Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Háború

Ambrus Zoltán: Háború
Elbeszélés
VI.

- Későn jutottunk fedél alá - folytatta elbeszélését Lambert tanár úr - és bár az izgalom meg a fáradság meglehetősen kimerített, sokáig nem tudtam elaludni. Végre elszunnyadtam, de nem alhattam többet egy-két óránál, már újra talpon kellett lennem.

Olyan parancsolat jött, amely általános visszavonulást sejtetett. Nekem, nem sokad magammal, külön küldetésben, azonnal vissza kellett lovagolnom a felégetett falu irányába, de valamivel messzebbre.

A nap már felkelt s az idő gyönyörűre vált. A friss, illattal teli levegő meg a fákról lerezdülő esőcseppek, amelyeket a szellő néha az arcomba hintett, egy kis időre magamhoz térítettek.

Hanem, akik előttem haladtak, nem vágtattak lóhalálában, és amint csöndesen poroszkáltunk, ne tudom meddig tartó ügetés után, a ló hátán szépen elszenderedtem. Nyeregben éppen olyan jól el tudtam aludni, mint más a karosszékben.

Már akkor is félálomban lehettem, amikor letértünk a legtöbbször használt útról és belovagoltunk egy erdőbe. De ekkor még gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy: körülbelül annyi út lehet előttünk, amennyit már megtettünk... és az is, hogy: vajon nem ugyanabban az erdőben vagyunk-e, amelyiknek a túlsó szélén tegnap olyan rossz perceim voltak?... Talán az a kérdés is átvillant a fejemen, hogy: a legrövidebb úton megyünk-e, ha ezen az erdőn vágunk át?... de az útirány megválasztása nem az én feladatom volt, nekem a többihez kellett igazodnom, hát csak mentem a nyájjal... és nem sokat törődve se azzal, hogy merre tartunk, se azzal, hogy mit fogunk csinálni, nagyon rövid idő múltán egésze elaludtam.

Annyira elaludtam, hogy álmodtam is.

Az álmom valami furcsa összeszövődése volt a valóságnak meg a káprázatnak. Akik úgyszólván csak lopva alszanak, kényelmetlenségben, a kimerültségüktől végképpen legyőzötten, miután még a fél-öntudatlanságban is egyre csak arra gondoltak, hogy nemsokára újra ébren kell lenniök, jól ismerik az efféle álmokat.

Azt álmodtam, hogy: egy erdei úton lovagolok a tiszttársaim nyomában, de amint egy tisztásra érünk és felpillantok, úgy tetszik, mintha a kék mennyboltozatból egyszerre csak oltárképszerű, gyönyörű látomás bontakoznék ki, egy égi nő, aki a szentképek szelíd mosolygásával, szeretettel néz le ránk és a felhőjárás csendességével ereszkedik mind lejjebb, előbb abba a magasságba, ahol a fák koronái közel hajlanak egymáshoz, majd még lejjebb, az erdei út fölött embermagasságnyira, mintha azt akarná, hogy áldólag terjeszthesse a kezét a fejünk fölé, amint az áhítat érzésétől görnyedten haladunk el másvilági, szentséges, láthatatlan lába mellett, ahogyan a hegyoldalban álló, hosszúleplű, fehér Mária-szobor alatt vonul el a mélyben bandukoló zarándok. Álmomban természetesnek találom, hogy égi jelenés száll le a közelünkbe, megáldani bennünket, francia katonákat... csak azon tűnődöm, hogy ki ő?... Jeanne d'Arc-e, a szent nő, aki arra buzdít, hogy ne kerüljük, hanem keressük a hősi halált, mert az a kiválasztottak örök dicsősége és a legegyenesebb út az örök boldogságba?... vagy maga a Madonna, aki biztat bennünket, hogy mindig imádkozik értünk, szegény bűnösökért, akiknek legnagyobb vétkünk az, hogy egész gondolkozásunk csupa tévelygés, mert hiszen igazság nincs sehol, csak odafenn, a nyugalmas, néma, végtelen azúrban?...

