Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Daumier a művészeti múzeumban 1815-ben

A művészek és történetírók által egyaránt nagyrabecsült illusztrátor kőrajzainak kiállítása nem azoknak való kik a szemet kápráztató, elmélyedést nem igénylő olcsó szórakozást keresnek. E lapok nem honorálják a látogató fáradságát mutatós technikai értékekkel. Az időrendben elhelyezett 151 politikai és társadalmi torzkép annak idején sem készült a legkényesebb műbarátok válogatott társasága, hanem a nagy tömeg számára. Alkotójuk nem volt túlságosan fogékony a l'art pour l'art elve iránt. Daumier agitátor volt; nagy emberi erények fanatikusa. Művészi nagysága is ezekben az emberi szempontból megbecsülhetetlen értékekben gyökerezett. Az idealizmus korszakának e kiemelkedő egyéniségét csak az méltányolhatja érdeme szerint, ki a művészetet nem tudja izolált jelenség gyanánt felfogni.

A szakember azért persze megtalálja ezen a kiállításon is a maga gyönyörűségét, Daumier kézírása a tónusosan mintázó ifjúkori rajztól a több mint ötven éves kézzel papírra vetett zsurnalisztikus feljegyzésekig izgatóan érdekes fejlődést mutat.

A Philipon heti lapja ("La Caricature") számára készült politikai gúnyképeket még a puszta vonal jellemző erejének ismerete nélkül rajzolta. A politikusok arcképeinek híres sorozata (közülük húsz ezen a kiállításon is látható) plasztikus vázlatok alapján készült. Véres komolysággal rajzolta meg Daumier az ellenszenves galériát. Megbotránkoztatni, nem mulattatni akart vele s el is érte célját.

Igazságos bírálatot csak az mondhat e zseniális rajzokról, aki tudja, hogy a művész agyagból gyúrt hozzájuk tanulmányokat.

A későbbi Charivari-illusztrációk nem így születtek. Szabadon alkotta őket a mester, emlékezetből. Megfigyeléseinek végtelen sokaságából merített. Semmi előítélethez sem kötötte magát. A kompozícióval sem igen törődött. Szenvedélye vitte. Ötleteit latolgatás, habozás nélkül valósította meg és halálos biztonsággal találta el célját, mint a jó vadász, ki kapásra lő.

Biztos kézzel ragadott meg emellett néhány tisztán artisztikus problémát is. Ott látjuk pl. a "Jó polgárok" sorozatában a plenair kérdés egyik korai sikeres megoldását is. Ő is rajzolt kirándulókat a szabadban, mégpedig 1847-ben. Az elhízott nyárspolgár fa tövében fekszik a gyepen. Pókhasára esik az ágak s lombok árnyéka és a köztük játszadozó napsugarak fénye. A fejlett tónusérzékre apelláló folthatást igénytelen fekete krétavonások keltik.

Ezek a telegramszerű rögzítések ma különösen aktuálisak. Ilyfajta leszögezésre várnak a háborús jelenségek is. (A "Kriegszeit" rajzolói - kikről már volt alkalmam megemlékezni a Nyugatban, tisztában is vannak e követelményekkel.)

Daumier ereje rajzolóművészetének második korszakában a cselekvésábrázolásban mutatkozik legnagyobbnak. Méltán állítják a művészről, hogy zsurnaliszta munkát végzett s meg kell adni, hogy e ténykedéssel ki tudta elégíteni a legnagyobb igényeket is. Vérbeli illusztrátor volt, ki amellett hogy az igazságot szolgálta, a látottakat az egyéni reflexiók óriási tömegének hozzáadásával gazdagította.

Szörnyen aktuális a hanyatló Franciaország mai háborújának ágyúdörgése közt a Daumier-féle gúnyképek tartalma. - Ha semmit se tudnánk Louis Philippe történetéből, ha semmit se hallottunk volna a merényletekről, melyeket épp a legnagyobb polgári erények ellen követett el a "polgárkirály", akkor is kitalálnók, milyen gonosztevőket öltek a "Caricature" nyilai. A máról-holnapra semmiből naggyá lett tehetségtelenség prototípusait pellengérezi a művész. Az aranyborjú lovagjait, a nagyképű tudatlanokat, a lelkiismeretlen komédiásokat. Nézzünk be jól e veszedelmes pozőrök arcvonásaiba s megérezzük nyomban miért jutott Franciaország oda ahol van.

És Daumier megbízható beszámolót ad e szomorú társaságról. Lebírhatatlan igazságszeretete és zsenialitása meg tudja különböztetni a komoly tehetséget az értéktelen akarnokságtól. Guizot pl. még az ő torzításában is tud rokonszenvet kelteni. Az értelmiség nemesítő vonásától nem fosztotta meg akkor se, ha ellensége indulattal rajzolta.

Pedig Daumier csakugyan nem ismert megalkuvást. Határtalanul tudott gyűlölni. Szilaj kíméletlenséggel támadta, üldözte ellenfeleit. A "körtefejű" Orléansnak még a csemetéit sem kímélte. Olthatatlan szenvedély lángolt benne egész életén át. Haragja az értelmet és erkölcsöt leigázó nyers erő és perfídia ellen tüzelte folyton. - Ezek ellen küzdünk ma is.