Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Karinthy Frigyes: Holnap reggel

Karinthy Frigyes: Holnap reggel
Tragikomédia három felvonásban
Harmadik felvonás.

(Elől, mint oldalkulisszák, jobbról egy házikónak vége ajtóval, balra néhány fa, majdnem a zsinórpadlásig. Ezentúl, de még elől, füves domboldal, mely egyenletesen emelkedik a korlátig, ez a korlát balról jobbra húzódva, a háztól a fákig, lefelé ferdül. A korlátig balról keskeny ösvény fut fel a domboldalon. A korlát mögött egy darabból egyetlen háttérfüggöny, kék, felhős eget ábrázol, mély, messzi perspektívában - csak az eget látni, mert e mezőnyt eltakarja előlünk a dombtaréj. A mezőny túlsó felén járókelők közül tehát csak az válik láthatóvá, amelyik egészen feljön a korlátig. Reggel nyolc óra van, ragyogóan süt a nap. A téren a korlát mellett két jassz áll.)

Első jassz (összehúzza a kabátját): Jó, friss a luft.

Másik jassz: Ehe... Fellóg a Himmelmann.

Egyik: Mit akar ott az a srác a hanginál?

Másik: Stülni akar... Nagyon gyertyáz befelé... Nem fér a bőribe, míg nem kap tőlem egy flemmet... (Kiordít a mezőny felé.) Hé! Hé! Tojás! Nem jössz ide?

Egyik: Hadd élni. Mit murizol?

Másik (fenyegetőzve): Odakenek neki, ha nem jön, mikor hívom. (Kivörösödve ordít.) Hé, srác, az anyád istenit! Nem hallod? Neked ordítok. Na! (Csendesebben.) Csak gyere, gyere, bújj közelebb. Idegyere.

(A korlát túlsó felén felbukik egy rongyos kisfiú.)

Másik: Hát nem hallod, hogy ordítok?

Kisfiú: Hát itt vagyok.

Másik: Mit lógsz ott a hanginál? Stülni akarsz?

Kisfiú: Bizony Isten...

Másik: Akarsz egy frászt?

Kisfiú: Bizony Isten, a Stepan úr mondta, hogy vigyázzak az ajtóra.

Másik (méregbe jön): Nyavalyás, a pofámba hazudsz. A zanyádra, vigyázz, hiszen még itt sincs a Stepan.

Kisfiú: Bizonyisten...

Másik: Mi? Miii? Te rohadt... (Mellbe bokszolja, a kisfiú lebukik a korlát túlsó felén).

Szünet.

Első (nyugodtan): Minek csinálsz zűrt?

Másik: Ne hazudjon a pofámba. Még nem is jött a Stepan.

Szünet.

(Lendvai, Lendvainé, Hermin jönnek balról, a ház mögül.)

Lendvai: Na látod, még nincs itt senki.

Lendvainé: Innen jól látni, maradjunk itt.

Lendvai (a jasszhoz): Le lehet menni innen a hangárhoz, barátom?

Második (a vállán keresztül): Ha a rendőr hagyja...

Lendvainé: Maradjunk itt, erre jönnek úgyis.

Hermin: Mit szólsz Nusi, hogy mégis fölkeltem...

Lendvainé: Hát én?

Hermin: Bocsánatot követelek, az más, neked urad van.

Lendvainé: Pszt, Hermin.

Lendvai (vigyorogva): Miért nem mondta ezt reggel, hogy egész nap...

Hermin: Jaj öreg, magának nem jól áll... ez a vicc... hiszen reggel van.

Lendvainé: Hallatlan ez a Hermin.

Hermin: Hallottak ilyet? Hát ez a két úr miért fordít hátat nekünk?

Lidérc (jön jobbról): Még nincs itt Ember Sándor?

Hermin: Itt vagyok én, lelkem.

Lidérc: Hogy van, Hermin. Kezét csókolom, asszonyom. Alászolgája, Lendvai úr.

Lendvainé: Lám, egy újságírótól igazán nagy dolog, hogy így fel tud kelni. Hogy érzi magát ebbe a szép reggelbe.

Lidérc (komolyan): Csodálatos asszonyom... csodálatos... Még soha nem keltem fel ilyen korán... És minden milyen új... Maguk is érzik ezt, amit én érzek... hogy milyen furcsa, hogy föld van és víz van és nap van... és van van...

Hermin: Hogy mondja? Van van?

Lidérc: Igen... Vanni... Milyen furcsa az, hogy van valami... tetszik érteni... a vanás... hogy így fejezzem ki magam...

Lendvai (bizonytalanul): Persze, hogy értem... Nagyon is értem... Borzasztó dolog az...

Lendvai: Borzasztó... miért borzasztó? A koránkelés nagyon egészséges.

Hermin: Ha maga mondja és igaz, akkor lehet beszélni a dologról.

(A korlát túlsó felén elsétál a főhadnagy és a kapitány.)

Lendvainé (a korlátnál): Még be van csukva a hangár.

Hermin (a korlátnál): Püff... a kisfiú elesett... jöjj ide, gyermekem, majd fölemellek...

Lendvai: Csak Ember repül ma?

Horváth (jön balról): Jó reggelt.

Lendvai (megfordul): Né a Horváth Lenci... Alászolgája, Horváth úr...

Horváth (lanyhán emeli a kezét a kalapjához): Jó reggelt. (Nem fog kezet senkivel.)

Lendvainé: Hát maga hogy került ide?

Horváth (bosszúsan): Mindenki meg van bolondulva ettől a szamárságtól... és az embernek alkalmazkodnia kell, ez bosszantó. Este keresem Bellát, feltétlen beszélnem kell vele. Az inasa mondja, hogy nyolcra kijön.

Lendvai: Bella is kijön?

Horváth: Már úgyis háromfelé járt az idő... gondoltam, nem fekszem le, benéztem a d'Hiverbe, ott voltam hétig, aztán idejöttem.

Hermin: Ja maga nem feküdt le, azért van fönn? Magának még tegnap van.

Horváth: Különben nem is lennék itt.

Lendvainé: Nem érdekli az aviatika?

Horváth: Az ostobaságok soha sem érdekeltek.

Lendvainé: De tudja, hogy itt ma valami extra lesz? Egy új találmányt mutatnak be?

Horváth (lenézéssel): Ki mutatja be?

Lendvainé: Az Ember Sándor.

Horváth: Ja... a daliás Ember. De utálom azt az embert...

Lendvainé: Miért utálja úgy?

Horváth (gorombán): Mert utálatos. Mert felfordul a gyomrom ha ránézek.