Egyszerre a lovam egyet horkan és nagyot ugrik. A zökkenésre felébredek... de mi ez?... még egyre tart a káprázat?... mintha a jelenés még most is ott lebegne a levegőben előttem... megdörzsölöm a szemem és elborzadva látom, hogy a látomás: egy felakasztott asszony... az az öregasszony, akit én akasztattam fel!...

Végigfutott rajtam a hideg, de erőt vettem magamon. Nos hát, nem, nem ugrok félre én is, mint ez a buta ló és ha ez a váratlan találkozás meg is riasztott, nem iramodok már messze vágtató tiszttársaim után az esztelen rémületnek azzal a gyorsaságával, amellyel a nyúl fut minden árnyék elől. Megnézem még egyszer, utoljára... és ebben a búcsúzásban bocsánatot kérek tőle azért a bűnömért, hogy tegnap, amikor kétségbeesetten kérte az elrejtett német tiszt megmentését, nem jutott eszembe azt mondani neki: "Csak bízd rám... Te pedig, szegény, fuss, menekülj!..."

Megnéztem jól. A feje a mellére lógott és az arcán ott volt az a sajátságos, kesernyés kifejezés, mely majdnem minden felakasztott ember arcának valami különös egyformaságot ad. Nem az élettelenség kifejezése ez, hanem, úgy látszik, a kötélhalálé. Látott már felakasztott embert? Mintha az utolsó pillanatban valami nagyon keserű ízt vagy valami nagy lelki keserűséget éreznének, valami olyan bágyadt elfintorulás rögződik meg az arcukon, aminőt nem láthat más halottakon.

Hanem mintha mégis kisimultabb lett volna az arca, mint amikor ez tegnap a rémületet tükrözte. Most már meglátszott rajta, hogy valaha szép nő lehetett. Sűrű és tömött ősz haja még megőrzött valamit a régi fényéből és hullámosságából.

Az egyik bokájánál egy kevéssé feljebb, kötelekké hajtogatott és durva gyapotharisnyája fölött erősen összebogozott zsebkendő szorított le valami testi bajt, érdaganatot vagy mit, aminek már nem lehetett meggyógyulnia. A lábán ócska, rossz férficipő volt; olyan, amilyet paraszt csak akkor visel, ha ajándékba kapja a szegény kereskedelmi utazótól, aki már restelli tovább is viselni.

Ez a kopott, ferde sarkú, cúgos cipő, a durva kék gyapotharisnya, még a kötelékül használt, fehérpettyes, vörös zsebkendő sokkal több nyomorúságról beszélt, semhogy itt elmondhatnám, mi mindent juttatott eszembe.

Persze, főképpen arra kellett gondolnom:

- És lám, ebben a nyomorult lényben, akinek ilyen kevéssel kellett beérnie, volt annyi lélek, hogy a maga életének megkockáztatásával is rejtegesse és minden veszedelemből kikaparja azt a fiatal legényt, akihez nem fűzte egyéb kapocs, csak az, hogy valaha kis gyermeknek ismerte és hogy nem tudta elfelejteni azt az emberséges bánásmódot, amelyre ennek a kis gyermeknek az otthonában talált! Pedig az úrfi családja, amikor a vesztfáliai nagybirtokról szélnek eresztette, abból a sok földi jóból, ami egy grófi házban található, se egyszer s mindenkorra, se gyakori segítség alakjában nem juttathatott neki valami sokat, ha akkorra, amikor meg kellett halnia, mert jó kutya módjára ragaszkodott kis Egonjához, csak ezt a siralmas holmit vihette magán az akasztófára...

Tovább lovagoltam, de még sokáig úgy rémlett, mintha az a rossz férficipő folyton ott lógna előttem...

Ha később se felejtettem el a dolgot, nyilván az okozta, hogy a véletlen akaratából egy ideig még gyakran kellett hírt hallanom arról, akit magamban ezután is csak a kis Egonnak neveztem.

