Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · FIGYELŐ

BARTA LAJOS: ERDÉLY MEGVÁLTÁSA

Két földalatti kincse van Erdélynek. Az egyik ott feszül a hatalmas gázmedencékben, a másik itt poshad Budapest pincéiben. A Királyhágón túli vidék viceházmester szállítója Budapestnek. Feljön az otthon kenyerét nem találó bús lelkű erdélyi magyar, szűk volt neki a maga kis országa, felhozta lelkében szabad hegyeinek, erdeinek, vizeinek képét, népmeséink gyöngyét, balladáink sejtelmeit, a népi kincsnek termő mezejét, küzdelmes, nagy nemzeti múltnak homályos visszarezgését, a csiszolatlan magyar erő nemes fémét. Jön a nagy múlttal, melyben fajának java elélte magát és a szép jövővel, amelyre természettől fogva hivatva van... Múlttal és jövővel, hagyománnyal és sorskereséssel eltűnik a budapesti pincékben. Még előkerül a szuterénlakásból, de akkor már egy más élet számára van uniformizálva, az asszonyé a vicék mosogató vedre és szutykos rongya, a partfis-zászló, a férfié az utcaseprők nyírfabuzogánya. Még Kissármás és az erdélyi föld alatt feszülő éghető levegő nem is volt a hangos, nagy nyilvánosságé, még nem égett hiábavalón a sokáig szabadon magasra csapó tűzoszlopban Erdély jövője, mikor viceházmesterek formájában már Budapest pincéiben poshadt sok erdélyi kincs...

A pénzügyminiszter bebizonyította, hogy az erdélyi gázmezők nem alkalmasak arra, hogy Erdélyt megváltsák. Olvashattunk a világháború előtt a német lapokban a német gyarmatokról, Afrika német partvidékeiről és sohasem lehetett érezni a messze levőnek, az elhalványodónak, a kevesebb törődésre érdemesnek, az éppen csak az elkallódástól megmentendőnek ízét azokban a gondolatokban, melyekkel a német szellem odakapcsolta magát e távoli, fekete és vad népekkel, szinte még állati lényekkel teletűzdelt földdarabokhoz, amikben magába nem férő hatalmát akarta kiélni. Viszont mindaz, ami Erdéllyel államilag, a magyarság összefoglaló erejét tekintve történik, mindaz, amit Erdélyről mondanak, ahogyan Erdély bele van illesztve a központi kormányzat idegzetébe és a nemzeti tetterő hálózatába, nem táplálja-e azt az érzést, mintha a magyarságnak valami messze óceánokon túli kisded gyarmatáról volna szó. Kincsekkel megrakott föld, idegen elemei közt nem mint őslakó, de mint szerencsét próbáló telepes ül a kevesded magyarság: csinálja sorsát, ahogyan tudja, a tenger oly nagy, az idegen part olyan messze, a gyenge anyaország nem tud különb hatalommal gondoskodni róla. Jó szerencse, ha tartja magát a gyarmatos csapat, pusztul vagy fölvergődik, mindez túl esik azon az erőn, mellyel akárcsak a maga sorsát is igazgatni tudja, egyszer elküldi egy hajóját arra is, a matrózok kilépnek a partra, de a gyarmatosok közül nem él már senkisem, tűzhelyeik bedőltek, szántóföldjeik - legelők, virágos kertjeik - temetők, a sárgaláz megölte valamennyiüket... egy mocsárban szél-odacsapta rongy rohad: valamikor árboc ormán a nemzeti zászló volt...

Mindabból, amit mostanában Erdélyről mondtak, amit Erdélyről határoztak, gyötrően emelkedett ki a magyarság gazdasági szervezetlensége, annak az erőnek hiánya, hogy a sors által idedobott lehetőségeket elérje. Az a mínusz, mely a lehetséges és az elérhető között mutatkozik, mély űrt szaggatott a lelkekben... A parlamenti vita visszhangjában megint revelálódott Erdély, a Királyhágó megint olyan mélán messze volt... és Erdély tragikumának mélyén mintha valami történelmi elmúltság úszott volna: kis ország, kis nép, politikailag és katonailag arányain túl jelentős és nagy tudott lenni egykor, régen... kiélte erejét és összeomlott dicsősége ormain népének lassú pusztulása ül sötét felhő gyanánt?... Hogy ebből a végzetnek látszó állapotból kiemeltessék, olyan politikának kellene hogy magához felragadja, mely nem követi szolgaian a jó vagy rossz körülményekből összetevődött végzetet, de egy nép számára új végzetet tud teremteni. Nem megdöbbentő sejtelem-e az egész magyarság számára, mely a népek mostani öldöklő mérkőzésén kiontott vérének mértéktelen özönéből tudja csak kikeletni a világ számára a maga meglevő nagyságát... Hiszen sok száz esztendővel Hindenburg előtt Bethlen Gábor is járt már egyszer győzelmesen Kurlandban!...

Ragyogva és könnyezve, föllelkesülve és lesújtva gondolunk Erdélyre, kincses hegyeire, hatalmas erdeire, csodálatos völgyeire, csillogó szép vizeire, nagyszerű, veszendő magyarjaira... A levegő, mely fölöttük lebeg, nem egy románcos nép életének könnyed lehelete, komoly aláfestéssel sejtenek föl benne egy komorabb lélek nibelungiás lírája és a súlyosabb járású sorsnak a pihegése. Végtelenségi vonatkozások, melyek felé minden nép életszövevénye kitágul. Milyen túlságosan földi ezen belül a mindennapi gyakorlatnak bölcselete: minden népnek olyan sorsa van, amilyen attól a néptől telik! Tudjuk, hogy a népek sorsát egy bizonyos öntudati és erőállapotukon innen, felülről csinálják! A pénzügyminiszter bebizonyította, hogy az erdélyi kinccsel nem lehet Erdélyt megváltani! Erdély tehát - ebben a jelképben egy elhanyagolt ország sorsa jajgat - tovább is viceházmester és utcaseprő szállítója marad Budapestnek!...

Elindula Molnár Anna
Hosszú útra, rengetegre...
Hová mégy aj Molnár Anna?
Budapesti szuterénbe...