Lendvai (nevet): Ez a Horvát, ha haragszik valakire, nem egykönnyen bocsát meg.

Horváth: Csak az egész embereket veszem emberszámba és passz.

Lendvainé (Emberre gondolva): Szegény fiú.

Horváth: Az olyan ember, aki megbocsát egy bestiának, nem ember.

Lendvainé: Hát van a dologban valami?

Hermin: Autó jön.

(Autóberregés, egy perc múlva jönnek balról, a ház mögül, a korlát mellett, Bella és Mária.)

Bella: Á hiszen együtt van az egész kaszinó. Jó reggelt, gyerekek.

Mária (ideges): Beniczky még nincs itt?

Lendvai: Drága mester... no né, hát mégis kijött... (Kézfogás.)

Mária (topogva áll a korlát mellett): Mikor... mikor lesz a felszállás?

Első jassz (odakullog alázatosan): Nem tetszik szék a nagyságának?

Mária (nem felel).

Bella: Csak hozzál, édes fiam, ha van a közelben.

Első jassz (mint a nyíl, befut a házba).

Lendvainé (Herminhez halkan): Nézd, nem csudaszép?

Lendvai: Nagyságos asszonyom, egy öreg ember gratulál. Ez már valami, ilyen frissen! Az angyalok is repülnek ma?

Mária (kényszeredetten mosolyog): Nagyon kedves, Lendvai bácsi.

Lendvainé (odajön, halkan a férjéhez): Emil.

Lendvai: Ja. (Máriához.) Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy bemutassam a feleségem.

Mária (kezét nyújtja): Nagyon örülök.

Lendvainé (lázban a boldogságtól): Ó asszonyom... végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetem. Pest legszebb asszonyát...

Első jassz (hozza a széket): Tessék nagysága. (Leteszi a széket, Mária leül.)

Bella (pénzt akar neki adni).

Jassz: Nem kell nekem dohány... A nagyságának ingyen hordanám utána reggeltől estig, ha akarná... (Gyorsan el.)

Lendvainé (felhábordva): Szemtelen.

Bella (szivarozva): Hát mikor kezdődik a mesterség?

Horváth (jön jobbról): Né... Bella... csakhogy itt van... jöjjön csak.

Bella: Na mi az fiacskám. (Jobbra a korlát mellett el, beszélgetve.)

Mária (idegesen topog): Nem értem... Ugye még nem kezdődik?

Lendvainé: Ó hiszen a mérnök sincsen még itt!

Mária: Még van idő, ugye? Ugye előbb idejön Ember?

Lendvainé: Idejön azt hiszem. (Mézesen mosolyogva.) Odavoltunk a múltkor.

Mária (legyint): Ugyan, az én hangom! Bella bácsi beugratott... Soha többé nem fogok énekelni...

Lendvainé (sopánkodva): Ó azt csak nem teszi velünk!

Bella és Horváth (visszafelé sétálgatnak).

Bella (szivarozva): Édes fiam, majd megbeszélem a dolgot. A miniszter nekem jó barátom, de tudod ez kényes ügy.

Horváth (erőszakosan): Magának egy szavába kerül.

Kapitány és főhadnagy elsétálnak a korlát mögött.

Bella: Né a Zajcsek! Kapitány úr! Nem ismeri meg a szegény embert!

Kapitány (megfordul): Á a mester! Kolosszál! Szervusz!

Bella: Mi van, mi van, öreg cimbi!

Kapitány: Also... ide vagyok kommendálva... Megnézzük ezt a masinát, tauglich-e.

Bella: Hát még nem definitív a vásár?

Kapitány: Dehogy! A lapok megint előre handabandáztak... még csak most derül ki... Még mindig nincs itt az az úr?

Főhadnagy (óráját nézi): Már negyed kilenc.

Hermin (a korlátnál): Tolják a gépet... tolják a gépet!

Mindnyájan a korláthoz futnak.

Lendvai: Hol? Hol? Ahá!

Lendvainé: Jaj de szép fehér! Hogy csillog!

Hermin: Barátom! Gyönyörű!

Lendvainé: És mi az ottan, az a nagy?

Főhadnagy: Az a hajtószerkezet. A villamos hullámfejlesztő. (Herminhez.) Pardon. Békássy Guidó vagyok.

Hermin: Fogadja egy honleány nemzetiszínű mosolyát.

Főhadnagy (hangosan nevet).

Mária: Bella kérem jöjjön ide.

Bella: Parancsolj, édes fiam.

Mária (a korlát mellett ül profilban. Közben a házból még néhány széket hoztak ki): Mondja Bella, Ember idejön előbb?

Bella: Hát. Bizonyosan.

Mária: Ő még nincs a hangárban.

Bella (kukkerrel a szemén): Nem látok a hangár előtt senkit... Csak egy gépészfélét sapkában. Biztosan idejön előbb.

Mária: Nem értem... Beniczky még nincs itt... Talán...

Lidérc (balról jön a korlát mellett): Mint egy fehér virág a tóba hullva... (Noteszba jegyez, meglátja Bellát.) Á, Gábor bácsi!

Bella: Szervusz, Misikám.

Lidérc: Hallom, tegnap fent volt a szerkesztőségben. Nagyon sajnáltam hogy nem találkoztunk.

Bella: Igen, a Zöld Madár miatt. Hallom erősen készül az Olga.

Lidérc: Igen még nem tudom, mi lesz a címe.

Bella: Mégis a Nemzetibe adod?

Lidérc: Tudja Isten, kellene hozzá egy nagyszerű nő... Tudja, amilyet az ember elgondol és amilyen nincs... Vagy legalább amilyen nincs a színházaknál. (Mária néz.)

Bella (mosolyog): Szóval Mária, mi?

Lidérc (lelkesen): Ha a nagyságos asszony hallgatott volna rám... és színpadra lépne... akkor előadatnám a darabot... akár a vurstliban, a Hökköm színházban, ha neki úgy tetszene...

Mária (mosolyog): Nem... nem... Egyszer ugrattak be nyilvános szereplésbe, akkor is megbántam.

Néhány kíváncsi jön jobbról és elhelyezkednek a korlát mellett.

Bella (a közeledő tisztekhez): Gyertek közelebb, fiúk. (Máriához.) Édes fiam bemutatom neked Zajcsek kapitányt és Békássy főhadnagyot.

Mária (mosolyogva nyújtja át kezét a korláton, biccent a fejével).

Kapitány: Már régen akartam bemutatkozni.

A nem beszélő szereplők járkálnak a korlát mellett, néha jobbról és balról eltűnnek, megint visszasétálnak.

