Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Szabó Dezső: Megtépászott napló

Szabó Dezső: Megtépászott napló
7.

1903. máj. 14.

Énekeld én lelkem az Urat s bő zengéssel ömleszd az ő dicséretét! Íme társam van az élet folytatására s fiatalságom fekete földbe vetett mag.

Tegnap reggel korán egy idősebb kannibál s a felesége egy fiatal keresztény lányt hoztak a ketrecembe. Megcirógattak, mint egy tenyérre fogott madarat, oda simítottak a lány testéhez s egy ölelésbe fogva kettőnket így szóltak dédelgető hangon: - No, kis kakaskám, itt a tyúkocska. Legyetek jól, egyetek jól, szaporodjatok, kis kakaska, kis tyúkocska.

Azután ők elmentek s mi magunkra maradtunk a ketrecben. A kis lány - egyszerre láttam, hogy magyar leány - zavartan, félénken pihegve állt előttem. Micsoda lány és hányszor láttam őt magányos lelkem mélyén! Alig tizenhatéves, fürtös szőke gyöngyvirágfejét édes félrehajlással ereszti jobb vállára. Szemei kékek, csodálatos mosolygó fiatal kékséggel. Ezekben a szemekben a könnyek is mosolyognak, ezekben a szemekben a szomorúság is olyan fiatal, hogy már majdnem vidámság. Hosszú finom nyakára csókos huncutsággal görbednek rá a kis fióka fürtök. Drága melle, karja, lábainak lehelt vonalai, kezének édes lankadtsága, egész szentséges szép teste misztikus elhívás, titokzatos ember-dala az egész tavaszi világnak.

- Hogy hívnak? - kérdeztem.

- Juliska.

Elmondta sorsát. Apjával, egy milliomos gyárossal indult kirándulásra Amerikába. Őket is vihar kergette meg. Több társával ide vetődött, apja a tengerbe veszett. Társait más ketrecekbe helyezték s őt ide hozták.

Úgy álltam előtte, mint a kinyilatkoztatás előtt. Nem mertem kezemmel érinteni. Leborultam előtte és így szóltam:

- Ó Juliska, te milliomos leánya vagy s én csak egy szegény csavargó vagyok, akinek százhúsz forint van a zsebében és két nagyváradi zálogcédula. Nem vagyok méltó arra, hogy megsimítsam hajad selymét. Ez a ketrec közös otthonunk lesz s én rabszolgád leszek. Íme, egy kannibál ketrecbe kellett jutnom, hogy magányos életembe felpirkadjon az a nap, melynek melegét mindig ott sejtettem horizontom mélyén. Óh, hogy iszlak minden érzékemmel. Dal vagy, életre hívó reggeli ének, drága íz, tapintásom édes lebágyadása, lényegemre emlékeztető illat, tágult szemeim drága vigassága. Szeretlek!

A lány csendesen, mosolyogva, félrehajtott fejjel hallgatta, mintha egy megrázott barackfa virágesőjében állna. A ketrec egyik szegletében, a nap édes nevetésében, puha fű-ágy volt. Felkínáltam neki, ő leheveredett. Én félénken távolabb húzódtam.

Kibontotta fényes testét a napnak, mint egy zengő himnuszt. Aztán félig lehunyt szemmel, felém nyúló karral, lassan hullatta felém: - Gyere közelebb.

Ó, áldott legyen az Úr, hogy kannibálokat teremtett. Ó, áldottak legyenek a kannibálok, hogy ketrecet csináltak. Ó, áldott kannibál ketrec, de végtelen boldogság fér beléd!