A kis Egon egy-két hét múltán egészen felgyógyult és a tábori kórházból a hadifoglyok egy olyan telepére került, ahol a rohamosan terjedő fejvesztettség az őrizetet nagyon hanyaggá tette. Milyen úton-módon, örök titok maradt, de akárhogyan történt, annyi bizonyos, hogy a kis Egon meg tudott szökni és nem múlt el sokkal több idő egy hónapnál, már ismét kardot viselt Franciaország földjén. Egy rendkívül véres és ránk nézve végzetes ütközet után, azt hallottuk róla, hogy ritka kitüntetéshez jutott valami különösen vakmerő haditettért, mely vagy száz derék franciát költöztetett át a másvilágra... és megtudtuk, hogy már akkor is, amikor az égő házból kiszabadítottuk, sok emberünk halála száradt a lelkén, mert valahol, éjszakának idején, felgyújtatott egy pajtát, melynek a padlásán német hadifogságból menekülő, fegyvertelen trénkatonák rejtőzködtek, hogy egy kicsit kipihenhessék a fáradalmaikat. Aztán egy darabig hallgatott róla a krónika, de a háború vége felé, amikor a mi ügyünk már nagyon rosszul állott, egy tiszttársam, könnyebb sebesüléséből felgyógyulva, a kórházból azzal a hírrel érkezett vissza hozzánk, hogy a kis Egon másodszor is megsebesült és ismét hadifogoly.

Később, más bajunk volt és nem az, hogy kutatgassuk, mi történt vele a kórházban: meggyógyult-e vagy meghalt. A békekötés napjaiban többször gondoltam rá, e ott, ahol olykor tudakozódtam, senki se tudott róla semmit. Már azt hittem, hogy örökre elveszítettem a szemem elől, de - két vagy három évvel a békekötés után - egyszerre csak szembe jött velem a Rue de Rivoli-n. Polgári ruhában volt s a háború óta nagyon megerősödött, de azért ráismertem. Ő nem ismert rám; szó nélkül haladtunk el egymás mellett; és mikor már nem láttam, tanakodni kezdtem magamban: nem tévedek-e? De nem kellett sokáig kérdezősködnöm, még aznap megtudtam, hogy: igenis, a kis Egon most Párizsban él... valami nagyobb állása van a német követségnél.

A következő évben megházasodott. Francia nőt vett el, egy tábornok fiatal özvegyét: a Madeleine-templomban volt esküvője.

Ezen azt esküvőn a leghátul szorongók sorában ennyit hallottam a házasság történetéről:

A menyasszony, aki szintén grófi családból származik és lánykorában Franciaország egyik legrégibb nevét viselte, a történelmi, a híres, a dicső nevek egyikét, először igen fiatalon ment férjhez; akkor ég húsz éves se volt. De az első férjével, aki a francia hadsereg legtehetségesebb tábornokai közé tartozott és akinek mindenki fényes jövőt jósolt, nem sokáig élhetett együtt: ez a kiváló férfi volt az első nagyrangú katona, aki 1870-ben elesett. A tábornok nem érhette meg a negyvennyolcadik évét; a legkedvesebb emberek közé tartozott és igen boldogan élt a feleségével; érthető tehát, hogy halála nagyon lesújtotta fiatal feleségét. Ez, özvegységre jutva, azonnal beállott önkéntes ápolónőnek; bánatának enyhülését, vigasztalódását a honleányi kötelességteljesítésben kereste, abban, hogy ő is tehessen valamelyes szolgálatot a hazának, melyért férje elvérzett. Mint önkéntes ápolónő megbecsülhetetlen érdemeket szerzett és önfeláldozást nem tagadta meg a német sebesültektől sem; ezekben, ahogy irgalmas nővérhez illik, nem az ellenséget, hanem csak a szenvedő embert látta. A háború utolsó hónapjában ő ápolta a kis Egont is, olyan eszményien gyöngéd figyelmességgel, olyan tökéletes odaadással, hogy a súlyosan sebesültet a jó szervezetén kívül főképpen ez a páratlanul gondos ápolás hódította vissza az életnek. Nem csoda, ha a kis Egonban a hála érzése szerelemmé fejlődött; no és, ha a fiatal özvegy, aki mindössze vagy két évig élt együtt már nem egészen fiatal férjével, ismét megkívánta a boldogságot, ez még nem az emberi természet gyöngeségét jelenti, hanem csak azt, hogy maga a Jóisten sem kíván az embertől örökkön tartó gyászt.