Ember (sietve jön balról. Teljes dresszben van, pilóta-capuchon a fején, lábán csizma. Sietve jön előre, meglátja a tiszteket, azokfelé tart. Közben sapkájához emelgeti a kezét. A nyakán kicsi, rózsaszín flastrom. Kissé idegenszerű aikcentus): Á hiszen itt vannak az urak! (Meglátja Máriát, biccent.) Kezét csókolom. Hát mégis csak rászánta magát, ez már szép.

Mária (feláll): Kedves... kedves Ember... hát... mégis felszáll... (Elfogultan nézi.)

Ember (vígan): Hogyne szállnék fel... ilyen gyönyörű időben...

Mária (halkan, gyorsan): Várjon csak... Ember... azt akarom mondani...

Ember: Pardon... azonnal rendelkezésére állok. (A tisztekhez.) Elég pontos voltam, uraim. Most aztán jó volna, ha a masina is ilyen pontos volna. Majd az urak lesznek olyan szívesek és elkísérnek... előbb megnézzük majd a fejlesztőt - csinálunk egy kis gurulópróbát... aztán felszállunk.

Kapitány: Also... aztán ki lesz a fejlesztőnél?

Ember: A montőr. Az urak majd kéznél tartózkodnak és figyelik a montőr munkáját.

Főhadnagy: Mehetünk?

Ember (kukkerrel nézi a mezőnyt): Még van néhány percünk. A karburátoron volt valami igazítani való.

Főhadnagy: Már volt lent a hangárban?

Ember: Hogyne, onnan jöttem, megláttam az urakat.

Főhadnagy: Észre se vettem.

Bella: Mi az Sándor, te észre se veszed az embert?

Ember (nem fordul oda, kukkerrel figyeli tovább a mezőnyt): Dehogynem Bella bácsi, észrevettem.

Mária: Kérem Ember... mondja csak, nem találkozott a...

Ember (kukkerrel): Kivel, nagyságos asszonyom?

Mária: A - a -... (Elhallgat.)

Ember (kukkerrel): Ahá... próbálják a csavart... (Távoli berregés.)

Lidérc: Gyönyörű... Mint egy virág... Mint egy arany trombita...

Ember (leteszi a kukkert, körülnéz, elmosolyodik): Né csak, milyen sokan gyűltek össze - ezek mind látni akarják -

Mária (fojtva): Mit akarnak látni, mondja?

Ember (mosolyogva és jelentősen néz rá): Hát... engem! Ahogy repülök. (Elfordul, Lendvai felé közeledik.) Igaz, Lendvai úr?

Lendvai: Engem mindig nagyon érdekelt az aviatika.

Ember: Meg az aviatikusok, mi? Csupa derék, lelkes fiatalember, mi? Igazi hősök... mi!?

Lendvai (Bizonytalanul): Bizony.

Ember: Nincs is szebb, üdítőbb látvány, mi?! - mint egy ilyen friss, erős, ruganyos, fiatal test, tele duzzadó élettel és bátorsággal, mi? Szemében nemes tűzzel. Mi? Amint áthatva az eszmétől, frissen és merészen zuhan le... mi? - és kitöri a nyakát - mi?

Lendvai (hebegve): Hát... kérem... nem tudom.

Ember: Dehogy nem tudja! Maga csak tudja! Az ilyen totyakos öreg ember vérének megfizethetetlen pezsdítő látvány lehet, friss, reggeli napfényben, egy szétroncsolt, fiatal test. (Elfordul tőle, Bella felé közeledik.)

Lendvai (elképedve, feleségéhez): Mi ez? Meg akart sérteni?

Lendvainé: Ugyan... ne hallgass rá... Nem látod, hogy milyen ideges?

Ember (Bellához): Na Bella bácsi... hogy állunk az énekléssel?

Bella: Milyen énekléssel, fiacskám?

Ember: Hát a múltkor hallottam, hogy énekelni tanul.

Bella: Ne bolondozz.

Ember: Dehogynem... nem emlékszik... a Turiddu dalát... a Cavalleria Rusticanaból... Hát a biztosító kötvénnyel mi van?

Bella (nem érti): Miféle biztosító kötvénnyel?

Ember: Hát a biztosítólevél? Amelyben ennyi és ennyi vinculum erejéig biztosítják az embert, hogy a felételek betartása esetén feljut a mennybe.

Bella (csak a kezeit mozgatja, hogy nem érti).

Ember: Hát nem emlékszik? (Énekli pátosszal és gesztussal.)

"Ki érted hal meg, feljut az a mennybe"

Ígérni, az nem kunszt, vagy elég az ígéret is? (Tűnődve.) Az ember mégis csak szeretné, ha erről biztosítanák... (Elfordul, Lidérc felé közeledik.)

Bella (megdöbbenve Máriához): Mi van vele?

Mária (borzongva húzza össze a prémet): Nem tudom... Itt valami borzasztó történik... Édes Bella bácsi... Nem nézne le a hangárokhoz?

Bella: Minek?

Mária: Szeretném tudni, hogy ott van-e a...

Ember (Lidérchez): Hogy van művész úr?

Lidérc (felé fordul): Ó... Ember Sándor... (Kifelé mutat.) Nézze... nézze... nem olyan, mint egy nagy, hímporos lepke?

Ember: Nem. Olyan, mint egy kicsi, bemeszelt felhő.

Lidérc: Szitakötő... Egy kecses szitakötő...

Ember: Mondja, hány órakor szokott felkelni ha arról van szó, hogy szitakötőt láthat?

Lidérc (nem érti): Miféle szitakötőt?

Ember: Miféle szitakötőt?! Olyan szitakötőt, mint egy szitakötő. Egy egyszerű, eleven szitakötőt.

Lidérc: Nem értem.

Ember: Nem érti! Hát ha maga hét órakor kel fel, hogy egy repülőgépet lásson, ami még annyira se tetszik magának, mint egy szitakötő, mert hiszen csak úgy tud tetszeni valahogy, hogy a szitakötőhöz hasonlítja -, akkor legalább is háromkor muszáj felkelnie, ha arról van szó, hogy egy igazi szitakötőt lásson.

Lidérc (csodálkozva mosolyog): Na ahhoz nem keltem volna fel.

Ember (nyugodtan): Hát akkor miért hasonlítgat folyton? Miért mondja a nőről, hogy azért adja oda mindenét érte -, hogy azért hal meg érte, -, mert olyan az arca, mint a liliom és az ajka, mint az érett cseresznye? (Énekelve.)

"Mint ért cseresznye, oly piros az ajkad"

Ha ön annyira szereti a liliomot, meg a cseresznyét - akkor miért nem vesz liliomot az egyik sarkon és cseresznyét a másikon? Egyik kofa se kéri érte az életét. - Legfeljebb egy-két hatost.

