Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám

Földi Mihály: Az ismeretlen ház

Sigmund von Hoecken este tizenegy óra felé ébredt fel. A chaiselongueon feküdt, hanyatt, ruhában és cipőben, karjai, lábai messze elnyúltak, mintha külön akartak volna élni. Több mint egy napja hevert már így, egyfolytában, közben egyszer se kelt fel és egy pillanatra sem tért magához. A mellén feküdt, arca mélyen befúródott a puha szőnyegbe, az ujjai görcsösen összehúzódtak. A hátára dőlt most tizenegy óra tájt, a pillái nyugtalanul reszkettek, a szem érezte már a fényt, melyet a villany másfél napja szakadatlan árasztott. Ujjait kinyújtotta egy kissé s megsimogatta fekvőhelye szőnyegét... Egész közönséges arca volt, szőkésbarna bajusz, petyhüdt rózsaszín ajkak, zsírosodó szemhéjak és neuraszténiás karikák a szem alatt, egy harmincas, de majdnem negyvenesnek látszó városi férfi.

Lassan-lassan működni kezdett elalélt idegrendszere. Egyelőre nem emlékezett ugyan semmire, mégis sok mindent összeálmodhatott, mert kalandos és ismerőseknek tetsző vidékek elevenedtek meg előtte. Egy sík tengert látott szürke alkonyatban, látta aztán csendesen elvonulni maga előtt, mint egy lassan kihúzott, vetített képet, a pusztuló Rómát és Néró egyhangúan énekelt ma. Felnyitotta a szemeit. Révetegen nézett körül, megtörő tekintetéből gyenge vágy csillant elő, mintha szeretne most maga körül tudni valakit, aki szeretettel, kedvesen közelednék hozzá. Egy gyerek, egy víg fiú, nő, kinek finom a hangja csengése, vagy a fivére, akit ő túlélt? Felült a szőnyegen és felnyitotta nyakán a gallért. Száraz és sovány volt a nyaka, a bőr ráncokba szedődött a gégéjén. Két összekulcsolt kezén át a villanyba nézett s erről visszaemlékezett az utolsó jelenetre. Egy kissé kábultan, de valami önkéntelenül jókedvű, valósággal bárgyú nevetgéléssel tért haza, este volt. Úgy nevetett a szőnyegen, hosszan, elnyújtottan és keresőn, mint ahogy a vadludak krúgatnak. Erőtlenül zuhant volt a szőnyegre és befúrta az arcát, sejtette, hogy nagyon sokáig fog aludni, pihenőül, jutalmul, mintha sikerrel oldott volna meg egy nehéz munkát.

Ott, a kerti verandán akkor kezdték meggyújtani a lámpákat, egy kényelmes nádszéken hevert, a vadszőlő alatt, melynek egy-egy venyigéje lenyúlt hozzá és a nyakát simogatta. Házasságról csevegtek, jelenlétében, Hoeckenről és őróla és pillantásaikkal összeboronálták őket. Hiszen a leány most sincs ellenére és mindig kedvére volt. Lementek a kertbe, ők ketten és a beavatottak megsúgták egymásnak, hogy Hoecken ma akarja végleg elintézni a házasság kérdését a régen jegyesének tekintett leánnyal. Olyan nehezen jut eszébe a neve..., pedig mindig kedvére volt. Lent jártak a fák közt s a kerítés felől néhány törpefenyő ötlött a szemébe.

A leány feléje nyújtotta a kezét. Ő érte akart nyúlni, - most mi lesz? Finom és jól nevelt maradt mindvégig. Elfogadta a leány kezét és gyengéden megsimítva, nyugodtan, barátsággal a szemébe nézett. Néhány szót ejtett, kiszámítottan, nyugodtan, elbeszélte az ámuló, kétségbeesetten piruló leánynak, aki annyi ideje várt rá, hogy nekik egy hatalmas kertjük volt, gyönyörű sétányokkal, törpefenyőből, ott sokat sétált boldogult anyjával s hogy egyszer, érdekes, milyen világosan emlékszik, édesanyja furcsa komolysággal jelentette ki, hogy az ő Sigmund fia nem fog megházasodni soha sem. Elmondta szép rendben, hogy e kijelentésnek nem volt ugyan semmi jelentősége, határozottan nem, de eszébe jut, mint egy régi, gyermekes emlék, mert ő nem fog megházasodni soha sem. Ekkor ügyesen másra terelte a beszédet, nyugodtan, barátsággal, de végre kénytelen volt elbocsátani e reszkető kezet és egy erős fához támaszkodni, zavart és kimerült volt, fejéről sűrűn csurgott a verejték. Kínos, rossz emlékű jelenet, összesúgnak, sóhajok, kitörések, sírás, egy kusza jelenet, - gyorsan eltávozott. Nem tudja, mint került haza. A gazdasszonyt kiküldte, a villany ég, ott is akkor gyújtották meg a lámpákat, - irtózatos! Egy más gondolatot már az agyba, egy más képet e szembe, mert ez az örökös körforgás az őrületbe taszít.