Az esküvőn a francia és az idegen előkelőségeknek olyan sokasága jelent meg, hogy a hírlaptudósítók, akik megírták, kik voltak ott, a történelmi nevekből egész koszorút állíthattak össze.

Azóta Párizsban élnek és most, több mint tíz év múltán, úgyszólván naponta látom a gyermekeiket a Tuilleries-kertben.

Megvallom, mikor először láttam, hogy ezek a bébik milyen bájosak és milyen elegánsan öltözöttek, eszembe jutott az a rossz, cúgos cipő, mely egy istenien szép reggelen az arcom előtt lógott és azt gondoltam:

- Szép kis gyerekek, ti soha se születtetek volna meg, ha az az öregasszony, akit az apátok miatt felkötöttek, jóság, részvétérzés és nagylelkűség dolgában nem különb ember, mint az a gentleman, aki nektek az életet adta!...

Nos, hát eddig van. Ha az élményem megcsalta önt, nem tehetek róla. Mondtam, hogy nincsen benne semmi különös.

Ön úgy néz rám, mintha azt akarná kérdezni: hogyan?... hát a háború sok borzalmából legerősebben egy ismeretlen öregasszony halála hatott rám? Lehetséges ez, ha egyáltalán vannak rokonaim és barátaim és ha akkor nem bújtam el a katedrám alá, hanem csakugyan ott voltam a tűzvonalban?...

Minthogy, meglehet, csak udvariasságból integet nemet, hadd szóljak erről is... hátha mégis ezt kérdi magában?!... ha rázza is a fejét... gyöngédséggel viszonozva azt, hogy agyonbeszélem és nem engedem szóhoz...

Tehát: hogy a háború sok borzalmából éppen ez hatott-e rám a legerősebben?... - erre nemigen tudok se igent, se nemet mondani. Nagyon szomorú, sőt rettenetes volt látnom azok halálát vagy súlyos megsebesülését, akik egy pár perccel előbb még vidáman beszélgettek velem... Egy öcsém, nem mellettem, hanem tőlem messze, elesett a háborúban, a háborúnak éppen a legutolsó napján... ez nagyon fájt. Gyötrelem volt látnom, hogyan bánkódik szegény öreg édesanyám a kisebbik fia után... ez talán még az öcsém halálánál is keservesebb volt.

De mindebben ártatlan voltam.

Az elszászi élményemre azonban soha se gondolhattam anélkül, hogy ne érezzek egy kis lelkifurdalást is. Akármilyen kevésért kellett viselnem a felelősséget, nem tagadhattam le magam előtt, hogy az öregasszony halálában nekem is részem volt. Hiszen, ha előbb támad az a gondolatom, hogy megsúgjam neki: "Menekülj, mert különben bajba kerülsz!..." - talán megmenthettem volna.

Ha ez eszembe jutott, mindig valami nyugtalanság-félét kellett éreznem, egy kis kényelmetlenséget, amelyet nem volt könnyű megszoknom. Társaim hirtelen halálának látása az első pillanatokban talán jobban megrázott, öcsém halála és anyám gyásza fájdalmasabban érintett, nagyobb és hosszabban tartó szenvedést mért rám, de annak a tudata, hogy felakasztattam egy öregasszonyt, akit talán megmenthettem volna, hogy hozzájárultam egy életnek a kioltásához, ámbár egy titokzatos, isteni hang a törvények ellenére is rám parancsolta ennek az életnek a megmentését: valami különös keserűséggel rontotta meg azt a legnagyobb és előbb teljesen zavartalan örömömet, hogy korábban mindig a kedvem szerint élhettem és megelégedetten...

Úgy rémlett, mintha én is lódítottam volna egyet azon a szerencsétlenen, akit a halálba löktünk, noha nem tudta megérteni, miért ölik meg... és azóta a fám himbálózó akasztott asszony cúgos cipője újra meg újra visszaütődnék az arcomba...