Lidérc (mosolyog): Szóval ön nem szereti a hasonlatokat.

Ember: Dehogy nem. Csakhogy a hasonlat nem öncél - a hasonlat arravaló és akkor jogosult, amikor magyarázni, megvilágítani kell valamit. Például a maga tegnapi cikkét, amit rólam írt, azt lehet hasonlítani.

Lidérc: És pedig mihez?

Ember: Egy kergekos óbégatásához... aki fenevadnak nézi a lokomotívot. (Elfordul és a tisztek felé közeledik.)

Lidérc: Tessék?! Nem értem... Hogy tetszik? (Utána megy egy darabig, aztán tűnődve megáll.)

(Horváth és Hermin jönnek jobbról.)

Horváth (hangosan): Én pedig azt mondom, hogy bestia. És az olyan marha, aki hagyja, hogy egy bestia elbánjon vele, az nem érdemel jobbat. (Szembetalálkozva Emberrel, enyhén összeütődnek.) Nem tud vigyázni?! (Ember megfordul.)

Ember: Né Horváth maga az? Jó reggelt.

Horváth (fenyegetően): Nem tud vigyázni?

Ember (csodálkozva): Mire, kedves...?

Horváth (eléje áll): Hogy ne érjen az emberhez! Paraszt!

Ember (leveri a púpos kalapját egy legyintéssel): Legalább köszönne.

Horváth (magánkívül): Disznó...

Ember (nyakonveri, általános általános zúgás).

Lendvai: Hallatlan! Megütni egy nyomorékot! Példátlan! Lelketlenség! (Odajönnek, elhúzzák Horváth-ot.)

Egy ember: Szegény nyomorék.

Horváth (hülyén nézi az embert).

Horváth (hebegve): Én... én... nem... vagyok... (Hagyja, hogy elvezessék.)

(Emberek tolonganak. Hangok. Pfuj, egy nyomorékot.)

Bella (Emberhez lép, halkan): Mi ez? Hogy tehettél ilyet?

Ember (nyugodtan): Megütni egy nyomorékot? Mi?! Milyen gyávaság. De Bella bácsi, viszont éppen maga mondta a múltkor, hogy csak a betegek élnek sokáig, az egészséges emberek mind meghalnak. Hiszen akkor hallatlan bátor voltam, - (maga elé). Egy szegény halálraszánt nyomorult egészséges ember megütött egy nagyszerű, halhatatlan nyomorékot. (Hangosan, hogy mindenki hallja.) Én odamegyek most, ahol talán a halál vár rám... (kifelé mutat) és ti nem erről a bátorságomról beszéltek, hanem arról a gyávaságról, hogy előbb megütöttem egy nyomorékot. (A tolongók visszahúzódnak, a tisztek jönnek jobbról, Ember átveti magát a korláton és odasiet hozzájuk.) Uram... talán mehetünk már.

Bella (Máriához): Mi van vele?

Mária (elfúlva): Menjen Bella... maga sem tud semmit... Rettenetes... Hová lett az a... (Kiabál) Ember! Ember Sándor!

Ember (visszafordul): Parancsol?

Mária (odafut, megfogja a kezét): Ember... Ugye... Ugye most még nem száll fel... Valamit akarok mondani... előbb...

Ember (sietve): Majd ha lesz még egy percnyi időm, még visszanézek... csak a készüléket próbáljuk ki... (a tisztek után fut).

Mária (kiált utána): Ha Beniczky nincs a hangárnál... jöjjön előbb vissza... feltétlenül, hallja!

Bella: Mi történt veled, Mária?

Mária (zsebkendővel törli az arcát): Semmi... már nincs semmi bajom. Itt maradunk, ugye?

Bella: Valami történt veled.

Mária: Dehogy... Kérem Bella adja ide a látcsövet.

Bella: Tessék. (Odaadja.)

Mária (kukkerrel): Mondja... kik azok?

Bella: Fiam én nem ismerem ki magam. Biztosan gépészek.

Mária: Nem Beniczky az ott? Az a magas?

Bella: Nem értelek, fiam... Mit keresne Beniczky a hangárnál? Úgy tudom, nincsenek olyan jóba.

Mária: De én azt hiszem, hogy Beniczky.

Bella: Nézze, hogy szikrázik az a masina.

Lendvainé: Jaj de szép. Most indítják a gépet?

Hermin: Úgy látszik.

Mária: Hallja... Bella... azt mondják, hogy most indítják...

Bella: Dehogy Fiacskám. Hát nem hallottad, hogy előbb lesz egy gurulópróba.

Mária: Ugye. Most csak gurul?

Bella: Hát persze.

Első jassz: Az anyja! Most elakadt!

Másik: Jó startusz volt.

Egy ember: Barátom én kint voltam múltkor mikor a Pasquier repült... az valami volt... mikor a fejem fölött csinálta a bukfencet, hát csak tátogtam a kezemmel, hogy megkapaszkodjak... én szédültem... lent a földön... (Kisfiú jön jobbról.)

Kisfiú: Hidegvíz... tessék...

Hermin: Adjál fiacskám. (Iszik.)

Lendvainé: Mit csinálnak azok ott?

Lendvai: Azzal hajtják a gépet. Látod a montőr feltartja a két kezét - és hozzá se nyúlt a géphez - és a gép megfordul.

Lendvainé: Nagyszerű.

Lendvai: Látod? Most ott a tisztek előtt... Látod kiszáll a gépből...

Lendvainé: Most visszaviszi.

Lendvai: Dehogy. Ez a nagyszerű, most figyelj. Most megindul a gép, magától.

Hermin: Nagyszerű

Bella: De csak gurul.

Lendvai: Majd aztán repül is.

Bella: Most viszik a starthoz.

Lendvai: Nem nyúl hozzá senki.

Első jassz: Link ember ez a Stepan.

Mária (aggódva): Mi az... Bella mondja... mi az?

Bella (bizonytalanul): Nem tudom...

Mária: Mi az? Az ott Ember?

Bella: Igen, azt hiszem.

Mária: A tisztekkel tárgyal.

Bella: Nézik a szerkezetet.

Mária: De ugye még nem ül be?

Bella: Hát... nem tudom...

Mária: Nem... Hiszen mondta, hogy előbb még visszajön... Ugye mondta, hogy előbb még visszajön?

Bella: Lehet, hogy már nincs ideje.

Mária: Nem... megígérte, hogy visszajön... Ne beszéljen bolondokat, Bella.

Bella: De nézze csak... úgy látom, beül a gépbe...

