forgolódunk, ők összes érzékeikkel szorgalmasan fotografálnak és agyukban ott vagyunk, mint a fegyencek észrevétlenül lekapott grimasszal és a meglesetlen mozdulat különös sutaságával. És nem azt mondjuk erre, jaj nekünk, állandó modellek vagyunk az örök pamflethez, hanem bizonyos kéjes égésben érezzük magunk, vibrálunk és azt mondjuk, társadalmi életet élünk!