Elég az hozzá, tisztelt uram, azt, aki lovagiasan harcolt ellenünk - azután lovagiasan megmondta az igazat, bár gondolhatta, hogy ezzel megmentőjét már nemcsak gyanúba keveri, hanem alkalmasint nagy bajba dönti - és végül lovagiasan pusztította el nem tudom hány katonánkat: ezt az embert lovagiasan meggyógyítottuk, kétszer is; amazt azonban, aki annyit árult el a titkainkból, hogy az egyik vityillócsoportból a másikba melyik úton kell menni, kivégeztük, pedig talán nem is sejtette, hogy mit követett el.

És nem a magam sok vesztesége, hanem ennek látása volt az, ami örökre meggyűlöltetett velem minden háborút, ez a kis eset...

*

Lambert tanár úr elhallgatott.

- Hja - mondtam, hogy végre én is szóljak valamit - a jóság lehet egyszersmind esztelenség is!... Világ sora, hogy az, aki mindig a törvény útján halad, kevésbé forog veszedelemben, mint az a másik, akivel az érzése meg nem engedett dolgokat követtet el, bár ő csak kifogástalan, emez pedig talán tragikusan nagyszívű. Még nemesnek és nagylelkűnek se szabad lenni a törvény ellenére... a törvény: törvény!... Aztán: hát igen, a háborúban egy kissé felfordul a világ... a háborúban nemigen lehet másképp, mint ahogyan látjuk... la guerre, comme la guerre... ön maga is elismeri, hogy egy kém száz meg száz katona halálát okozhatja.

- Úgy látszik, nagyon különbözőképpen gondolkodunk - szólt Lambert tanár úr. - Én úgy vélekedem, hogy a jóság, a részvétérzés és az emberiesség: isteni törvények... a jóság tehát soha se lehet esztelenség... Kinek-kinek megvan a maga vallása, nekem ez a vallásom... Ami pedig azt illeti, hogy egyetlen kém sok katona halálát okozhatja, erre csak azt felelhetem, hogy: igen, az igazi kém, a katonai titkok megvásárolt árulója vagy az a felbérelt ember, aki ál-utakon járva ki tud fürkészni ilyen titkokat. Mindenesetre megtörténhetik, rendkívül kivételes esetekben, hogy százak halálát okozhatja az a kém is, aki csak annyit árul el, hogy merre van az országút vagy hogy a tovább vonuló csapatok reggel indultak-e el vagy már tegnap este... de 1870-71-ben még csak nem is hallottam ilyen esetről... tehát azt kell hinnem, hogy ez csak nagy ritkaság lehet. És kérem, ne védelmezze a háborút azon a címen, hogy az én öregasszonyomat csakugyan árulónak lehetett nyilvánítani. Mert van ám olyan eset is, száz meg száz eset, amikor ezt vagy azt az embert bosszúból vagy más okból kémkedéssel vádolja a személyes ellensége és katonáink a gyanúsítottat minden kihallgatás nélkül egyszerűen kivégzik. Az ilyen esetek már nem ritkaságok; számuk légió. Amint már mondtam, nem tudom, hogyan van ez más országokban, de a francia hadseregben az az uralkodó felfogás, hogy: háborúban nem lehet az igazságot keresgélni... nincs rá idő, gyorsan kell cselekedni és inkább vesszen akárhány ártatlan, minthogy egyetlenegy, akit joggal gyanúsítanak, bajt okozhasson. Nos, erre is csak azt mondja, hogy "hja, ez a háború?!..."

- Édes Istenem - feleltem - abban egyetértek a tanár úrral, hogy nem helyes kivégezni azt, aki ártatlan is lehet... és hogy olyan esetekben, amikor az igazságot nehéz kideríteni, a haza érdeke legfeljebb annyit okolhat meg, ha valahogy másképpen gondoskodnak róla, hogy a gyanúsított semmi esetben se válhassék árulóvá, mondjuk: ha a gyanúsítottat bezárják... De, viszont, át kell látni, hogy a háború kivételes állapotai kivételes rendtartást tesznek szükségessé. Mindenki elismeri, hogy a háború borzasztó, mert vérontással jár és sok más szörnyűséggel is. És nem jut eszembe, ellentmondani önnek, akármilyen szigorú szavakkal ítéli el a régmúlt háborúit, amelyek közül a legtöbb tulajdonképpen nem volt egyéb, csak: az emberiséget vezető, de csakis saját érdekeiért küzdő va-bank játékosok kártyázása a mások bőrére. De ha a háború a népek akaratából tört ki, ha háború kikerülhetetlen volt, ha a háború már megvan: a salus reipublicae fontosabb, mint valaha, sokkal inkább félteni való, mint a békében, már nemcsak: az első, hanem: majdnem az egyetlen. Ilyenkor az összesség érdeke mellett minden eltörpül, még az egyén joga és igazsága is... mert a legnagyobb dolgok forognak kockán, milliók léte vagy nem léte...