Mária (szorongatja Bella kezét): Ne beszéljen bolondokat, Bella. Jaj... Hol van az a kisfiú a vízzel?

Bella: Mi az, csak nincs rosszul?

Mária (görcsösen szorongatja a kezét): Dehogy... ez a koránkelés... nem szoktam meg... Édes Bella... kedves jó Bella... Ugye hoz nekem egy kis vizet... (Szorongatja a kezét.)

Bella: Hát persze, de engedje el a kezemet.

Mária: Nem... ne menjen el... csak nem hagy itt magamra... Hová szaladnak azok a tisztek?

Bella: A hajtógéphez. Úgy látszik most lesz a felszállás.

Mária: Nem... előbb idejön...

Bella: Nem jön most már... Nézze, már fogják a gépet.

Mária (felugrik): Bella... Ugye az a magas... az a magas... Ugye Beniczky?

Bella: Lehet. Nem láttam tisztán.

Mária (elfulladtan): Bella... Nem kísérne engem oda? Oda akarok menni... Itt van az autó... Hozza gyorsan az autót...

Bella (megdöbbenve néz rá): Mi az Mária? (Halkan.) Csak nem fél?

Mária: Nem... Beniczkyvel akarok beszélni... Az a magas ott Beniczky... gyorsan beszélnem kell vele... Hát nem látja, hogy az Beniczky?

Bella (bizonytalanul): Úgy látszik, csakugyan az. De hát most... hát akkor menjünk...

Mária: Nem... ha biztosan Beniczky, akkor maradjunk.

Bella (ránéz): Hiszen azt mondta, hogy éppen azért!

Mária: Nem... ha biztosan az, akkor maradhatunk. (Távoli, de éles és harsány berregés.)

Lendvai, Lendvainé: Start! Indul!

Egy távoli, harsány hang: Los!

Többen: Bravo, indul.

Taps, mindnyájan a korláthoz futnak.

Mária (egész testében remeg): Beniczky... ugye Beniczky?

Lendvai: Gyönyörű! Gyönyörű! (Kanyarodik.)

Lendvainé: Odanézz... most... most otthagyja a földet...

Hermin: Jaj de guszta!

Első jassz: Jó start volt!

Másik: Aha!

A berregés halkul, aztán hirtelen megint erősebb lesz.

Lendvai: Milyen hirtelen emelkedik!

Lendvainé: Már lehet 150 méter magasan.

Hermin: A Duna felé tart...

A berregést hol erősebben, hol halkabban egyre hallani, a nézők lassan egyirányba forgatják a fejüket, ezen a mozdulaton látni, hogy emelkedik a gép.

Mária: Nem jött vissza... Biztosan nem volt rá szükség... Beniczky ott áll és néz felfelé... Ugye látta Bella, hogy előbb beszélt Beniczkyvel? Ugye látta?

Bella (nem érti, de érzi, hogy rá kell hagyni): Igen... mintha beszélt volna vele...

Mária: Most háttal áll nekünk Beniczky... Látja? Ottan? - és lassan megy a tisztek felé... mindjárt idefordul... akkor majd meglátjuk az arcát...

Autóberregés. Beniczky majdnem szaladva jön jobbról. Felnéz. Aztán egyenesen Máriához szalad.

Beniczky: Mária!

Mária (megfordul, nagyot sikolt, mintha kíséretet látna): Jaj! (Elereszti Bella kezét, a székre roskad.

Beniczky (megdöbbenve): Mi történt az Istenért... Mária... kérem... nyugalom...

Bella (elhúzódik, Lendvaiékhoz megy, halkan): Gyerekek, gyerünk kicsit odébb.

Lendvai, Lendvainé és Hermin megfordulnak, észreveszik Beniczkyt és Máriát, balra elvonulnak, jobbról és tisztelettel a korlát mellett elhúzódnak az emberek, Mária és Beniczky egyedül maradnak a színen.

Beniczky (támogatja Máriát): Mária... hát mi az... mi történt...

Mária (megmerevedve, suttogva): Maga... nem az volt... a hangárnál?

Beniczky: Most érkeztem. Elpattant a pneu. Mi történt?

Mária (merev mozdulattal, mint egy holdkóros, mutat kifelé): Odanézzen!

Beniczky (kinéz az ég felé, megremeg): Mi az... már...

Mária (kísérteties hangon): Már felszállt...

Beniczky (megrendül, halkan): Rettentő... elkéstem...

Mária: És most... mi lesz...

Erősödő berregés. Beniczky megfogja a Mária kezét.

Beniczky: Mária... hát ne legyen gyerek... nem lesz semmi... bolondság...

Mária (a gépet nézi): Most... emelkedik... a Duna fölött van... egyre kisebb lesz...

Beniczky: Mária... hát jöjjön... ne bolondozzon... menjünk innen...

Mária (önkívületben): Csak maradjunk... Csak nézze... Kitartás gróf úr... csak nézze... nagyon szép...

Beniczky: Mária... magának láza van... nem lesz semmi... hát ne féljen... Hiszen nem is igaz... Már beszéltem vele... Jöjjön... az imént beszéltem...

Mária (kísérteties nyugalommal): Hazudik. Nem beszélt vele. Elkésett. Akarattal elkésett. (Nézi az emelkedő gépet.

Beniczky: Az Istenért... hallgasson. (Körülnéz.) Figyelnek bennünket... Szedje össze magát...

Mária (ugyanúgy): Hazudik. Elkésett. Akarattal.

Bella (hadarva): Hogy mer... ilyet mondani... hogy merészel... be tudom bizonyítani... hogy elkéstem...

Mária (ugyanúgy): Szóval nem beszélt vele.

Beniczky: De hiszen ez mindegy is... Nem lesz semmi, nem olyan ember... nem bolond...

Mária (ugyanúgy): Maga nem volt itt az imént... mag nem látta, milyen állapotban volt... én láttam.

Beniczky (nem bírja): Mária, ha nem jön... én elmegyek... én nem tudom nézni...

Mária (ugyanúgy): Csak tessék nézni az előadást. A maga rendezése. Tessék kivárni... Kivárni gróf úr... Szép nyugodtan...

Beniczky: Nem azt... nem arról beszélek... magát nem tudom nézni... hiszen maga rettenetes... én elmegyek (el akar fordulni).

Mária (belekapaszkodik, lázban): Beniczky... Hová megy... Várjon... Itt akar hagyni... Jaj itt akar hagyni...

Beniczky (húzza a korláttól): Hát jöjjön... (Mária hagyja magát, de arccal a háttér felé fordul és nem tudja levenni a szemét. Hirtelen megmerevedik, tolja magától Beniczkyt, halkan sikolt.)

