Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
XVIII.

Sillery magaslatain. - Szokatlan szüreti kép. - Nagy kövér champagne-i lányok és apró vöröskontyos sziluettek. - Óriások és törpék. - Katonák és jellemzésük. - Primitív jóindulat. - Rubensi szőlőkosarak. - Ami a legfőbb és legszentebb törvény. - Távoli dyonisiák szele. - Az élet triumfusa. - Távoli vadászkürt. - Akik nem tudják kinek és minek szüretelnek. - Légi vonyítások. - Egy másik szüret odaát. - Szőlőfürtök és ami utánuk maradt. - A talaj. - Elszáradt trágyák és fekete légynépesség. - Az élet, természet és a varjak véres csőrrel. - Az őszi alkotás pokoli palettája. - Hogyan néz föl az ember erre az égre. - Levelek, lombok és indák. - Nyúlánk bíbornokok és egyebek. - A pámprák selyembrokátja. - Oh szerelmem! - Emlékezés Byronra. - Verzy és az öreg Roederer. - Elfelejtett és elveszett hullák. - Bouzy földje. - Ami augusztusban volt és most van. - Fantasztikus kukoricás és holdbeli tarló. - Rétes. - És amivel az egész le van öntve. - Csőszkunyhók, nyaralók, borpincék és présházak. - Big game shute. - Drága kis Veuve Cliquot, zord Ayala és büszke Montebello. - Az egyik hadsereg és egy másik. - Egy aranytó.

Odafönn Sillery magaslatain, Reims fölött, még vannak bronz-színekbe dermedt kései szőlőföldek, ahol éppen szüreteltek, amikor a németek, mint a sáskahad bukkantak elő a hegyoldalon, s zajtalanul leereszkedtek, helyenként tömött sorokban, másutt széles rajvonalban a dús szőlők és pámprák között, kinyúlt puskával, lövésre készen, és hegyes sisakostul.

Szokatlan szüreti kép, maró idill vagy ahogy tetszik - túlonnan nagy kövér champagne-i lányok, akik dézsmálták a szőlőt, mind megálltak arccal a napnak a végtelen földek határáig és egészen apró, vöröskontyos sziluettek látszottak a fényben, amelyben minden állt, várt, figyelt és tündökölt az égbolt őszi kékje alatt, a venyigék lombdísze téglavörösben, avult-bronzokban és viola-sárgákban s csak a fegyveres figurák jöttek és mozogtak, mint zord óriások közelről, az első sorokban, s mint törpék a horizonton, véges végig a csúcsokon.

*

És akadtak katonák, akik elvonulva e szüretelők előtt, ősgermán ösztönük minden tüzét kigyújtották ragyogó kék szemekben, vaskos ajkak fölött, melyek felinnák a világot. Széles ábrázatok, elmosolyodva, azt a primitív jóindulatot mutatták, amellyel az ember máshoz vonzódik és csak önmagára gondol, nembeli önzése s a vágyai kábulatában. És mind, akik közeledtek, akik mosolyogtak sőt nevetgéltek s egy-egy bemagolt francia szót röhögtek piros leányarcokba rubensi szőlőkosarak körül, mind úgy tűntek föl abban az isteni kirendeltségben, abban a múlhatatlan rabságában e földön való létezésünknek, mely még a háborúban is a szaporodást sugalmazza, legfőbb s legszentebb törvényképpen.

És akkor csakugyan voltak gyönyörű pillanatok e reimsi szüretekben, izzó percek, melyeket mintegy távoli dionysiák szele hevített, s voltak forró hangok, vágyak és elepedések vaskos szőlőfürtök között valami ünnepi s felmagasztosult hangulatban, s amelyben az ember, bár katonának öltözve, újra megtalálta a maga szép és szomorú végzetét. S amint egy-egy kedvesebb szóra, valamelyik szüretelő lány a meztelen karja végén fölnyújtott egy-egy szőlőfürtöt holmi szőkébb katonának, s amint ez, az egész fürtöt, egyszerre mint a medve, a szájába kapta s a szemekben harapott: egy pillanat fergetegében, e röpke öröm, ez ifjúság s e mámor a nap alatt, az egész élet triumfusának tűnt.

És kacagtak a katonák és továbbmentek és eltűntek a földek végén, s hirtelen csend lett és vége volt.