Mégis kielégülést érez, csak még az irányt nem látja. Most hova menjen? Mibe fogjon? E lakásból ki kell költöznie, itt nem élhet tovább. Ez mindegy. Az teszi ki a dolgokat, ami belül van, a gondolat. Mégis, lássuk csak, mit vinne el ebből a lakásból egy másikba. Ezt a choiselonguet mindenesetre, kis fekete íróasztalát is, a pohárszéket eladná, a székeket is, foteljét bizonyára, mert abban sokszor gondolkodott e megfejthetetlennek látszó kérdésen. A szekrényt is kicserélné, mind a kettőt, hát ami benne van?

Felnyitotta az egyik szekrényt, ez teli volt ruhaneművel. A másikhoz lépett. Valami hidegséget érzett a kezefején, - talán mégis, hagyjuk most ezt a költözködést, ráér. Ez a szekrény már hetek óta van lezárva, anyja halála óta. Miért nem tekintett be soha? Hangosan kérdezte és világosan tagolta a kérdést: - Ha egyszer már anyja halála napján, amikor megszelídült teste ott terült el az ő ágyában, finom hajlású ujjai simogatták a párnát, mintegy életjelt adva még gazdájukról, az a finom metszésű arc egyre-egyre merevedett -, ő látta ezt a rémes haldoklást, sosem lehet ezt elfelejteni - az ajka egy drága mosolyba konyult, ó ez az egyetlen ajk örökké mosolyogni fog, csak valami kín, valami bántó erőltetettség ne vegyülne ebbe a mosolyba - ő látta egyedül a kék fényű szemet, napfényben, búcsúzásban, egyre csak őt nézték, egyetlent, egyetlen megmaradt hű fiát s e szemek a könnyű halálban ugyanúgy mosolyogtak rá, mint mikor gyerekkorában, játékban együtt töltött napok után, sötét este, gyér világú szobában anyja elbúcsúzott tőle s ő elkísérte a hálószobáig, hol már apja egy nagy ágban pihent. E szeme akkor is úgy mosolyogtak rá, mindig úgy, valami szemrehányással és bocsánatkéréssel, édes, gyógyíthatatlan szeretettel, mely perzselőbb és fájdalmasabb volt minden kéjnél, szerelemnél és felejthetetlenebb minden idegen ölelésnél, s a dolgok változhatatlanságában való könnyes megnyugvással. De sokszor elterült a padlón, a nagy, sötét ajtó előtt, a melle - milyen bús emlékek lepik meg őt néhány nap óta - heves zokogástól vonaglott s hogy sírását be ne hallják, a szőnyeget gyűrte vérző szájába. Szent Isten, ez is ilyen dús rajzú, sötét perzsaszőnyeg volt... Mert száját el kellett fedni, zokogását el kellett süllyeszteni mellébe, mert úgy rémlett, ha ezt behallják, valami történik, valami váratlan, rettenetes, valami eltörik, amire eddig nagyon vigyáztak, valami kicsiny csörrenés hallatszik de attól, ha finom és ő hallja is csak, szétzilál mindenkinek az idege. Ilyen éjszakákon sok dolga volt vele nevelőjének, kinek öltöztetését utálta, csitító szavaitól undorodott és kit a varangyos békákhoz hasonlított, ilyen éjszakákon ismeretlen rémekkel volt nehéz ügye és egy nagy sötét szobában egy rút csínnyel viaskodott. Ez a nagy és sötét szoba fel volt dúlva, de semmit se volt szabad helyére tenni, ő hiába akarta, nem engedték. Egy széles, sötét ágy volt ott, hasonlított apja és anyjáéhoz, melyet egyszer, egy bűnös alkalommal az ajtó hasadékán át kilesett, olyan utálatosan hortyogott akkor apja, pedig egyébként egész lelkéből tisztelte őt... Aztán egyedül maradt édesanyjával, elhalt az apja meg fivére s anyja mellette, a szomszéd homályos, hűs szobában élte le eltűnődő csendességgel még megmaradt éveit. Már hetek óta, a temetés napjától kezdve, nem lépett a szobába, valaminek történnie kell, hogy be tudja oda tenni a lábát... Ó, ha történne valami! Hihetetlen, de mégis hinni kell s ő mindent el tud hinni. Ha még egyszer láthatná őt, fiatalon, zöld selyem ruhájában, karcsú ujjaival, fehér fátyollal homlokán, ha igaz valóságnak láthatná azt a képet, melyet hiszen úgy is mindig lát és egy élő hang csengésének bizonyíthatná azt az édes beszédet, melyet úgy is egyre hall, ha lehetne egy perc, melyben emlékezet és valóság összeolvadna! Akkor ismét övé volna minden, minden és eltűnne melléből minden homály, tehetetlenség és felszívódna minden békanyál, amely egész életében lerakódik a bordái közé... Világosan tagolta a kérdést és fájdalmat érzett. Ha egyszer már, anyja halála napján, mindent lezárt, lepecsételt, miért tör most megint minden emlék napfényre és miért engedelmeskedik akaratlanul egy ismeretlen erőnek? Miért érzi a pillanatok hullámzásában megint azt a bágyadt örömet, melyet anyja koporsójánál érzett, örömet egy kis győzelmes előnyomulás, egy rég várt s most érkezett segítségen, örömet egy lehetetlennek képzelt jobb jövő ködlésén? Mi ez a fel-felcsillanó öröm?

