Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben

Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben
V.

Déli fényben piheg a táj, beszívja a fényt és visszaadja. Remegve zeng a magasba a föld párája. A homok, mint ezüstös tükör lobog, a zöld fák összébbhúzzák koronáikat, kinn a vizek, a nádasok, a rétek langyosak, álmosak... A házakon a csend, mintha örök csend lenne. A falu máskor se hangos, de máskor mégis sűrűbb az élet, ahol sűrűbb az ember. Elmentek a férfiak virágos kalappal, vagy virágtalannal. De hol vannak a gyerekek? Ezek gazdag ölű, nagy, sokat szülő asszonyok. Királyoknak való asszonyok, sok katonát hoznak a világra. Csak a csend terpeszkedik a június végi fényben, a széles utca homokján. Az utcára kiállni, ottan hévizálni, ez a sors nehéz járását megcsúfoló lenne. Odabent tor nélkül, dal nélkül, panasz nélkül, szó nélkül munkájukat végezve gyászolnak. Azt is, aki még élő, azt is, aki már vissza soha nem jön. Ezért van minden kapu betéve, ezért nincs odakinn se a vénje, se asszony, se gyerek, pedig a gabona most magától érik a napfényen, kukorica, krumpli javarészt kapálva, szárad a széna magától, zöme már behordva...

Ki merné e kapukat megdöngetni, bemenni a házba, melyben, mint templomban ül a magábamerültség, a magyar fájdalom a népnek szívében... Ki merne hozzácsapni a nemes bánathoz ilyen durva szóval: - Hát ifiasszony, merre van az ura? Nénémasszony hova lett a fia? Él, vagy már meghalt? Mikor írt levelet? Mit ír a levélben? Lövészárokban van, vagy nyílt harcban? Tüzér, huszár, gyalogos? Egészséges, vagy beteg? Mióta van oda? Maga, hogy viseli a magányos életet? Galíciában van? Vagy az Isonzónál? Szerbiában halt meg? Sabácnál esett el? Valjevónál? Golyó ölte meg? Srapnel tépte szét? Gránát csapta agyon? Vagy talán a tífusz? Fogságban van Nisben? Üszkübben? Vagy Irkutzkba, Vadivosztokba vitték? Vagy se nem halt meg, se nem él, csak már nyolc-tíz hónapja, hogy semmi hír róla?

Mit mondanának? Együgyű szavakat. Jeremiás szebben tudott sírni.

Hosszú utcák, széles utcák, keskeny utcák, egyenesek, kanyargók. Sövények alján fű, csirke hűsöl kihajló lomb alatt, lúdlába ír kriksz-krakszot a homokba, álmos kutya kódorog, nyelvét kilógatja, galambok felhője csattog a magasban...

A nagy kocsma ajtaja alacsony, de széles. Bent az üres magány kong, zivataros arcú asszony fekete gyászruhában veti magát neki az ajtófélfának, mintha ki akarná hívni az egész falut:

- Itt vagyok! Láthattok! Én vagyok! Ez vagyok! A Trajbáné vagyok! A Szanda Pista napa vagyok! Ilyen vagyok! Köpök az egész világra. Tetves világ! Az a valami, amije az embernek van, a telekbe, a takarékba, vagy a sifonérba.

Nem érdemes neki az ajtóba állni. Alig látja valaki. A tanító gondolkodik, Jóska is gondolkodik, köszönjön-e neki? Nem köszönnek neki.

A mezőszélen templom, mellette sárga ház. Ahol falusi házon az udvar felől is, a háta felől is van ablak, ott tekintélyes emberek laknak. Faoszlopon nyugszik a házeresz, vadszőlő fut rá.

- Ez a parókia!

- Na a plébánosról csúnyákat hallottam. Kijár a templomból vasárnap, mise alatt legényeket pofoz.

A tanító csodálkozik.

- Ki mondta?

- A kocsis mesélte.

- Ja igen -, mondja Jóska -, nem lehet ezekkel a mostani aszentáltakkal bírni. Fene tudja mi van velük? Míg az öregebbek is itthon voltak, addig ezek csak kuss taknyosok voltak. Most, hogy egyszerre nagy legények lettek, belement a dicsőség a fejükbe. Nem verekedtek itt soha. Sokkal büszkébbek! Hanem kérlek, olvastam én egy nagyon jó német szót, azt mondja, hogy Kriegsgeist. Nahát a Kriegsgeist, az van bennük. Lekiáltanak vasárnap a kórusból, leröhögnek. Az igaz, hogy az egyik kapott egy pofont. De az semmi! Mert mi történik most itt barátom! Azt kell meggondolni. Van itt egy gazda, nagyon csendes, jóravaló ember, annak van egy lánya, az az mátkája egy legénynek. Oda van szegény Galíciában első naptól kezdve. Megpróbáltak ezek a puccosak járni a lány után. Ott lógtak a házon, zörögtek az ablakon, mert a kaput is be kellett miattuk zárni. Egyszer este kijön a lány apja az utcára, azt mondja: Gyerekek! Ne tegyetek rajtunk ilyen csúfságot! Ez a lány már el van gyűrűzve! Azé a fiúé lesz, senki másé! Nagyon szépen beszélt velük. Később zörgetik ám a ezért kaput. Verik duronggal! Kijön a gazda, szépen szól hozzájuk: - Gyerekek! - ezek be akarnak menni: - Nem magához jöttünk, hanem a Zsófihoz. - A Zsófi alszik! - avval kap egy pofont szegény, most már ő se hagyja. Úgy összeverték, hogy két bordája eltört, a veséjét egészen összezúzták. Nem volt itt azelőtt ilyesmi. De ezek most meg vannak őrülve. Tisztára megtébolyodtak.