*

Még Sillery magaslatain, bárha szokatlan körülmények között a kedvesebb énekszóval mint máskor, de csak lehetett valahogy szüretelni. Olykor az ágyú szólott harsogón az őszi estében a szüretelő csoportok és présházak fölött és Reims felől a katonai riadók trombitája hallatszott, mint távoli vadászkürt az éjben. Akik itt voltak a szőlők és venyigék körül, elveszve az indák lombdíszében, s akik a gyümölcsös lugasokban foglalatoskodtak s hordák a puttonyokat és kosarakat, vagy a hordókat gurították, voltaképpen nem is tudták, szegény vincellérnép boldog napszámban s úri szőlőgazdák vagy birtokosok is családostul a szüreti örömben, champagne-i tradíciókban, bortermő apoteózisokban, nem is tudták, nem is tudták kinek s minek szüretelnek, micsoda halálnak hordják a szőlőt, amelyből a pezsgő készül, micsoda nemzedéknek, mely soha egy kortyot nem fog inni Sillery aranynedűjéből. A láthatár olykor elborult vörhenyes színekben és a robbanó lövegek füstballonja látszott, keserves égi vonyítások után. Távoli falvak égtek, magányos tanyák lobogtak a kazlaik topázfénylésével, amint a láng átizzott rajtuk mint az éjjeli napsugár, vakítón. Kinek készült e mámor itt, fiatal bor és fiatal pezsgő, micsoda halálnak, katonáknak, akik a saját vérüket isszák egy másik szüretben odaát.

És akkor, mégis, csendben és elbúsultan, a champagne-i égbolt azúrtükre alatt, minden inda, venyige, karó, minden lombfüzér és pámpra, a sűrű lomb minden mélye, rejtett zuga és szöglete kiadta a magáét, az összes fürtöket aranyszínű érésben, kék pazarságban mint a kristályüveg, vagy pirosló árnyalatokban, melyet megfeküdt a hímpor szűzi és szinte légies rétege, hamvas csillogással. Aztán már csak a lombok és levelek maradtak, már csak a lombok és levelek vannak itt, valami sajátságos elbúsultságban az eltört vagy elvonaglott indákon s a vörhenyes vesszőkön, melyek elnyúlva és ellapulva, mint egy végtelen rőzseszőnyeg terülnek el a talajon. Maga a talaj fölhányt hantsoroknak rémlik, sűrű lábnyomokkal, keskeny kerékvágásokkal, mindenformájú bemélyedésekkel, amelyekben elszáradt trágyák pihennek szüreti hasfájásokból és sűrűn behintve fekete légynépességgel, csillogó szárnyakkal, melyek egymáshoz tapadva, mozdulatlanok. Az élet törhetetlen ereje és továbbfolyása fonódik el itt ez őszi rengetegben, valami bután érzéktelen és mégis lelkesítő természet sodorja el itt és hömpölygeti tovább a maga örök fonalát, és látszólag csak annyi köze van e háborúhoz, az emberek dolgához, sorsához és siralmához, hogy a varjakat a fejem fölött amint elvonulnak, véres csőrrel kergeti.

Aztán itt van ez őszi alkotás pokoli palettája, sűrűn és pazarul lekenve e véghetetlen hervadásra, letarolt szőlőtövekre, idegen vad és rózsaszínű felhőivel megfoghatatlan könnyedséggel reflektálja az egészet, valami megrekedt és harsány hősiességgel. Az ember fölnéz erre az égre, szinte gyűlölködőn a vonzalomtól, szinte fuldoklón bizonyos extázisoktól, amelyeknek nincsen magyarázatuk.

Vannak itt levelek, lombok és indák, omlatag és hervatag, lekonyultan és megtépázva, a firenzei bronz minden árnyalatában, a kovácsolt vas minden fényrezgésében, sárga és vörhenyes makulákkal, az ősz lepráiban. Vannak téglavörös lombfüzérek, beomolva, a földnek dőlve és egymásba torlódva mint a tűzrakások és vannak még dús karók, egybefont és csúcsosodó levéltömegekkel skarlátpirosban, mint a nyúlánk bíbornokok. És vannak szürkés árnyak az anilin-zöld emlékeivel és egészen szürke levelek, vert ezüstből való egészen fehér lombok, amelyeken a kén foltjai sárga szeplőknek tűnnek vagy topázberakásoknak, nem tudom. És a pámprák selyembrokátja, egy végtelen hullámzásban, valami sajátságos elgyötörtségben, az elnyűtt vesszők keserűségében terjed tova az egészen és átfűzi a még élő zöldeket, a pirosakat, a bronzokat és az ezüstöket a maga fáradt-arany tónusaival valami szédítő rothadásban, amelyen átsüvölt a szél, zörögve. És a földek végén magányos mandulafák a sóhajaikat pengetik hulladozó leveleikben.

Oh szerelmem, hol vagy te most, gyönyörű szívem! Micsoda régi bánatokról kellene beszélnem, micsoda titkokról ha lehetne, ha szabadna, micsoda gyönyörökről, melyek tűzzel vannak vésve belém! A nyomornak micsoda pátosza van, drága Byron, isteni gazember!

S megyek tovább a champagne-i földeken s ott van lenn Reims, a völgyben.

De odáig! S a nyár óta, hogy itt voltam azzal a becses társasággal, amelyet önök sem felejtettek el! Mi történt itt Verzy vidékén, ahol kék volt minden szőlő és Bouzy lejtőin, de hát mi történt, Szent Pampinus! Ahogy az öreg Roederer mondotta volt, lobogó szakállával mózesi fönségben, mi történt!