Milyen furcsa, bús emlékek lepik meg ma este. Keze még egyre a kulcson, jól tudja, mi van a szekrényben s meg is kellene már nézni egyszer. Drága anyja halála napján hordta ide az emlékeket s azóta sem tudott feléjük nézni. Elmosolyodott, felnyitotta a szekrény előtt. Fejét a felső polcra nyugtatta s kezdte kiszedegetni az öreg holmikat. Egy zöld selyem főkötő, egy fakó mellényke, egy lánykori csipkenadrág. Egy hosszú bálikesztyű, egy kötött télikesztyű már öreg korából. Lent egy napernyő fekszik. Egy kötet elfelejtett vers, szárított virágok a lapok közt. Mindenen átgomolyog egy szemrehányó, bocsánatkérő mosoly, egy megnyugtató simításra mozdul a kesztyű ujja, szemérmetesen összehúzódik a mellényke.

Valami izgalom bizsergett az idegeiben. Középen egy album ült, fekete bársony kötésben, ezüst csattal. Az első fogásra anyja képénél nyílt fel a könyv, az egyik felén anyja lakodalmi képe, a másikon egy későbbi fényképe. A szürke foltokon át látja azt az almazöld öltönyt, melyet mindig megcsodált, a tollas fehér kalapot, mely némi kacérságot lopott e szemekre és a gyenge csontú ujjakat, melyek bizonyos nemes fáradtsággal simultak testéhez. A kalap alatt egyszerű kontyba van tűzve a haj, a fehér fátyol gyenge árnyékot vet a homlokra, a szemek összenéznek. Ez a zöld ruha, ez az egyszerű konty... egy szín, egy csigába görbülő vonal ennyire kiteszi az egész embert.

Kábult volt, megnehezedett körülötte a levegő. Csengetett, senki sem jött. Csendesen felnyitotta az ajtót s kiment az éléstárba. Hideg húst és gyümölcsöt talált, két tányért vett le a polcról és több személynek elég evőeszközt. Az asztalnál nem tudta, melyik széken foglaljon helyet. A tányérokat kirakta, az ételt elosztotta s mereven a tányérjába nézve enni kezdett. A húst apróra szeletelte, valósággal rostokra szedte szét, mint ahogy azt gyermekkorában a tányérjába kapta. Mind a két pohárba töltött. A gyümölcs szőlő és alma volt, a szőlőből egy szemet se vett, nagy mennyisége miatt valószínűleg, alma csak egy volt. Azt megfelezte, egyik felét lehámozta és csendesen elköltötte, azután sietve felkelt s a másik felét hámozatlanul a tányérok közé tette. Most langyos vízben megfürdött s gondosan felöltözött. Egy nagyon régi ruháját öltötte fel, azonban vigyázott, hogy öltözetében semmi hiány ne legyen. Majd egy sárga esőköpenyt vett magára, egy erős esernyőt keresett elő és útra készen az ajtóhoz lépett. A villanyra esett a tekintete. Mégse, nem csavarja le a fényt, hadd égjen. Sejtette, hogy rövidesen vissza fog térni, csak egy kis sétára indul, erre szüksége van.

Csak az utcák ne legyenek ismerősök...

Fulladt, meleg levegő volt az utcán, az idő esőre készült. Átláthatatlan sötétség bujkált a levegőben és körülülte a lámpák fényét. Nedves és nyomasztó volt helyenként a levegő, a sötétség összenőtt az aszfalttal. Néhány járdát gyalog ment, gallérját felgyűrte az eső elől, majd hirtelen megállított egy egyfogatú bérkocsit s beleült. A kocsis, akin szintén esőköpeny volt, egy nehézkes, fekete gallér, felült a bakra és várt. Azután csodálkozva hajolt le és megkérdezte, hova hajtson.