A tanító kertje kifut a Zagyvára. Lankás rétek túl a Zagyván, jól öntözött földek, egy pár ember gyűjti odakinn a szénát petrencékbe. Petrencék tetején fehérben magyarok, a fekete pruszlikot nem hagyják, fejükön is fekete kalap. Tarkák, mint a gólya, messzire elnéznek, mint gólya. A semmibe néznek! Az időbe! Ahonnan jön minden...

Kövér lucerna virágzik a kertben. Jól laknak rajta a tanító méhei. Fehér rámás házukban üvegfalak mögött nyüzsögve dolgoznak. Nem törődnek vérrel, halállal, messze temetőkkel, kiszállnak a nyárba, belebújnak a rózsába, a szarkalábba, a pipitérbe, csalánba, mentába, összeseprik, a sárga édes port és sietnek vele haza az üvegfalas házba, ahol gyorsan, lankadatlanul tülekedve, részegen a munkától iparkodnak mézüket kirakni... Nem törődnek vele, hogy az emberek ölik egymást, övék az örökkévalóság... Mintha azt illesztenék egymás mellé, amint sorba építik a hatszögletes viasz dobozocskákat...

Himlőhelyes arcú férfi jön be az utca felől a kis kapun. Tartása bágyadt, arca komoly és büszke, e kettő mellé az "úgyis mindegy minden" filozófia vet árnyékot. Luetikusok, akik tudják biztos pusztulásuk, szoktak ilyen fensőbbségen zorda lenni. De ennek egészen mástól volt az arca ilyen a Sorsba fölemelkedett. Kis egyenes karimájú zöld kalap van a fején, jól szabott ruha, könnyű félcipő. Bár mindez már viseletes, az egész emberen van valami fölényesség, valami álmosság, valami könnyed s unott, alpárias elegancia. A tanító bemutatja.

- Barátom... a tanyai tanító.

A tanyai iskola kinn fekszik egy óra járásnyira a homokon, onnan jött be még délelőtt a tanító. A postamester lánya a felesége, ott időzött eddig.

Bent a hűs szobában fehér bor kerül az asztalra. Három szoba egy sorba, idejött volna asszonynak a jegyzőné húga, hogyha föl nem lép Ugocsa. Cigarettafüst száll a levegőbe. Szó kerül a méhekről, a termésről, az elment tanítókról és a tanyai életről.

- Mit gondolsz -, kérdezi a tanító tanyai kollégáját - beleavatkozik Románia?

És a tanító erre kifejti az erdélyi problémát. Nemzetiségileg, politikailag, gazdaságilag. Ismeri töviről-hegyire a kérdést. Ismeri a nagy szláv és délszláv problémát, az irredentizmust, a faji államok eszméjének kialakulását, tanát és irodalmát, ismeri a Balkánállamok történelmét. Ezekbe a nagy összefüggésekbe illeszti bele az erdélyi kérdést. Beszél az erdélyi vasutakról, bankokról, kormányok és politikusokról, mit csináltak Erdéllyel. Számokkal játszik, ismeri az erdélyi magyar birtok apadását a román és magyar bankok működését, betéteinek mennyiségét, pénzpolitikáját, elmondja hogyan romlik, segítség híján hogyan szívódik fel az erdélyi magyarság egy része. Végül összefoglalja meggyőződését, mégis indokolja, Románia az adott viszonyok közt nem fogja megtámadni Erdélyt. Akkor is kérdés, el tudná-e venni? Háborút kezdeni nem jelent még annyit, hogy győzni! És hol vagyunk már Gorlicétől! Erdélyt nem veszi el senki! De az erdélyi magyarokat a magyar politika régen feladta.

- Hol szedte össze mindezt?

- Meghozatom a könyveket, folyóiratokat, szemléket, röpiratokat! Érdekel a dolog! Magyar vagyok!

Nemsokára elbúcsúzik, elmegy haza, ki, a tanyára.

- Megmutatom a Zagyva mentét, ha érdekli! - mondja a másik tanító.

A kertek alatt fut a Zagyva, partján jól lehet sétálni.

- A kollégám már hat éve házas, - meséli a tanító.

- Peches ember! Nagyon peches ember! - állapítja meg Jóska.

- Én akkor még nem voltam itt, de ő is nagy bajban volt a koszttal. A postamesterékhez nem akart menni, mert tudta, hogy ott fogják a legényt. A postás lány pedig csúnya volt, szeplős kérem és sanda. Odajárt másfél évig kosztra. Egy napon aztán olyan helyzetbe került, hogy nem lehetett már kitérni.

- A lány kérlek alássan - mondja Jóska -, azt súgta meg neki, amit Éva mond Ádámnak az Ember Tragédiájának a végén.

- A kolléga mindig fővárosi tanító akart lenni. De az adott körülmények közt kikéreckedett a tanyára.

A nagykocsma kertje is a folyóhoz nyúlt le. A sövény mögül kuncogás, vinnyogás hallatszott. Ott a magas seprű-gaz között elbújva, hogy senkise lássa őket, Trajbáné lánya beszélgetett az urával, a beteg katonával. Mit mondtak egymásnak? Talán semmit, csak mindketten boldogan nevettek...