Mert egész Verzy, a végtelen utak kastélyszerű borpincékhez, az egész hegyoldal, ameddig a szem ellát, fel van dúlva, fel van szántva, fel van szaggatva a földtúrások, földhányások, buckák, gödrök, hasadékok és örvények szédítő sakktábláival, pokoli farkasvermeivel, rejtélyes alagutjaival, ahonnan az elfelejtett és elveszett hullák mintegy pinceszerű látatlanokból böffentik elő magányos rothadásuk bűzét.

S odaát, délkeleti irányokban, Bouzy földje, a leggazdagabb föld, még rettenetesebb képet mutat, valami kaotikus felfordulásban. A föld mélye, felásva, elázva és felkavarva, mint egy barna tenger, egy becstelen és mozdulatlan tenger, a szenny és sár hullámaival tölti be a végtelent egy szürke égboltozat alatt, amelyen a szél felhőrongyokat kerget. Olykor fel is porzik e föld, az agyagos talaj homokpiramisaival, melyek tovarohannak szétrobbanva s szaladnak a szélben mint az árnyak, mint ezernyi lelke e dicső szőlőföldeknek, szertehintve és megátkozottan.

Minden gerezd, minden inda, minden lomb a milliónyi venyigekarókon át, amelyeket még augusztusban a zöld színeknek ezerféle árnyalataiban láttam, minden gyümölcsfa, minden kert és lugas, egyszerűen le van törve, le van gázolva és ez az egész végtelen, mint egy zöld óceán, elmerült a sárban. Vesszők, pámprák, levelek szétmorzsolva, mint egy rettenetes és pokoli mozaik borítják a talajt, besüppedve és elveszve a sárban, itt-ott még élő zöld színeik, nedvekkel terhes anyagiságuk, ellankadt és legázolt virulásuk keserű és ragadós nyomorában. A karók feldöntve, kitépve, letörve, a szőlőtövek széthasadva, valami fantasztikus kukoricáshoz hasonlítanak beláthatatlan csutaktömegekkel, valami holdbeli tarló benyomását teszik a rothadó növényzet színárnyalataival, szemétrakásával, roncsaival és foszlányaival, kibogozhatatlan egyvelegekben. És az egész le van öntve, mint egy borzalmas és gazdag tartalmú rétes mérföldeken át, az egész le van öntve szőlőnedvvel, millió és millió fürt nedvével, levével, belsejével, egy felkoncolt szüret minden termékenységével, pazarságával, ragadós szőlőpépével és szőlőmártásával, széttaposva, szétfolyva, és esővízzel és sárral feleresztve és rothadva a földön.

Tudom, hogy volt itt ezernyi csőszkunyhó, apró őrház repkényes falakkal, ami mind eltűnt, elrepült. Egynémelyik a gerendázata favázát mutatja, helyenként egyetlen fapóznát e hajdani zöld rengeteg vincellér-lakából, egyetlen rudat vagy mestergerendát s amelyen most egy varjú ül. És a nyaralók tündérkastélyai, kecses champagne-i nyaralók, olykor Louis XI. formákban, a maguk kimérikus tornyait mutatják a romhalmaz fölött, bevert színes ablakaikkal. És a borpincék s présházak lovagvárai nyirkos kréta-falaikat vetették szét, mint rettenetes kőcombokat e pusztulás előtt, és felhasadt mélyükből barlangszerű elágazásokkal, ahonnan oroszlánokat várna az ember egy jóízű big game shute izgalmában, a tört üvegek cserép és szilánkmiriádja tűz elő, a halomba hányt gyémánt szikrázásával. És elgurult malomkövek, géprészek, szíjak és kerekek, dúlt vasak és kettétört hordók mint a dió, egy szeszélyes gránát könnyed kéjelgését bizonygatják, ittas örömét s vad játékát e szőlőföldeken. Másutt, más borpincékben, híres termelők cégtábláival, kifestet nevével a még szilárdan álló homlokzaton, drága kis Veuve Cliquot, zord Ayala és büszke Montebelló aranybetűivel e csatatér fölött, még láttam pincéket ezernyi üvegekkel e krétafalak mélyén, ezernyi üveget s még ezernyit s még vagy tízezret, felsorakozva, mint egy hadsereg s amelyet egy másik megivott. Minden üveg ép, csak egészen fönn a nyaka van letörve. Hasztalan kerestem egy lebontott dugót. Minden pince kiadva a vérét, fölhasadt titkát, rabmámorát öreg üvegekben régi évjáratokból, minden pince kinyílt mint a templom, mint egy ógörög templom, aranynedvekben. És a földek végén, négy pincefal közt mely megmaradt az öreg Roederer nevével, a krétatalaj üregében egy egész nagy kút, egy egész pezsgőmedence állott meg a borból, csillogón mint egy aranytó.