- Hova? - mormolta Hoecken s hogy a kocsis észre ne vegyen semmit se határozatlanságából, mérgesen összevonta a homloka bőrét. - Hova... Hogy is hívják csak, ejnye. Igen. Hajtson, kérem... - Itt egy lehetetlen nevet mondott, a kocsis nem ismert ilyen nevű utcát. De Hoecken elemében volt most, tovább színészkedett. Összeszídta az ámuló öreg embert. - Micsoda kocsis maga! Évek óta ott lakom, egy népes nagy utca az, már az édesanyám is ott lakott. Várjon, megmagyarázom merre hajtson. - Itt elmondott néhány utcát, össze-vissza, melyek maguk is meglehetősen távol estek egymástól s közéjük vette az előbbi lehetetlen nevet is. A kocsis becsapta az ajtót s nagy morgás közben megindult a jármű.

Sigmund von Hoecken az ablakokra ráhúzta az ócska függönyt s hátradűlt az ülésen. Idegeit átengedte a kövezeten bukdácsoló kocsi zajának s nem törődött vele, merre viszik. Egy kevéssé még elmosolyodott a kocsis csodálkozásán, azután öntudatlanul ült a sarokban és lábait messze elnyújtotta. Semmire sem gondolt.

Nem tudta, meddig tartott ez így. Mindenesetre jó ideje elmúlt amikor egy sajátságos dolog tűnt fel neki. A kocsi szinte körbe járt. Rögtön megértette a dolgot, bizonyára egyik utcából a másikba hajt a kocsis és sűrűn visszafordul közben, azt gondolva, hogy eltévesztette az irányt. Félrehúzta a függönyt. Korom sötétség, semmit se lehet látni. Végre nagy erőltetéssel, a kocsilámpa álmos fényében kivette egy szabálytalan utca körvonalait, a hepe-hupás kövezetet és a házak külsejét is meg tudta különböztetni lassanként. Messze kint járhattak már a városban, csak nagy távolságokban pislákolt egy-egy petróleumlámpa. Egy sarkon fáradtan megdöccent a kocsi. Hirtelen kihajolt.

- Hol járunk? - a kocsis egy nevet mondott, Hoecken kérdezőn megismételte az utcanevet. Hiába volt a kérdés, ismét nem értette meg tisztán a szót, de mégis örült neki. Az érthetetlen szó madame Georges nevét juttatta eszébe, egy félvilági hölgyét, akit egy jókedvű vacsora után egy éppen ilyen megjegyezhetetlen nevű utcának, emlékszik, a tizennégyes számába hazakísért és ott egy kellemes éjszakát töltött. Amint most a kocsis kivörösödött arcába néz, madame Georges arca csodálatosan hasonlít anyjáéhoz. S ahogy bensőséges csodálkozással elnézte egymás mellett a két arcot, a két kedvesen mosolygó ember szeretettel közeledett egymáshoz, kézen fogták, megcsókolták, megölelték egymást és egybeolvadtak. Nem volt madame Georges, sem maga az édesanyja, egy régi mese volt, egy ősi álom lett, a szeretet, jóság és maga a kielégülés, de zöld selyem ruhájában, fiatalasszonyos kontyával, azzal a felejthetetlen mosollyal, melyben szánakozás, szemrehányás, bocsánatkérés és belenyugvás olyan megindítóan egyesültek, mégis anyához hasonlított leginkább. A tizennégyes számú házhoz hajtatott és mivel a kapu mögött valóban lámpa égett, megállt s a kocsist bőségesen megjutalmazva, becsöngetett. Feltekintett az épületre. Egy közönséges, elmosódó bérház volt, falai vörös téglányokból épültek. Semmiképpen se emlékezett rá, egy ismeretlen ház volt. Rövidesen kulcs fordult meg a kapuban és egy jókedvű nő nyitotta a kaput. Égővörös ruha volt a kövéres nőn, aki bizalmas mosollyal fogadta a belépőt és becsukva mögötte a bejáratot, arcába világított.

Sigmund von Hoecken kimerülten dőlt a csukott kapunak, bágyadt volt és szédült s érezte, hogy nehéz álom lepi meg. Ezt az álmot meg is akarta őrizni, a felébredéstől is félt s az álomtól is rettegett. Az arca elé tartott erős fény a felébredést juttatta emlékezetébe, eltolta arca elől a lámpát.

- Ne, kérem. Gyöngék a szemeim, bántja a szemeimet. Én Sigmund von Hoecken vagyok, legyen szíves megmondani, madame Georges itt lakik-e?

A vörös ruhás nő összevonta keblén a ruháját s még bizalmasabban mosolygott: - Madame Georges, madame Georges...

