Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám

Babits Mihály: NÉHÁNY SZÓ A KÁRTYAVÁRRÓL

A Kártyavár című regény szerzője, teljes tudatában annak, minő szokatlan és könnyen félremagyarázható dolgot cselekszik, kéri az olvasót, legyen némi türelemmel, ha meséjének folytatását ebben és a Nyugat ezután következő egy, esetleg két számában még nem kapja meg, és hőseinek további sorsáról csak több heti haladékkal fog értesülni.

A dolog magyarázatra szorul, és azt a szerző a következőkben óhajtja, a legkomolyabb őszinteséggel, s mindavval a tisztelettel, melyet a vele szemben mindig olyan előzékeny és intelligens érdeklődést mutató magyar közönség tőle méltán elvárhat, megadni.

Az olvasó, mikor valamely folyóiratban egy regény olvasásához kezd, úgy tekint arra, mint kész műre: a valóság azonban, hogy az csak a legritkább esetben kész ilyenkor. Az ilyen nagy terjedelmű és széles cselekvésű műveknek szinte lényegéhez tartozik, hogy úgyszólván a közönség előtt készülnek, és ez a műfaj megalapítói óta mindmáig legtöbbször így is volt. Így csinálta Dickens, így Jókai, a ma írójának sem kell ezt szégyellnie. Az író körülményei többnyire kizárják, hogy azon huzamos időn keresztül, amely az ilyen mű megalkotásához szükséges, minden közlésről lemondjon, de kizárja ezt legtöbbször szellemi dispozíciója is, melynek a közönséggel való állandó érintkezés adja meg a munkájához szükséges hangulati táplálékot, s mindig új lendületet. Maga a közönség is megkívánja, hogy íróinak nevét egyre lássa, hangját egyre hallja.

Ezek a körülmények azonban azt a nagy felelősséget és kockázatot róják az íróra, hogy csak akkor lépjen közönsége elé egy megkezdett művel, mikor vénáját oly bőnek, mesélő kedvét oly kifogyhatatlannak, munkaerejét oly törhetetlennek, hangulatát oly egyenletesnek, s idejét annyira a magáénak érzi, hogy még csak távoli veszélye se lehessen annak, hogy a közönség fölkeltett várakozásait függőben tartani, vagy éppen megcsalni lehet kénytelen. Akinek sejtelme van arról, minő koncentrációt, az ember összes szellemi s úgyszólván testi erőinek minő egy célra való feszítését kívánja az írói munka, az tudja mit jelent ez.

A jelen regény szerzője bevallja, hogy művét elsősorban lírai motívumoktól indíttatva kezdte meg. Azon borzasztó valóság közepette, amelyet ma élünk, egy nagy mesébe akart menekülni: egy óriási építménybe, mint valami templom azilumába, s ezt a regény előszavában őszintén ki is fejezte. Minden erejét le akarta kötni e nagy műhöz, s a külső lekötöttséggel és felelősség vállalásával kényszeríteni magát annak egyenletes és szünet nélküli vezetésére, s valóban, ismerve elhatározásának erejét, ismerve akaratát a munkához, ismerve életviszonyainak állandóságát, idejének beosztottságát, egészségét, s az elzárkózásra való képességét, s számításba véve azt a kedvet és lendületet is, melyet magában a munka megkezdésekor érzett, nem gondolhatta, hogy emberileg munkájának fönnakadásától kelljen tartania.

Azonban különböző, egészen váratlan dolgok történtek, melyek őt úgyis mint írót, úgyis mint embert igen közelről érintették, melyek elől lehetetlen volt elzárkóznia, s melyek hangulatát szükségképpen erősen befolyásolták. Azon családi aggodalmakhoz és személyes bizonytalanságokhoz, melyek a mai napokban mindenkire nézve elkerülhetetlenek, egy egészen különös zaklatás járult, melynek természetét a közönség jól ismeri, hisz nagyrészt előtte folyt az le, de melynek belső rugói és privát következései részben csak e sorok írója előtt ismeretesek, s csak az utolsó hetekben pattantak ki. Ma mikor annyi szenvedés és igazságtalanság van a világon, kétszeresen méltatlan dolog lenne e csekélységeken az olvasó előtt siránkozni, csak futólag óhajtja jelezni az író, hogy azok őt úgy hazafiúi önérzetében, mint írói és kisebb emberi hiúságaiban mélyen sértették és hangulatának állandóságát fájdalmasan megbontották. Első pillanatban a munka lendülete s a koncentráció szükségének tudata ezt a hatást érezhetetlenné tették, mint mikor valamely nagy izgalom pillanatában az ember teljes hidegvérrel képes a gondolkodásra és cselekvésre, s csak utólag jelentkezik a kimerültség és bizonytalanság. E sorok írója is, csak miután a zaklatások minden, életének rendjét és jövőjét mélyen érintő következményeikkel együtt lefolytak, érezte mindinkább, hogy hangulatának műve által megkívánt teljes koncentrációjára nem számíthat többé, s félő, hogy ennek jelei magán a művön is észlelhetők lesznek. Mint a közönség hű szolgája, megpróbálta meséjét mindazonáltal tovább vezetni, de az eredmény nem elégítette ki. Ilyenformán csak két dolog között volt választása, vagy silányabb és lankadtabb alkotást ad az olvasó elé, mint különben adhatna, vagy helyzetét őszintén bevallva megkéri az olvasót, adjon neki időt művészi épségének és erejének helyreállítására, s legyen némi elnézéssel és türelemmel emberi gyengesége iránt.

Azt hiszi, helyesen, becsületesen s a közönség és önnön művészete iránti kötelességének értelmében jár el, midőn az utóbbit választja. Kedve és érdeke a meséhez nem változott, s érzi, hogy az új erőgyűjtéssel még növekedni fog. Reméli, a kért rövid haladék művének igaz előnyére fog válni, s az olvasónak nem lesz oka panaszkodni a várakozásért. Nem szégyenli kérelmét s gyarlóságát, hisz nálánál sokkal különb írókkal is megesett ilyesmi, s éppen a magyar irodalom legnagyobb nagyjainak egyike, Arany János, elég gyakran volt kénytelen töredékeket adni publikuma elé.

Úgy! Bizony lírikus vagyok és érzékeny, és gyenge. A mesélő elhallgat egy kicsit: bántották, és várni kell, míg letörli könnyeit.