Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Négy fal közül a sivataghoz
Stein Aurél leveleire

A Nyugat múlt számában két fölötte érdekes levél került a nyilvánosság elé. Stein Aurél, kit - miként ez írások is bizonyítják - nyugodtan nevezhetünk ezután is hazánkfiának, csaknem egy évi időközben írta őket a távol kelet titokzatos pusztaságairól. Az egyik Délmongóliában kelt a múlt év április 12-én. A másik ez év március 5-én a Lop-sivatagban. Meghatóan szép, hogy a szörnyű csapások éveiben, melyeket az angol uralom zúdított a világra, a huszonöt év óta kint élő és brit állampolgárrá lett Ázsia-kutató most is így ír magyar fordítójának, Halász Gyulának: "Szívem mélyéből hálás vagyok a sorsnak, amely a ritkán látott hazai földön ilyen önfeláldozó igaz barátot adott nekem." Előző levelében pedig azzal fellebbez barátja érzelmeihez, hogy sorainak vételét talán kedvessé teszi az a tudat, hogy olyan földön íródnak, melyen régen a hunok s még régebben az indoszkithák tanyáztak.

Igaza van Stein Aurélnak. Annak hírére, hogy ő a hunok nyomán vezeti expedícióját, nagyot kell, hogy dobbanjon a mi szívünk. Nekünk, a huszadik század fiainak, különösen át kell éreznünk e tény fontosságát. A régiek szemében a kapcsolat a kardforgató ősökkel faji kiválóságot, nemességet jelentett. A mi felfogásunk szerint sokkal értékesebb ez a viszony. Mióta, Ázsia múltjának behatóbb ismerete alapján, tisztába kezdünk jönni azzal, hogy a népvándorlás korának nagy hódítói nemcsak rombolni tudtak, hanem sajátos kultúrát is hoztak magukkal, nemzetközi létjogosultságunk, egyéniségünk alapvető tényezőit kell látnunk bennük.

Nemrégiben elpihent kitűnő tudósunknak, Nagy Gézának szavai szerint a hun uralom "fordulópontot jelez hazánk történelmében".

"Ez volt az első eset, ameddig csak visszanyúlnak ismereteink a régmúlt homályába, hogy a Kárpát alja egyetlenegy államot képezett, mint központja egy nagy birodalomnak, s az a nép, mely ezt az államot létrehozta, turáni volt, mint az a másik is, mely a hunok után ismét eggyé forrasztotta a germánoktól több országra szakított Duna- és Tiszamenti vidéket, s miként az a harmadik, melynek végre sikerült különböző rokon elemekből egy évezred óta képződő, a germán-szláv áramlat által időközönként elborított, de teljesen soha el nem söpört turáni réteg fölött Attila örökségéből egy állandó s immár ezredéves államot alkotnia. Akár megmaradt ennek az örökségnek az emléke a kelet-európai nomádoknál, akár nem, a tény bizonyos, hogy a hunok vetették meg ezen a földön, mely hazánk, a turáni népek hatalmának alapját s midőn kiszorultak is innen a hunok, akkor is az általuk létrehozott politikai és katonai szervezet hagyományai voltak azon tényezők, melyek a kelet-európai nomádokat, előbb az avarok, aztán a magyarok vezérsége alatt, Magyarország újabb meghódítására képesekké tették." (A magyar nemzet története, CCCXXX. l.)

A hunok azonban nyolc évtizedig sem birtokolták hazánkat. Mi hát az oka annak, hogy emlékük mégis olyan eleven, olyan színes, annyira szuggesztív erejű? Attila egyénisége vajon az egyetlen tényező, melyre tekintélyük visszavezethető? Az átlagos műveltségű ember tudatában valóban az. A nyugati népek szélesebb rétege ma is úgy fogja fel a hunok beözönlését mint valami óriási kalandot, valami véres szerencsejátékot.

A keletiek másképpen éreznek. Ők Ázsia egységes életerejének működését látják a nagy invázióban. És joggal. A hun uralom óriási összetartó, befogadó és közvetítő erőnek bizonyult. Megteremtette a kapcsolatot a legszélsőbb Kelet és Európa belseje közt. A hun tömeg, mialatt megfutotta a nagy utat, mely Kína északi és észak-nyugati határától a Gobin, Dsungarián, az Ural, Volga, Don és Dnyepr vidékén át a Tiszáig s a Dunáig vezetett, mindenütt gyarapodott új elemekkel s hozzáadott ahhoz, amit útközben talált.

A kínai történetírók nagy részletességgel számolnak be harcias barbár szomszédaikról, míg csak azok ki nem kerülnek a mennyei birodalom érdekköréből. Azután hosszú ideig kevés szó esik róluk. Amit olyan íróktól tudunk mint például a bizánci Faustus, ki a régi Örményország történelméről számol be élvezetes, lendületes formában, politikai szemponból nem ad előnyös képet a hunokról. E nép, melyre akkor közeli nagy hivatás várt, nem harcolt Armenia ellen mint önálló ellenfél, hanem a masszagéták zászlói alatt vonult fel.