Beniczky (riadtan): Mi az?

Mária: Látta? Megbillent!

Beniczky (elereszti. Most mindketten megkövülve, szótlanul állnak egymás mellett, mint a hipnotizáltak, nem tudják levenni tekintetüket a gépről. Ez sokáig tart, néhány percig, közben egyetlen hangot se hallani, csak a gép berreg egyenletesen, hol távolról, hol közelebbről, egyszer egészen közel jön a nézőtér felé, fölötte, mintha a színház fölött repülne. Hirtelen megáll.)

Hermin hangja (kívülről, közelről): Mi az?

Lendvai hangja: A kutyafáját.

Lendvainé hangja: Csak nem zuhan?

(Zavaros hangok kívülről.)

Lidérc hangja: Halló! Gépész úr... Történt valami?

Idegen hang: Ne tessék beugrálni.

Egy nő hangja, sikítva: Jézus Mária!

Szaladó léptek a mező felől. Szünet.) Lendvai hangja: Visszabillen... tartja magát... Lidérc hangja: Megállítja... Balla hangja (elképedve): Láttad? Megfordult?! Egészen megfordult! Brr! Brr! Rémes...

Hangok: Rémes... Nagyszerű... Hurráh! Nincs semmi baj! Barátom... Nézd milye sápadt vagy... Rémes volt... mi?

Lendvainé hangja: Emelkedik! Újra emelkedik!

(A hangok távoznak.)

Mária: Nézze... megint emelkedik...

Beniczky (homlokát törli, reszketegen): Úgy látszik.

Mária: Talán...

Beniczky: Úgy látszik...

Mária: Talán... ugye talán...

Beniczky: Talán már nem fog...

Mária: Már nem fog mégegyszer... Most egészen kicsike... Elmegy.

Beniczky: Nem, jön vissza.

Mária: Süllyed.

Beniczky: Szabályosan kanyarodik.

Mária: Kört ír le!

A berregés megszűnik.

Beniczky: Beállította a motort.

Mária (megragadja a karját, görcsösen): Jaj, mégis...

Beniczky: Nem, nem dehogy. Ereszkedik le...

Mária: Leszáll?... Leszáll?

Két jassz fut keresztül a színen.

Első: Jön le!

Másik: Vigyázz, marha!

Hangok: Éljen! Éljen! Jön lefelé! Barátom! Hogy megijedtem!

Hermin hangja: Na már örültem, hogy látok valami heccet, de nem lett belőle semmi! Mehetünk a sárgába.

Beniczky (kihúzza magát, szárazon Máriához): Na... látja...

Mária (hisztériás nevetőgörcsben): Ugye... haha... Ugye... haha... Milyen... szamár vagyok... ugye... jön le... ugye most mindjárt lent lesz...

Beniczky (gúnyosan): Egész nyugodt lehet. Ő az az ember, akivel nem történhet semmi.

Mária (nem figyel oda): Semmi... Ugye... Ő az az ember... ugye...

Beniczky (élesen): A magam részéről meg voltam győződve róla, hogy nem lesz semmi. Nem abból a fajtából való...

Mária: Ugye A fajta... Ugye ez a fajta miatt van?

Beniczky: Nagyon valószínű. Az emberek végzete meg van írva bölcsőjükben (Nagyon élesen.) Az ő végzete úgy látszik az... - hogy másodszor is diszkvalifikálják.

Lendvainé és Hermin sietve jönnek jobbról.

Hermin: Jön a Himmelmann. Mindjárt itt lesz.

Lendvainé: Nem is volt olyan érdekes. A Pasquier, aki két bukfencet csinált, érdekesebb volt.

Lendvai, Balog, jönnek balról.

Lendvai: Na és mi van a találmánnyal?

Lidérc: Mindjárt megtudjuk. Nem tartott sokáig az egész. Most kiszáll a gépből...

Lendvai: A tisztek valamit magyaráznak.

Lendvainé: Ő meg a vállát vonogatja.

Lidérc: Jönnek errefelé.

Beniczky (gúnyosan, jelentősen nézi Máriát).

Mária (zavartan, kerüli a tekintetét, nagyon ki van merülve).

Hermin (kiabál kifelé): Na! Híresek! Jöjjetek ide!

Beniczky (Máriához): Asszonyom, azt hiszem, mi mehetünk.

Mária: Várjon... Tudni szeretném...

Beniczky: Én tudom. Nekem nem kell megtudni. (Jelentősen.) Én egész nyugodt voltam.

Ember, Kapitány, Főhadnagy, jönnek beszélgetve a korlát túlsó feléről.

Ember (nagyon nyugodt és derült. Cigarettázik. A színész jól tette volna, ha közben egy kis maszkot csinál, az arca most pirosabb, mint az imént): Hát kérem, uraim, úgy látszik.

Kapitány (Savanyúan): Na ja... Hát az baj... De mi lesz most a jelentéssel... A robbantás nem működik...

Főhadnagy (zavartan): Talán nem volt rendben a hajtógép?

Ember (vidáman): Dehogynem uraim, a hajtógép rendben volt. Nem arról van szól. Beszéljünk magyarul - a találmány nem ér semmit.

Főhadnagy (zavartan): Hát...

Kapitány: Also...

Ember: Mit csűrjük, csavarjuk, ez a repülőgép egy egész közönséges repülőgép. Nem tud ez se robbanni, se embert ölni, ez a szegény buta kis repülőgép csak repülni tud...

Főhadnagy (zavartan): Hát talán...

Kapitány: Also... nem erről van szó. Hanem hogy mit jelentsek.

Ember (cigarettázva): Tessék egészen nyugodtan jelentést tenni, hogy a találmány nem funkcionál, hogy egy közönséges repülőgépről van szó és hogy én visszaléptem a pályázattól.

(Főhadnagy és kapitány összenéznek.)

Ember: Nem haragusznak ugye, hogy idefárasztottam önöket?

Főhadnagy: Dehogy! Szó sincs róla! (Ránéz a kapitányra.)

Kapitány: Also... auf Wiedersehen. Szervusz. (Lanyhán sapkájához emeli a kezét.)

Főhadnagy (udvariasan): Nagyon örültem mérnök úr, hogy megismerhettem.

Ember (meghajol): Uraim... (Várja, amíg azok eltűnnek a korlát mögött, aztán megfordul, átveti magát a korláton, középre előrejön. Elgondolkozva szívja a cigarettáját.)

Bella (odamegy hozzá): Hát mi az, fiacskám? Valami baj van?

Ember (szórakozottan): Nekem nincs. (Felnéz.)

