Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám · / · Kádár Endre: PACSIRTA

Kádár Endre: PACSIRTA
1.

A kávéházban X. barátom együtt ült vele. Üdvözlés, barátom bemutat, leültet s pár perc múlva elhagy bennünket. Nyári délután. A lelkem fáradt, egyik nap mint a másik: benne vagyok a fiatalság legfájdalmasabb esztendeiben, akaraterőm elmállott, tenni nem tudok, zülleni nem tudok, fáradtan tévelygek, mint egy tükörszobában. - Egy asszony. - Valami emócióval nézem. Lesz vagy harminchárom éves. A ruha, a cipő formás, nincs rajta semmi egyéni, de jó műhelyből való. Az arc: egy a feltűnően púderozott, telt, festett arcok közül, amelyet nálunk éppúgy megnéznek, mint az idegent. Párizsban: a divat, nálunk: társadalmi helyzet. Szabadabb szokás, lenyomorított férj, rendetlen menázs. - Az asztalra teszi kezét, vastag, tömpe, kifejezéstelen ujj, agyonkínzott köröm, a félrecsúszott reszelő fehér erecskéivel.

Barátomról beszélgetünk. Erről-arról, szomszédainkról, tudom-e ki ez, ki az? Hát az a nő? Az, igen, ő ismeri, ez meg ez. S így és így. - Hat óra. - Neki menni kell, merre megyek, nem kísérném-e el? Dehogynem, ha megengedi. Megyünk végig a Nagykörúton a Ferencváros felé. Bizalmasabb lesz. Mint később megértem, előkészít a következőkre. Beszél az uráról. Fogorvos. Sok bajuk volt. Neveket említ s kiderül, hogy távolról tudok a családjáról, meglep, soha se gondoltam volna, hogy ennyire elkerülhetett tőlük. Azok valamit mutatnak, házat visznek. Nekik is volt pénzük, pláne az urának szép magánvagyona, de elköltötték. Most nagyon szerényen laknak. Hja, az élet! Kétszer otthagyta az urát, hazament a szüleihez, de aztán meg ő könyörögte magát vissza. Hogy bántak vele otthon. S tovább: Szoktam-e a józsefvárosi kávéházakba járni? Igen. - Ó csak kivételesen ment a Terézkörútra. Mondjam meg, hova járok rendesen, néha ő is elmenne. - Mi a keresztnevem? Tamás, szép név. - Úgy lép kicsit ringva-lógva, hogy sokszor hozzám kell érnie. Mondja Tamás, maga mit is csinál? Aztán mondja csak, van ideje ilyen messzire jönni velem?

Ahol kell, felelek. Először: nem törődöm vele és szórakozásból szemtelen vagyok hozzá. Neki tetszik ez a hang. - Maga nagyon szemtelen! S erre felelném a fordulatot, ami következik, mint Berlitz olvasókönyvében a fejezet címéből a párbeszéd s azután vég. De néha itt-ott esik egy szó, amiből kiérzem egész sorsát s erre kedvem leszalad, mint a cimbalom s most már komolyan beszélek. Hiányzik belőlem a gyönyörű fiatalság, ránézni, megölelni, nevetni, könnyen boldognak lenni, az életet látom s újra tapasztalom a kínos hatást, amit a nőknél elérek, a tisztesség puritán savanyúságával a legboldogabb tralalás könnyű nőben egy kis félóra után leverő tisztességérzetet keltek. A nő nem lehet annyira megcsalt, elfeledkezett s reménytelen, hogy ne érezzen annál, aminél éreznie kell; magas karcsú vagyok, fekete a hajam, fiatal a szemem, úgy beszélek, mintahogy a költőt képzelnék, az asszony az eddiginél tisztább, megszépült hangon így szól hozzám:

- Ha olyan volnék, magát választanám.

S boldogan, hirtelenül, lányosan beszalad a kapun.