Kína egykori félelmetes szomszédai, miután hatalmuk a nagy keleti birodalom ellenálló képességén megtörött, jóideig nem mutatkozhattak a nagy történelmi események előterében. Mint az említett örmény íróból is kitűnik, a Volga-, Ural-, Oxus- és Jaxartes-vidéki nagyobb hatalmak mögött mozoghattak. Ott mehetett végbe szervezkedésük. Valószínű, hogy északi szomszédaikat vonták magukhoz leghamarabb. Északnyugati irányban haladva kellett átlépniük az Uralt. Úgy juthattak a Kaspi-tenger vidékén lakó alánok északi szomszédságába és míg ezeket le nem győzték, mint láttuk, nem önállóan, hanem más népekkel kapcsolatban szerepeltek, mint szövetségesek vagy zsoldosok, vagy talán mint valamilyen vazallusi viszonyban élő kontingens.

Nagyrahivatottságuk bizonyítéka, hogy e viszonyok aránylag rövid idő alatt változott. Az alánok, szarmaták, keleti gótok - tehát a germánság egy hatalmas tényezője is - a hunok alá jutottak és e nagyobb egységeken kívül számos kisebb is csatlakozott hozzájuk.

Joggal írhatta Nagy Géza: "A Kaspitengertől a Rajnáig s az Al-Dunától a balti-tengerig terült el az az óriási barbár birodalom - magában foglalván a hunok és szarmatákon kívül az osztrogótokat, gepidákat, a középdunai svévek visszamaradt részeit, a markomannokat, a már-már elfelejtett bastarnákat, aztán a herulokat, rugiokat, turkilingokat, bruktereket, saxokat, továbbá a szlávokat, neurokat s a névről is alig ismert balti, volgai és kámai finn-ugorokat, - mely birodalom több mint félmilliónyi harcosával immár elismert nyílt versenytársa Rómának a világuralomban." (A magyar nemzet története, CCCXVIII. l.)

Ebből a szárazon hangzó felsorolásból is kiviláglik, milyen nemzetközi élet, milyen kulturális csereviszony fejlődhetett ki azon a területen, mely fölött Attila uralkodott. Könnyen megbarátkozhatunk a gondolattal hogy a turáni és germán elem nemcsak a mai világháború lángtengerében, hanem a középkor fergeteges kezdetén is szövetkezett egymással, akkor is egy hanyatlásban levő kultúra, még pedig a római ellen.

A népek keveredése azonban megkezdődött már Ázsia belsejében. Megkezdődött már Kína szomszédságában. Tudjuk a kínai történetírókból, hogy hercegnőiket igen szívesen vették feleségül a hiungnu uralkodócsaládok tagjai. Kínai elemek azonban bekerültek a sok évszázados érintkezés, háborúskodás folytán a hun nép legkülönbözőbb rétegeibe. És viszont, a kínai nyelvben már is sikerült kimutatni hun jövevényszavakat. Hogy milyen nagyszerű feladatok várnak az antropológiai kutatásra, ha egyszer az észak-kínai tartományokban a rendszeres ásatások megkezdődnek, nem nehéz elképzelni.

Ha egykor - talán hamarabb is, mint képzelni is merjük - eljön e fontos tudományos vállalkozások ideje, ki fog derülni fényesen, mennyire indokolt az érdeklődés nálunk a hun-probléma iránt, milyen erős kapcsok fűzik a mi kultúránk alapját a távol Kelethez.

Stein Aurél, ki most a Gobi sivatagban Kara-koto romjait és a Tien-shantól északra a hunok átvonulásának nyomait kutatja, korszakalkotó munkát végezhet e téren.

Újfajta eredményeket várunk tőle. Bizonyossá tételét annak ami a német-orosz Radloff orchoni és a francia Chavannes észak-kínai tanulmányainak alapján gondolatban rekonstruálható.

Mert nekünk, magyar kutatóknak, kiket most a háború, rendes körülmények közt pedig kicsinyes viszonyaink térítenek el a nagyszabású, gondtalan és intenzív munkától, szurrogátumok segélyével, négy fal közt kell a hasonló természetű feladatokkal megbirkóznunk. Minden jel arra vall, hogy külső támogatásra nem igen számíthatunk. Akik szakismeretük alapján tisztában vannak a kérdés fontosságával, magukra hagyatva dolgoznak, kezdeményezési joguk illuzórikus. Akik meghallgatásra számíthatnak, más irányban haladnak.

Hogyan kárpótolhatjuk magunkat ilyen körülmények közt? Örüljünk, hogy Stein Aurél magyarnak született és állítsunk szembe néhány magyar földből kiásott emléket azzal a távoli anyaggal, melyet szerencsés körülmények közt dolgozó külföldi tudósok közléseiből ismerünk. És meglepő eredménnyel jár még ez a szerény vállalkozás is.