A színen levők közelebb húzódnak, kíváncsian körülállják Embert, aki tűnődve cigarettázik a középen. Mária és Beniczky nem jönnek oda, Beniczky egyetlen pillantást vetett csak Emberre, de látva, hogy az észre se veszi őket, megvetéssel elfordul és szól Máriának, hogy mennek-e már.

Mária (gyorsan biccent, hogy igen, de közben nézi Embert, lassan húzza a kesztyűjét. Ember előadása alatt többször akarnak indulni, tesznek is egy-két lépést, de aztán végleg ottmaradnak és elől, oldalról hallgatják az előadást. Mária később le is ül, Beniczky úgy tesz, mintha nem figyelne, de figyel.)

Lendvainé: Milyen magasan volt? Hány méter lehetett?

Ember (maga elé): Vagy ezerötszáz...

Bella: Na és... működött az a dolog?

Ember (tűnődve): Nem... de azt hiszem, nem is akartam, hogy működjön. Furcsa...

Bella: Hát hogy volt?

Ember (tűnődve): Úgy látszik... odafent rájöttem... hogy nem jó ez a találmány...

Hermin: Na és különben milyen volt?

Ember (mosolyogva néz rá, melegen): Nagyon szép volt.

Hermin: Hát meséljen.

Ember (maga elé néz. A következőket eleinte lassan, gondolkodva mondja, inkább sajátmagának beszél. Később folyékonyabban, de akkor se szavalva, vagy lelkesen, hanem nyugodtan és derülten): Nagyon szép volt. Nem is hittem volna... hogy ilyen szép... úgy látszik, nem gondoltam rá... nagyon sokat foglalkoztam egyebekkel...

Lendvainé: Milyen az, mikor elhagyja a földet?

Ember: Mikor a gép megindul, az valami különös. Abban van valami félelmetes. A visszatartott motor zihál, zakatol, acsarkodik... Borzasztó erő van benne... és olyan, mint az ördög... igen... fúj és zörög... és lángok csapkodnak a motorból... bizony még kénszagot is éreztem... és az ördög, ugyanaz az ördög, aki gyerekkoromban egyszer a hátára kapott, az ördög kiabált... nem bírom, gyerünk, gyerünk... vágd a földhöz, törd be a fejét... hogy kiloccsanjon a bele... gyerünk, végezzünk, igen... így kiabált az ördög és mégis valami igen szép ez... ez nem az, mikor vacogva haldoklik az ember és rossz szívére meg vizenyős tüdejére gondol...

Lendvainé: Hát aztán?

Ember (ugyanúgy): Aztán... aztán lenéz az ember... előtte elfordul, sivít és szalad a mező... aztán apró sárga skatulyákat láttam, ezek voltak a hangárok, fordultam és emelkedtem, minden körbe ment... egy tó... talán a holt Duna lehetett, úgy pörgött, mint a csiga és néhány apró pici kis embert is láttam szaladni. Aztán még magasabbra mentem... a motor fúrja a levegőt...

Hermin: Hallod Nusi: fúrja...

Ember (ugyanúgy): Akkor már minden egészen kicsike volt... de nagyon szép, napos színek, sárga és világoszöld és kék foltok is... aztán úgy volt, mintha állnék egy helyben... és alattam lassan húzódik, összefut minden. Minden nagyon kicsike onnan, csak a gép óriási, egyre nagyobb lesz a gép, a szárnya milyen nagy... az egyik szárny eltakarja, befedi az egész városligetet, a másik Budát takarja be, amint lefelé bedől. Csak a gép meg én, mi vagyunk óriások, a többi piciny, jelentéktelen.

Bella: És nem szédültél?

Ember: Nem az érzésem volt, hogy én vagyok magasan... hanem hogy a föld van lent... nagyon mélyen... és ez a föld hullámzik, elfolyik, inog... Ahol én vagyok fent, az a fix pont, az a felszín, az egyetlen kemény és megbízható pont földön és égen... és borzasztó volt gondolni rá... és szédültem, ha arra gondoltam, hogy mi volna, ha nekem most le kellene szállni erre az imbolygó, hullámzó, bizonytalan talajra, ami alattam kavarog. Szédültem és még magasabbra emelkedtem, most már bizonytalanná és valószínűtlenné lett minden rajtam kívül... és mintha az a felhős, összezsugorodó térkép ijedten és kapkodva igyekezett volna, hogy hozzám igazodjék... fuldokolva, mielőtt a zavaros örvénybe bukik... A város egy vonagló szürke bogár, mint a hátára esett bogár lábai, hadonásznak felém a kémények és tornyok... Azt hiszem, tíz-tizenötezer méter magasságban a pilóta olyanformát érezhet, hogy a föld egy kicsi bolygó, mely egy hatalmas égitest, a repülőgép körül kering.

Bella: Hát aztán mi volt az mikor úgy látszott, mintha zuhannál?

Ember (derülten): Igen... történt valami... Hát észrevettétek?

Bella: Hát persze. Megállt a szívverésünk...

Ember (élénken): Az úgy volt... hm... hogy egyszer... megfeledkeztem magamról és eleresztettem a foggantyút. És akkor kifordult a kormány.

Bella: Borzasztó? Megijedtél, mi!

Ember: Hiszen ha megijedtem volna, akkor nem történt volna semmi. Éppen az volt a baj, hogy nem ijedtem meg, tudjátok. Hanem szép sötét lett minden, én behunytam a szemem és nagyon jól éreztem magam.

Bella: Hát hogy történt?

Ember (vidáman): Hát... aztán közbe jött valami. Elég különös. Amint zuhantam, egy pillanatra kinyitottam a szemem, egy fehér, vakító felhő feküdt alattam, mint valami párna... és ezen a felhőn élesen, keményen megláttam az árnyékomat.

Hermin: Az árnyékát?

Ember: Igen az árnyékomat gépestül... De olyan élesen és világosan, hogy még a manzsettám gombját is láttam... És láttam a kezemet feküdni a fogantyún, és akkor... az árnyékon észrevettem, hogy rossz fogantyúhoz nyúltam.

Bella: Lehetetlen.

Ember: De igen... ugye furcsa? Az árnyékomon láttam a hamis griffet... és erre rögtön kiegyenesedtem és egyetlen mozdulattal visszarántottam a gauchissement-et. Még idejében történt, a gép egyensúlyba billent.

Bella: Különös.

