Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 14. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Tudomány és hangulat

Földi Mihály: Tudomány és hangulat
Jegyzetek
1.

Az ember alaptermészete Kant szerint vad, kegyetlen, rossz s ennek következtében a kultúrának egyik legmagasztosabb feladata, hogy ezt az alaptermészetünket letörje, belénk nevelje a felebaráti szeretetet és a szolidaritás érzését, hogy minket a gondolataink szerint átalakítson. Az ember alaptermészete Tolstoi Leó szerint jó, nemes, mindenképpen olyan, hogy megtaláljuk benne gondolataink tökéletes megvalósítását s csak a kultúrára teremtette meg és fejlesztette ki bennünk azt az ellenséges indulatot, mely minket pártokra és háborúskodó nemzetekre szakít. A feladatunk tehát hatalomra juttatni fölöttünk ősi alaptermészetünket, ezzel ősi erkölcsiségünk diadalt aratva kultúránk fölött a jóság és boldogság állapota fog a mi tragikus életünkbe beköszönteni. Annyi bizonyos, hogy az ember alaptermészetét a gondolat életével, a kultúrával, a civilizációval mindig szembe állították, mint ellentéteket. Kantnak a világ egy-egy jelensége az az alap, melyre a gondolatnak egy-egy pompázó épületét lehet emelni, az ő életét a gondolkodás váltotta meg, egyéni élete sötétségére és szomorúságára ő a gondolatból font egy eltakaró, árnyat adó füzért s amint egy tétel pontos levezetése, egy téma logikus felboncolása és a cél megközelíthetetlen bizonyítása neki már a probléma megoldását is jelentette, meggyőződésévé vált, hogy bízvást írhat elő magasztos feladatokat a kultúrának, megnyugodva nézhet a jövőbe, ahol az élet a jóság, erkölcsiség, kultúra intenciói szerint oldódik fel a gondolat végtelenségében. Tolstoi az ő regényíró és moralista szemével csalódott ember volt, az ő szellemében a világ annyira elmaradt az emberek, illetőleg a saját gondolataitól, hogy úgy tűnt, mintha hanyatlott és pusztulásnak indult volna nagy hangon hirdetett kultúrájával s az ellentétek varázsában már az ember ősállapota látszott a gondolat megvalósulásának. Csakhogy, nincs az a logika, amely egy problémát meggyőzően fel tudna boncolni, vagy pontosabban, nem a logika az, nincs az a bizonyítás, amely egy tétel igazságát igaznak fogadtatja el, vagy pontosabban, nem a bizonyítás az, nincs az az analízis, mely magában sikerrel tár fel okokat, nincs az a szintézis, amely széteső szempontokat magában, megközelíthetetlenül összefog, vagy legalább is, nem az analízis és nem a szintézis erején múlik az eredmény, a logikának, a racionalitásnak évszázados requisitumai, sematikus eszközei csak költői szavai, olykor üres képei, gyakran sallangos szimbólumai, mindenképpen a bizonyításnak és meggyőződésnek, az elhitetésnek és rábeszéltetésnek szinte csak kényelmes és üzleti megegyezései... Ha nem akarom, bár boldog megelégedésemre tenném, azt mondani, hogy e két nagy gondolkodónál az ősállapot rajza szuggesztív elképzelés s ezzel többet szeretnék értékükről tartani, akkor kénytelen vagyok karakterisztikus, hogy nem mondjam, karrikaturisztikus példáját látni benne a logikus, a raconalisztikus bizonyításoknak, ősállapotunkat két leghatalmasabb gondolkodónk olyannak rajzolja, amilyenre gondolatai logikus bizonyításánál szüksége van.