- Igen, én őt keresem.

- Madame Georges... Az Isten tudja, uram. Olyan sok furcsa név van e házban. Madame Georges talán...

- Tehát nem lakik itt.

- De hiszen... ez talán más valaki is... ez talán más valaki is... s tudnám ajánlani -

- Nem, kérem, köszönöm. Bocsánatot kérek, - s kábultan tett egy mozdulatot a kapu felé.

A nő elővette most a legbizalmasabb mosolyát.

- Pardon! Mégis. Tudom már. Ejne, az a sok név... hogy megzavarja az embert. Parancsoljon csak. Madame... igen, a madame az első emeleten lakik. - Befelé tessékelte Hoeckent. - Parancsoljon csak, uram. Madame Georges, a madame az első emeleten lakik, méltóztasson utánam fáradni. Minden meglesz, uram.

Előre indult s Sigmund von Hoecken önfeledt mosollyal utána. A lépcsőház ajtajánál szolgálatkészen előre bocsátotta őt a nő s eléje világított. Egy faburkolatú, régi építkezésű lépcsősoron kellett felhaladnia, léptei alatt meg-megreccsent a burkolat, ilyenkor mindig összerezzent. Körülnézett, nem emlékezett erre a helyre. Mint a holdkóros, aki holtan zuhant le a meredek házfalról, ha gondtalanul rászólnak, sápadt ijedelemmel emelte fel a fejét minden reccsenésnél és egy korai felébredéstől félt. Egy nehéz álom terült el rajta, ránehezedett az egész élete s nem is sejtette még, lesz-e és hol felébredés belőle. Léptei egyre nehezebbekké váltak és gondolatban halkan szorongatta madame Georges kezét. Az emeleten jobbra vezette a nő és egy ajtónál becsöngetett. Egy hiányos öltözetű, finom és szelíd arcú hölgy nyitott ajtót.

- Madame Georges, - mondta nyomatékkal von Hoecken kísérőnője - madame Georges, ez az úr keresi kegyedet.

A vörös ruhás nő és az állítólagos madame Georges összebólintottak s Sigmund von Hoecken kábultan belépett a szobába. Egy hatalmas chaise-longue volt a szoba egyik felében, Hoecken odatántorgott és leült. A nő elvette tőle esőköpenyét és kalapját s mosolyogva megsimította az arcát.

- Én Sigmund von Hoecken vagyok, madame Georges, - mondta utolsó ellenálló erejével néhány évvel ezelőtt az édes anyám révén megismerkedtem kegyeddel és egy szép éjszakát töltöttünk együtt. Én mindig azt mondtam önnek... azt mondogattam kegyednek... igen, édes anyám és egyed erre mindig olyan jókedvűen nevetett. Ha ön a madame Georges, akkor emlékszik erre. Emlékszik?

"Madame Georges" így felelt: - Emlékszem, édes... hm, Sigmund von... von... igen. Édes anyja révén megismerkedtem magával és emlékszem, egy nagyon kedves napot töltöttünk együtt. Maga nagyon kedves és finom volt hozzám. Igen, igen sokat mulattam azon, hogy maga mindig bizonyos fiúi tisztelettel az édes anyjának szólított, láthatja tehát, hogy valóban én vagyok a maga madame Georges-ja s kérem hogy ezentúl ne is kételkedjék ebben.

Sigmund von Hoecken fejét lehúzva nehéz álma s többé nem kételkedett. Néhány perc múlva madame Georges két keze közé fogta von Hoecken arcát s magához akarta őt vonni, felemelte a fejét. Sigmund von Hoecken engedte, a szemei felnyíltak s amit ekkor látott, pírt öntött az arcára. A sarokban, egy szék karján egy zöldselyem ruha hevert. Almazöldszínű ruha volt, szerény csipkeapplikációval. Megrettent.

- Ez a maga ruhája? - kérdezte Hoecken. Madame Georges bólintott. - Kérem, vegye magára. Valahogyan észrevette a nő csudálkozását, mire a zsebébe nyúlt s kivette erszényét, melyet még anyja horgolt neki. Leült a szőnyegre és kiöntötte az erszény tartalmát. Játszott az aranyakkal, a papirospénzt szétteregette s álmodozó két kék szemét nem tudta levenni a zöld ruháról. Rettenete félő csodálkozássá alakult s már semmit sem akart, csak hinni, hinni és megszabadulni egy nehéz álomtól, egy rút csínytől, egy súlyos fáradtságtól s derűsen felébredni. Georgesné felé gurítgatta pénzeit, a feje ismét lecsuklott s beszélt, vontatottan, egyre beszélt ezután, inkább magához, mint a hölgyhöz.