Ember (nyugodtan): Aztán akkor még emelkedtem egy kicsit, aztán nyugodtan leszálltam. Beállítottam a motort -, karbafontam a kezem... és élveztem a látványt... hát ez nagyon szép volt... Most minden csupa szín és ragyogás volt, és most egyformán békésen ringott a föld, mint a tó... és én most kezdtem figyelni a tárgyakat... ni ez Szentedre, mondtam... ni ez az uszoda... itt egyszer fürödtem... ez az Andrássy út... mennyien vannak rajta... a János hegyi kilátó, de milyen kedves... ez meg az Opera ugye... ez meg a színház...a vár fölött kanyarogva ötlött eszembe, mi lehet az oka annak, hogy olyan hallatlanul jól érzem magam... egyszerre így volt, mintha én már jártam volna itt, ezen a légrétegen.

Lendvainé: Ugyan?

Ember: Igen. Rá is jöttem, mi volt az. Tízéves koromban, iskolából hazamenet, mindig azt a képet színezgettem magamban, milyen lesz, mikor én feltalálom a repülőgépet, (mert akkor még nem volt feltalálva)? és egyszer részletesen elképzeltem ugyanezt az utat a vár fölött és ezt a panorámát.

Hermin: Hát aztán?

Ember: Aztán leszálltam.

Bella: Hát aztán?

Ember: Aztán semmi. (Új cigarettára gyújt.)

Hermin: Nagyon szép volt. Hát akkor talán lépjünk a távozás hímes mezejére, uraim. Maga is jön, Ember?

Ember (kinéz): Jövök, csak a Stepant várom.

Beniczky (köhög, látszik, hogy erős indulatban van, előrelép, torkát köszörüli, kinyitja a száját, amikor).

Horváth (betántorog a színpadra, szánalmas állapotban van, hajadonfőtt, összezilált hajjal, szétesett, remegő arccal. Tétován néz körül, mint a részeg. Ember nyugodtan várja, Horváth megáll, hebeg, aztán remegő, rekedt hangon): Bocsásson meg.

Ember (nyugodtan): Nincs semmi baj.

Horváth (kitörő zokogással): Bocsásson meg... én egy szegény, szerencsétlen nyomorék vagyok. Köszönöm. (Térdre akar esni, Ember megfogja, - a többiek csodálkozva és zavartan elfordulnak és kihúzódnak a színről, kivéve Beniczkyt és Máriát.)

Ember (biztatja): De drága barátom... Én nem haragszom...

Horváth (zokogva): Ezek a gonoszok... ezek a rosszak... Ezek sohase mondták... hogy... hogy púpos vagyok... Udvariasan beszéltek velem... csak a hátam mögött röhögtek... és most... mikor jött egy ember... most kiabáltak... "Nyomorék, nyomorék!..." "Megütötte a nyomorékot!..." Most egyszerre mind... a szemembe mondták... eddig nem... nem mondták... el akarták venni... a bánatomat, amihez jussom volt... hogy szegény, szerencsétlen púpos vagyok... de ön jó... ön visszaadta nekem... köszönöm...

Ember (gyengéden): Ne haragudjék rám.

Horváth: Köszönöm.

Ember: Hol a kalapja?

Horváth (révetegen): Nem tudom... elejtettem...

Ember: Várjon, majd megkeressük... (Jobbra el akarja vezetni a púpost, de ekkor.)

Beniczky (hangosan): JÓ reggelt, mérnök úr.

Ember (nyugodtan megfordul): Jó reggelt. Tessék. (Állva marad, Púpos el jobbra.)

Beniczky: Ön megütött egy púpost.

Ember: Meg, szegényt. (Vígan.) örökre magamhoz láncoltam ezzel az ütéssel.

Ben: Én önt sajnáltam és nem akartam bántani, - de ön nem érdemel részvétet. Nem csak gyáva, de rossz is. Nem érdemel kegyelmet... Nem érdemli meg azt, amit úgy látszik, előre elvárt az én előzékenységemtől... Anélkül, hogy bevárta volta... Ön számított rá, hogy én feloldom a szavai alól... és én fel is akartam oldani, tanúm rá... ez a hölgy itt... de ön csúnyán visszaélt...

Ember (csendesen ingatja a fejét): Az ön előzékenységével. (Részvéttel nevet.) Szegény, buta ember.

Beniczky (levegő után kap): Mi? ... Mi?

Ember (ugyanúgy): Te szegény, buta ember... Hát ennyire, ennyire félsz tőlem?

Beniczky (lépést tesz előre, ijedten néz körül. Máriához): Mi ez? Megbolondult?

Ember (ugyanúgy): Ennyire féltek tőlem? Te is, meg az a szegény némber ott a hátad mögött? Ennyire féltek az életemtől?

Beniczky (rikácsolva): Fogja be a száját! Csirkefogó! Kitoloncoltatom Pestről! Becsületszavát adta!

Ember (nyugodtan): Hogy meghalok? Hogyne, hogyne. Meg is fogok halni. Meghalni... majd, valamikor. Az is szép lesz. De még van rá idő. Az csak egy perc -, születni lehet egy perc alatt -, és meghalni is -, de az élet - ... az hosszabb ideig tart.

Beniczky ( magánkívül rikácsol): Gyáva fráter... aljas... Engem... engem... velem... velem mer... és én, ha én húztam volna a feketét... én szamár...

Ember: Bizony... maga szamár maradt volna akkor is, ha a feketét húzza.

Beniczky (rárohan): Majd én...

Ember (nyugodtan, de hangosan): Eridj innen, mert megütlek, mint azt a púpost.

Beniczky (visszatántorodik. Hirtelen megnyugszik, diadalmasan): Rendben van... most... most azután végezhetünk! Végre! Most aztán nem kerülsz ki a körmöm alól... gazember... te gyáva voltál, végezni magaddal... most majd végzek én... keresztüllőhetlek... most már keresztüllőhetlek... (Elrohan jobbra.)

Ember (egy percig néz utána - aztán sarkon fordul és fütyörészve megindul balra).

Mária (Beniczky után néz): Beniczky... Beniczky... mi ez... hát engem... Beniczky... várjon... (megbotlik valamiben, - felemeli, ez Ember egyik vastag kesztyűje, amit a verekedésnél elejtett. Percig tanácstalanul áll, körülnéz, - aztán balra siet). Ember... Ember Sándor... a kesztyűje... (Kiabál.) Ember... Elvesztette a kesztyűjét... Ember... (Sírva.) Ember... hát várjon...

Ember (visszafordul - mosolyog. Melegen, túláradó örömmel megöleli Máriát): Mária - milyen boldog vagyok -, már nem vagyok szerelmes - nézd, hogy süt a nap - nézd, édes, drága barátom, drága Máriám - már nem vagyok szerelmes beléd... milyen boldog vagyok!

(Függöny.)