Alig egy évszázad óta legerősebb agyú embereink gondolatai véres gyökerekből nyílnak, a boldogság vérzik el ott csendes, szótlan kimúlással. Minél erősebb lett a logikánk, mélyebb a civilizációnk, annál ködösebbé vált az életünk, bizonytalanabbá a sorsunk és reménytelenebbekké, ingadozóbbakká a gondolkodásunk alapjai. A naiv emberben egységes az élet, egy összeforrt egész az ember és a világról való felfogása, gondolati élete. Nem tudom, hogy Shakespearenek vagy Goethenek voltak-e megoldatlan kétségei, nyomát nem igen hagyták. Az utánuk támadt irodalomban szakadt el egymástól a világ és az ember s alakult ki az objektum és szubjektum két szembenálló világa. Ibsen kétsége még a duzzadó élet hirtelen elborulása, a dús temperamentumok, erős, valósággal még érintetlen akaratok hirtelen sötéten látása, ő még változtatni és alakítani mert életünkön, társadalmi berendezkedéseinken, az ő kétsége az a gyenge, hústalan ördög, aki lidércnyomásos, tobzódó mulatóknak zene és csók közt borzongatóan megjelenik, az ő szemei a mulandóság mozdulatlan tükrére meredtek, attól borzadt meg. Az idő suhintása, a tér végtelensége, a csillagos űr hidegsége őszítette meg. Sorsunkban és értékünkben kételkedett s műveiben van valami az ember narcisztikus önimádatának visszájára fordulásából, az erőnk hatalmában nem mert hinni, a társadalom vált szemei előtt szürkévé. De később már a gondolatainkban kételkedtünk, kételyeink támadtak azokban a gondolatokban, melyekkel ráeszméltünk a világ kétes voltára, az életünk kétes értékére, kételkedtünk a lét kételyében, - a gondolataink és egész életünk létezésében. Utolsó erőfeszítésünk egyelőre talán csak egy elkeseredett gesztus. Gondolatunk, öntudatunk fájdalmasan szembeáll a világgal s titkos érzésünk szerint úgy rajzolódik álmainkban az aranykor, mint e kettő boldogító egysége. Egy határtalan birodalmat sejtünk magunk körül, az állati és szervetlen életet, melyet mentesnek képzelünk a kultúra rontásától, melyet változatlan körforgásában, öntudatlan örökéletében, egyre visszatérő, pompázatos virulásában, jajtalan, szótalan életdicsőítésében sóvárogva csodálunk. Egy kiterjedtebb és színtelenebb birodalom ez, ahol cselekszenek igazolás nélkül, ölnek lelkiismeret nélkül, szülnek kötelesség, születnek tragikus csodálkozás és gyilkos szemrehányás nélkül, élnek és pusztulnak az egyéniség és halhatatlanság álma nélkül. Öntudatunknak immár elszáradt a köldökzsinórja is, mellyel a világgal összefüggött s felé-felfakadó érzésünk szerint a kultúra taszította le az embert a boldogság útjáról. A gondolat állította szembe a világgal, a gondolat szakította el az élet vak világosságától, sötét ragyogású forrásaitól a gondolat vezette az öntudat logikus, racionális boldogtalanságába, a boldogságból költői szólamokkal, színészi pózokkal és színpadi illuminációkkal enyhített tragédiába. A kultúra az, amely szembeszállt az ember vad és kegyetlen alaptermészetével és legmagasztosabb feladatai közé sorozta, hogy a vadság közé a szolidaritás, félbaráti szeretet, jóság és meleg költészet színes burkait hűtse, fagyassza, hímezze, deszkázza - ha többre nem megy, boldog halálával, öntudatlan és örök átalakulásaival szemben a kultúra vezette el a gondolat önálló életéhez, az egyéniség pótolhatatlan kincseihez, pusztulhatatlanságának hitébe, fájdalmas Elysiumába. Vannak, kikben távoli sejtelem dobog fel, mint egykor Rosseauban. Az öntudattól megszabadulva, a civilizáció rémét félrelökve, önigazoló gondolataink burkaiból kitépve magunkat, mintha a boldogság csillogna felénk... Azaz hogy, így szövődnek össze öntudatlan sejtelmeink, így kapcsolódnak egymásba tudatos érzéseink, ide vezetnek fájdalmas reflexióink s ha sejtelmeinket, érzéseinket, reflexióinkat átváltjuk a logika régi pénzére, így folynék racionálisan ez a ködös kívánság, ez a rezümé előbbi gondolatainkból. A gondolatból, ismét. Legyünk logikusak?