- A háború kivételes állapotai nem zárják ki azt, hogy az egyén joga és igazsága háború idején is érvényesülhessen - vitatkozott velem Lambert tanár úr. - Az összességnek módjában van gondoskodni arról, hogy háború idején is legyenek bírái, akik igazságot szolgáltassanak... hogy annyi bírója legyen, amennyi kell. Mert abba nem lehet belenyugodni, hogy még nem tudom meddig, újra és újra elkövetkezhessék az az állapot, amelyben valaki, aki rendelkezik, így szólhasson: "most nem érünk rá az igazságot keresgélni!...", amelyben az emberi törvény egyszerűen legázolhassa azt, amit az isteni törvény parancsol, hogy tudniillik: "légy igazságos!...", amelyben olyan ember, akinek az összesség hatalmat adott, így nyilatkozhassék: "most úgyis patakokban ömlik a vér, egy kicsivel több vagy kevesebb, az már mindegy... aki gyanús, azt ki kell végezni, ha véletlenül ártatlan is... most úgyis olcsó az emberélet!" Márpedig Franciaországban ezt akárhányszor hallhatja az ember hadbírótól. No és ha az összesség arra az álláspontra helyezkedhetik az egyénnel szemben, hogy: "mostantól kezdve pedig bizonytalan ideig nincs emberségesség... igazság is csak akkor van, ha ráérünk keresgélni... a lelkiismeretesség csak akkor kötelező, ha nincs fontosabb dolgunk... az egyén joga nem számít, semmi... mert most kivételes állapot van, mert most az én létérdekem nem engedi meg, hogy a ti élet-érdekeitekkel törődjem", akkor természetes következés, ha azután, később, az egyénben is nagyon megcsappan a nem mindig uralkodó, nem mindig kötelező, kikapcsolható lelkiismeretességnek meg az összes érdekeinek a tisztelete.

- Az összesség nem tehet róla - mondtam -, ha olyan képviselői is akadnak, akik helytelenül magyarázzák azt is, hogy mi a kötelességük és azt is, hogy mi az összesség érdeke.

- Ezen nem fogunk összeveszni - felelt Lambert tanár úr - és ha azt hiszi, hogy olyan valakivel beszél, aki titokban anarchista, akkor nagyon téved. Nem akartam többet mondani, csak azt, hogy: a háborúban sok olyan igazságtalanság és szörnyűség történik, mely még rettenetesebb, mint a vele szükségképpen együtt járó vérontás, szóval az, ami a csatatéren történik... hogy a háború a legborzalmasabb valami a világon, mert felszabadítja azokat a démonokat is, amelyek a békében le vannak láncolva... és hogy a háború nem ártatlan abban, ha időnként nagyon elszaporodnak azok, akik fütyülnek minden erkölcsre. Mert, nézze, maradjunk csak egy kicsit a példánknál... X. hadbíró azt mondja egy újságírónak: "akit kémkedéssel gyanúsítanak, azt kivégezzük... Nem érünk rá az igazságot keresgélni, fontosabb dolgunk van... és inkább száz ártatlan pusztuljon el, mint hogy egy bűnös árthasson a hazának... most úgyis olcsó az emberélet... százzal-ezerre több vagy kevesebb, már nem számít..." Ez megjelenik minden újságban; elolvassák az én tizenöt-tizenhat éves tanítványaim is, akikre, látom, minden erősen hat, ami csak a szemük elé kerül. Mit gondol, hány lehet köztük, aki ilyeneket olvasva, nem kezd kételkedni abban - ha ugyan már korábban el nem kezdte a kételkedést -, hogy vajon a természet, a világrend, az Isten, vagy akárhogyan nevezzük, csakugyan nemes érzéseket és etikus viselkedést vár-e tőlünk?! Ha ilyeneket mond nekik egy tekintélyes, előkelő férfi, mi hitesse el velük, hogy ennek a sok szaladgálásnak, amelyet életnek nevezünk, van valami nagy célja?... és hogy nem együgyű, aki mással is törődik, nemcsak éppen a maga javával?