- Tudom, ismét nevetni fog, ha édesanyámnak szólítom, pedig olyan furcsán öregek vagyunk már... Vegye a pénzeket, vegye ezt is, én mindent megfizetek, mindenért. Nem hiszi, hogy mindenért megfizet az ember? Mondja, igen ha valami kedves és pótolhatatlan van a te számodra, szép anyám, a világon, arra kérlek, mondd azt, igen, mondj mindenre igent. Igen, igen, mindig ezt mondd. Ugye mondod?

- Igen.

Egy nehéz sóhaj tört ki a száján: - Ó, nem is hittem sohasem, hogy ilyen könnyen fog menni... Vedd fel hát szép, zöld ruhádat, öltözz fel nekem. Segítsek? - Egy pénzdarabot gurított lábaihoz. - Hajadat kontyba kösd, fiatalasszonyosan, szép anyám. Nem láttam még szebb hajat a tiednél, olyan hosszú és kifejezhetetlen színű, sötét, barna. A villanyt csavard le inkább, könyörgöm, nézd, már hajnalodik is, nincs szükség rá, mindenfelé hajnalodik már. Öltözz csak szaporán, díszítsd magad, ma nekem öltözöl. Miért állsz meg? Ne, ezt is asztalodra teszem, ezt a friss veretű aranyat, lehúzom ujjaimról a gyűrűt is, mindent visszaadok neked. Ugye, furcsa vendéged van ezen az éjszakán?

- Igen.

- Nem, nem! Te csak hallgass és tedd, amire kérlek. Nem vendég vagyok én, egy régi jött-ment, bizalmatlan, idegen, mindig bezárták előlem az ajtót. Milyen keserű és büszke vagy ma, hajadat erősen tűzd fel, lányosan, nem voltál te a más asszonya. Így. Ellent fogsz állni minden férfivágynak, csak egy lesz, egy késői, aki méltó lesz hozzád, mert csak egy van olyan, mint te voltál. Két fiad lesz, egy férjed, az egyik fiú nagyon fog szeretni téged... ne hidd el, ugye nem hiszed el, amit mondok? Persze, nem hiszed, semmit se hiszel nekem, csak a jóságod az, szép anyám, ami igen-t intett veled. Ugye úgy van, anyám?

- Igen, - felelte a nő nevetve és Sigmund von Hoeken arca megszelídült.

- Úgy. Most ülj ide a székre és én melletted leereszkedem a földre. Milyen jó vagy hozzám, anyám. Mind a pénzem a tied, mindenem a tied, mindent visszaadok. Milyen jó vagy. Te most megfésülöd a hajam, szépen elrendezed, arcomat letörülöd egy nedves kendővel, mint amikor olyan csöpp kis gyerek voltam még... Szelíd és ártatlan és engedted, hogy szeresselek és tiszteljelek. Miért nem teszed, amit mondok?

A nő fojtottan, aggódva felelt, de ő nem vette észre a hangot: - Megteszem.

- Milyen jó vagy még mindig hozzám, anyám. Látod, én valóban olyan méltatlan vagyok hozzád... Milyen drága vagy. Te most friss, meleg kávét főzöl nekem, úgy amint én azt szeretem. Miért nem teszed már?

- Igen. Milyet szeretsz te? Mondd csak... - A nő még mindig folytatta a bonyolult játékot.

- Te most ellentmondani akartál. Ne tedd ezt.

- Milyet készítsek neked?

- Minőt... Tudod! Talán nem tudod? Édes, jó anyám, hiszen te tudod, mindig is tudtad. Világos, langyos kávét szeretek... Te szoktattál hozzá. Hogy elfelejt az ember egyes dolgokat!

A nő, zöld selyem ruhájában, a kávéforralóhoz lépett s gondolkodó, elkomolyodott volt az arca. Könnyelműen legyintett mégis a gondolataira s elkészítette a kávét. Egy emaillirozott porcelán csészében kezébe tette a párolgó kávét és kacéran rámosolygott. - Tessék a kávé, Sigmund. - Fekete kávét adott neki.

- Igen, köszönöm, szép anyám. Édes, kis anyám. Milyen drága vagy ebben a szép zöld ruhádban, mindig ez tetszett nekem és gyakran elrejtőztem szobádban, mikor tudtam, hogy ezt öltöd magadra. - Búsan felnevet. - Ó, hány turpisságot elkövettem én, melyről teneked fogalmad sincs. Hányszor elbújtam én ez ágy alá, mikor fésültek téged s ha új ruhát próbáltak neked, mindig a portiére mögött leselkedtem. És behintettem magam a te rizsporoddal és ajkamat befestettem a te pirosítóddal. Ha elmentél hazulról, belopóztam szobádba és gondosan magamra zárva az ajtót, felöltöttem a te ruháidat s fel-alá sétáltam bennük. Ezt a zöld selyem ruhát, melyben megörökítetted magad és egy képet nekem is adtál, hányszor szorítottam derekamra... És még most is őrzöm azt a képet, albumomban van... de ugye, nem veted szememre e turpisságokat és most már mindent megbocsátasz bohó fiadnak? Olyan jó vagy hozzám, kis anyám.