Az árvíztől elpusztított Szeged újraépítésekor a munkálatokhoz szükséges földtömeg egy részét, a város határában fekvő ún. Öthalom tájáról hordták el. Ásás közben sírokra bukkantak s az egyikből, más bronztárgyakkal együtt, egy domborműves lemez került elő. A kisméretű rongált tárgyat, melyet annak idején karikákra függesztett csörgők egészíthettek ki barbár-ízlésű ékszerré, ragadozó madár ábrázolása díszíti, mely csőrével a karmai alatt fekvő halat marcangolja.

Régészeti irodalmunkban a lajstromozó leíráson kívül semmi sem olvasható e leletről. Pedig rendkívül érdekes anyagot szolgáltat a kutatónak. Relációi a Tiszától a Fekete-tenger, a Dnyepr, a Káma, sőt a Hoang-ho vidékéhez vezetnek. A pontusi görög gyarmatokban már a Krisztus előtti V-VI. században vertek olyan pénzeket, melyeket a delfin hátán álló sas díszít. Kiev vidékén a népvándorlást megelőző korból származó sírleleteken találkozunk e motívum szabad átalakításával. Egy másik változatára Perm környékén bukkanunk és Észak-kína Ho-nan tartományában, mely valamikor a hiungnuk fészke volt, ugyancsak megtalálható a kozmopolita halászmadár, egy II. századi nevezetes emléken, kőbe faragva.

A görög kisplasztikusok és a kínai szobrászok munkáját természetesen lényeges stíluskülönbség választja el egymástól. És meg kell jegyeznünk, hogy a nagy népvándorlás tiszaparti emléke a kínai munkához hasonlít legjobban. Ami érthető is, mert a keleti lapicida azt a korszakot képviseli, melyben a hunok régi hazájukat elhagyták.

A szegedöthalmi emlékek közt egy kengyelvas is található. (Minden iskolásgyermek tudja, hogy a kengyelt a népvándorlás turáni lovasai hozták Európába.) Nos, a szegedvidéki szerszámnak s vele együtt más magyarországi analógiáinak pontos mását is megtaláljuk Kínában, még pedig néhány VI. század igen híres lóábrázoláson, melyek a velencei Colleoni paripájával nyugodtan kiállják a versenyt.

Népvándorláskori emlékeink közt kivételes helyet foglal el egy Szabolcsmegye területén lelt rövid, egyenes kard, melynek markolata karikában végződik. Hasonló fegyverek kerültek elő egyes szibériai sírokból és, amint a III. századi kínai domborúművek bizonyítják, ilyenekkel harcoltak a távol Keleten is abban az időben, illetőleg kevéssel azután, hogy a hunok feladták a mennyei birodalom elleni akciójukat és nyugat felé fordultak.

Az őskínai áldozati edények némely fajtájának rokonságát megtalálták Oroszország észak-keleti részén (a Volga felsőfolyásánál s attól északra) és - a Szolnok melletti Törtelen s a Kapos völgyében. E titokzatos bronzedények díszítő formái újra szegedvidéki (sörényházai) leletekre utalnak.

Egyelőre maradjunk e néhány mérföldjelzőnél. A szerény expedíció, melyet, könyveink és reprodukcióink segélyével, gondolatban vezetünk az ellenséges nagy orosz birodalmon át a még mindig rejtélyes Kínáig, ilyen fix pontokat tud megállapítani. Reméljük, hogy Stein Aurél nagyszabású kutatásai nem fogják meghazudtolni azokat a feltevéseket, melyeket e sarkok köré csoportosítunk. Reméljük, hogy ő is megerősíti azt a nézetünket, mely szerint a Tien-shantól délre haladó, Kínát a nyugati civilizációval összekötő népek országútja az utóbbinak, míg a Dsungarián s még északabbra eső területeken áthaladó útvonal a keleti szellemnek aktivitását jelzi.

Minket persze ez az északi forgalmi vonal érdekel elsősorban. Az északi népek közé tartoztunk a múltban, hozzájuk fűznek az események most is. És nagyjában elmondhatóm, hogy a történelem folyamán az egymásbaolvadó két kontinens, vagyis Ázsia és Európa északi népei, geográfiai helyzetük kényszerítő súlya alatt, keletről-nyugatra haladva fejlesztették ki egyéniségüket, keletről termékenyülve valósították meg magukat, míg a déliek terjeszkedése fordított irányú volt. A gigantikus körforgás kifejezésre jut ma is, még pedig szörnyű nyomatékkal. A jövő mutatja meg, ki lesz a végső áldozat. A sivatag homok alól kikerülő emlékek pedig tekintélyes anyaggal fognak hozzájárulni a kérdés misztikumának szétoszlatásához.