- Magam is azt hiszem - mondtam -, hogy a legforróbb hazaszeretet se menti, ha egy hadbíró így nyilatkozik. De amióta a világ áll, a legderekabb és legokosabb emberek között is iszonyú véleménykülönbségek szakadékai tátongtak... még azokra a dolgokra nézve is, amelyeket sokan sarkigazságoknak tartunk.

- Igaz - egyezett ki velem Lambert tanár úr. - Erkölcsi világunknak teljes biztonságban bejárható része nagyon kicsi terület; itt mindenfelől hínárok, süppedékek környeznek bennünket.

- Ugyan, hagyjátok már abba! - szólalt meg ekkor Weingartner Frici. - Amióta vitatkoztok, ez a spiller minden bankomat elviszi! Egy darabig nem tudtam kitalálni, hogy mi ront meg? Csak most veszem észre, hogy nincs rosszabb kabala, mint két vitatkozó kibic!

- Hát mondja, nem kell-e fellázadni - szólt Lambert tanár úr, Friciről megint rám pillantva -, ha arra gondolunk, hogy sok kis véletlen összekapcsolódásából mennyire különböző lehet az egyik ember sorsa meg a másiké...

A tanár mosolyogva kezdte... azt hittem, hogy a játékra céloz... de előbb félig tréfásan, félig komolyan, aztán egészen komolyan folytatta:

- Vannak emberek, akiknek megvan mindenük, azt teszik, amit akarnak, és mert soha se volt semmi bajuk, nem férnek meg a bőrükben, ki akarnak bújni belőle, nem tudnak betelni az élettel. Nézze ezt a két embert! Ma már kiélveztek minden elképzelhető jót, de telhetetlenek. Ez a nap éjjel két óráig nem volt elég nekik. És mert más gyönyörűséget már nem tudtak kieszelni, elutaznak a világ leghidegebb kávéházába, előkerítik a világ legpiszkosabb kártyáját és télikabátban kezdenek játszani valami barbár játékot, amely abból áll, hogy egy rakás aprópénzt ide-oda tologatnak vagy húznak. Olyan kitartóan ismételgetik ezt, már nem tudom mióta, és annyira belemerültek a gyönyörűségükbe, hogy őket nézve, el kell hinnem: úgy látszik, csakugyan voltak rómaiak, akik - mikor már nem tudtak mit kitalálni -, hogy valami újban gyönyörködhessenek, a rabszolgáikkal pofoztatták magukat. És én ismertem olyan embert is, akinek soha se volt semmije, aki egész életében egyetlen egyszer akart valamit... meg akarta mutatni, hogy a hálás kutyák közül való...meg akart menteni egy emberéletet... de elég volt megmozdulnia, hogy mindjárt felakasszák... és én akasztattam fel!...

Mialatt az utolsó szavakat mondta, a kávéház ajtaja kinyílt... cigányok lépkedte be... egy, kettő, három, négy... aztán még több... mind város bundában és hegedűvel, bőgővel.

Wimmer Jancsi, mihelyt megpillantotta a cigányokat, lecsapta a kártyát és öklével akkorát ütött az asztalra, hogy minden pohár táncolt belé... aztán elbődült:

- Ördög bújjon... komámasszony... bocskorába!...

A cigányok még az ajtó közelében voltak, de a hegedűk a friss csárdás gyorsaságával perdültek ki tokjaikból... úgyszólván kirepültek... és a zene már szólt, mikor Wimmer Jancsi az énekben ott tartott, hogy:

Ha kérdi, azt mondja kend,
Egy szemet se látott kend,
Komámasszony!

(Vége.)