- Tessék, Sigmund, a kávé.

- Köszönöm, kedves. Igen, mindig így mondtad: "Tessék, Sigmund, a kávé", s a "S" olyan felejthetetlenül zengett ajkaidon. Megiszom, rögtön. Mikor még nagyon kicsiny voltam és nem ismertelek annyira, gyakran félretettem a csészét és ábrándos játékaimba merültem. Olyankor te mindig haragra lobbantál, megnehezteltél és feddő hangon reám szóltál: "Miért nem iszod már a kávét, Sigmund? Miért hagyod kihűlni?" És a "S" oly felejthetetlenül zengett. Látod, most engedelmes vagyok, itt ülök melletted a földön, jó fiad, érzem térded melegét és megiszom a kávét.

Félig felhajtotta a langyos italt. Felnézett az asszonyra. - Most már megmondhatom neked, anyám, hogy én téged mindig nagyon, nagyon szerettelek, most már megmondhatom azt neked. S te ezért mégis jóindulattal vagy irántam, ugye igen?

- Igen, - sóhajtotta a nő és félelem látszott az arcában.

- Milyen könnyen tudtam ezt most kimondani, sohasem képzeltem, hogy ez ilyen könnyen menne, hiszen olyan sok az akadály, ami egy ember számára kijut. Látod, most megittam mind a kávédat, pompás volt. Csak te tudsz ilyen felejthetetlen zamatú kávét készíteni. De nézd meg ám, mind a kávét megittam ám és a fenekén semmi se maradt. Ám csak nézd meg. Hiszen tudom, hogy te mindig megnehezteltél érte, ha valamit meghagytam az ételből, még vendégek előtt is megkorholtál érte. Ám, ám...

Csönd támadt. Egy roppanás hallatszott, a nő kezeit törte a sok szétszórt pénz között. Sigmund von Hoecken félt most a csöndtől, sietve beszélt tovább. - Most pedig látni akarom álmaidat, szép anyám. Bontsd ki e derékot, vedd fel reggeli pongyoládat s ülj le ide mellém a szőnyegre, mint mindig. Tedd hát. Miért nem teszed?

A nő engedelmeskedett.

- És most kérdezd ki az én álmaimat, megkérdezed, hogy mit álmodtam és én mindent elmondok neked. Ó, az én álmaim most már nagyon szépek. Mindig rólad szólnak, anyám, az álmok, mindig csak rólad. Egy fehér fátyol van rajtad és a szél lengeti. Fent vagy, anyám, álmomban a hegyen és én hosszú, szép éveken át török fel hozzád a hegyre és e hosszú és szép esztendők alatt te egyre fiatalodol és szépséget és erőt küldesz le hozzám, hogy méltó legyek hozzád. - Pajkosan elnevette magát. - Mind az álmom szép már és én mind elmesélem neked, de fizess most te is egy álommal. Álom az álomért, anyám! Ugye, milyen ravasz vagyok én! Most te mesélj egyet, bús anyám, most te mesélj...

- Én nem tudok neked mesét mondani, fiam. Én nem szoktam meséket mondogatni!

Sigmund von Hoecken megdöbbenve állt fel. - Te megtagadod, anyám, a kérésemet! Ugye, édes, szép kis anyám, te csak tréfáltál most velem? Fel akarod csigázni az érdeklődésemet, ne tedd, egyetlen, boldogság, ne tedd azt, kérlek, könyörgöm neked, ne csigázd túl az én kíváncsiságomat, az én kedvemet, a vágyamat, mert én beleőrülök. Nézd, kérlek, nézz szegény, szenvedő fiadra, lehajlok kezedhez és megcsókolom, kiöntöm véremet és beléd öntöm, elégetem magam és neked adom poromat, neked, mindent neked, csak ne bánts, ne mondj nekem többé rossz, tagadó szót, mert, meglásd, én beleőrülök! Nézd, hogy szenvedek érted.

- De, uram! Megbocsásson... Én figyelem Önt. Kezdem nem érteni. Talán... Én figyelem Önt. Kezdem nem érteni. Talán... Már két órája... Én nem ismerem Önt...

- Mondd hát álmodat, a mesét és én elalszom tőle. Tudod, mindig visszafeküdtem az ágyba és boldog hajnali álmot aludtam délig, míg te ismét fel nem keltettél.

Ránézett. Az asszony két lépéssel az ajtó felé hátrált. Felállt.

- Mondd a mesét, mert megcsókollak. S akkor ránk szakad az átok! Nem bánom...

- Átok szakad ránk, uram? Ön...

- Mit, "uram!" Most megcsókollak. Mindegy. - Kitárta karjait, vonaglott és zokogott egész testében. Az asszony ijedten lépett vissza, de ő átkarolta és a felszabadulásnak egy soha nem hallott, hangos kiáltásával átölelte. - Most megcsókoltalak, látod, most megvagy és most már minden mindegy. Milyen jó, hogy nem mondtad a mesét...

Az asszony most belepillantott Hoecken arcába s ez olyan dúlt volt, hogy visszaborzadt tőle. Erősen hajnalodott, a közeledő reggel áttűnt a függönyökön s ez is bátorságot öntött az asszonyba, ki akarta magát szabadítani a rém karjaiból. Sigmund von Hoeckenbe ismeretlen erő költözött, egy szempillantás alatt a chaiselonguehoz vitte a nőt és maga alá temette. Elváltozott arccal, boldogan, olykor harsogva nevetett, amivel még magasabbra fokozta a nő rémületét. Az végre felsikoltott:

- Parancsolom, uram, bocsásson... Ön téved. Én nem vagyok az a madame. Madame Goffres. Én nem...

Hoecken egy őrült felkiáltásba tört ki. A fogai között sziszegett valamit s egy lélegzetnyi rövid idő alatt megfojtotta a nőt. Egy boldog mosoly volt az arca. Könnyedén magára kapta esőköpenyét, a tükör előtt, amikor kalapját feltette, magára nevetett. Hamar megtalálta az esernyőjét s csendesen betette az ajtót. A kulcs a zárban volt. Megkönnyebbülő sírásba tört ki, de zokogását gyorsan nevetésbe fojtotta.

A kulcsot kivette a zárból. Maga után betette az ajtót, de nem zárta el kulcsra s mint akinek már szabad járása van ide, magával vitte a kulcsot, hogy bármikor visszatérhessen.

Amint lefelé ment a recsegő emeleten, a kulcsot melengette a zsebében, boldogan játszott vele. Mégis, nem vette ki a zsebéből, nehogy meglássák. A lépcső reccsenései rossz hatással voltak reá, visszaringatták előbbi bódult álmába. Már ismét nehéz fáradtsággal csöngette ki a vörös ruhás asszonyt. Ez jött a kulcsaival és bizalmasan nevetett Hoecken arcába. - Ne, kérem, - susogta Hoecken - gyöngék a szemeim. Bánják a szemeimet. - Mint egy álomkóros, ismételni akarta jövetelekor mondott szavait. - Én Sigmund von Hoecken -

A kapusné közbevágott. Bizalmas mosolya egyre világított. - No, ez a madám mégis csak ő volt, ugyi! Mindjárt mondtam, csak az a sok fránya név ne volna, kérem alássan... - Odatartotta a tenyerét és Hoecken megértette, hogy pénzt kér. Mikor kilépett az ismeretlen házból még egyszer egymásra néztek. Az asszonynak bizalmasan nevetett a szája, az ő arcán megkövesedett a mosolygás.

Körülnézett az utcán. Látott néhány munkást, kikre jóindulattal tekintett s egy sarki rendőr köszöntését szelíd bólintással fogadta. Egy jó félóráig ment így gyalog és kellemes testi érzés töltötte el. Az ajka fütyülésre állt. Felnézett az égre és jó darabig követte a felhők gomolygását. Mély lélegzetet vett a reggeli levegőből. Következtető képessége teljességével kérdezte magától, beteg-e vagy egészséges ember? - őrült-e vagy tiszta elméjű? - s amit tett, megtette vagy nem tette meg? - Nem ad rá feleletet és nem törődik a felelettel. Boldog és elégedett, valamitől megszabadult és végre önnönmagáé, bármi áron is. Tiszta, üde tájakat, enyhén hullámos dombokat, zöldellő réteket lát maga körül, melyeket bilincsek nélkül, könnyedén jár be és együtt dalol a madarakkal. Szép meséket hallott, emlékszik rájuk. Szép történetet hallott egy hegyről, fehér fátyolról, egy hosszú és boldog találkozásról.

Már messzi járt, amikor egy még mindig ismeretlen, valamivel már szélesebb utcán meglátott egy bérkocsit. Most egyszerre világosan emlékezett egyes utcákra s a saját lakcíme is eszébe jutott. Hazahajtatott.

A kocsi ritmikusan döcögött a rossz kövezeten és Hoecken ismét visszaesett nehéz kábultságába. Kezébe tévedt a kulcs és elejtette.