Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek

Dr. B. E.: Emlékek
I.

A háború első idején nem volt részem ütközetben (akkor az őszi járvánnyal csatáztam), közben egy hónapot betegen - de boldog együttlétben Vele - töltöttem egy szép kis felvidéki városban; hosszú sétáinkra úgy ragyogott október csendes napfénye, mintha az Öregisten nem is tudná, mi történik idelenn. (De megcenzúrázhatják számára a mennybéli újságokat!)

Mikor innét vissza kellett térnem a csapatomhoz, én még mindig teljesen járatlan voltam és lelkileg edzetlen azokkal a "szenzációk"-kal szemben, melyekbe azok, kik kezdettől s folyton ott voltak, szinte beletanultak már. Külön indítottak el, sokféle tévelygés és útbaigazgatás után a Leninai hegyek közt értem utol az ezredemet.

A "Gefechtstrain", melyhez eljutottam, széles országúton állt egy kis falu előtt s éppen szedelőzködött, hogy még az éjszaka tovább induljon, mert itt, úgy mondták, nincs veszélytelen helyen. Napos, szép, őszi délután volt. Csak egy darabon látszott a nyílt országút, azon túl jobbra és balra hegyek szép, rózsaszínre hervadt erdőlombbal. Mondták, hogy a jobb oldali hegyen van "állás"-ban a csapatunk.

A "Hilfsplatz" is jött már éppen lefelé a falu szélső házából, egy furcsa, fatornyos épületből; csatlakozott a trénhez, úgy látszott, vele kell odábbvonulnia. Ismerős orvosok, zászlós-medicinerek köszöntöttek; leültünk néhányan az út szélén rakott tűz körül. Akkor megkérdezte tőlem egyik, láttam-e már srapnelt robbanni - és mutatott fenn, magasan a hegygerinc fölött, a levegőégben néhány apró, hirtelen feltűnő, lassan elvonuló füstfelhőcskét, hogy nézzem: az ott! Odanéztem és kételkedve rá; mintha ezek háborús járatlanságomban rá akarnak szedni? Oly magasan látszottak a fellegecskék - többesével is, de robbanásnak nesze se hallatszott idáig. "Úristen! Ott hát emberek vannak, akikre lőnek!"... A többiek rá se hederítve beszélgettek tovább, cigarettáztak, de nekem újra és újra oda kellett figyelni, szinte számlálgattam a távoli jeleket s arra gondoltam, nem volt-e valamelyiknek "sikere"? Hiába: kezdő voltam!

Köröttem az orvosok, medicinerek arról kezdtek tárgyalni, melyik menjen fel ma éjjelre a faszolókkal a fedezékbe inspekcióra. Ez az egész rendszer ismeretlen volt még előttem. A faszolók azok az emberek, akik esténként felviszik az élelmet és muníciót a Gefechtstraintől az állásban lévő csapathoz, hová szekérrel eljutni nem is lehet. Megraktak néhány "Tragtierlovat" (a lovász, ki az állatot vezeti, az bakanyelven a Tragtier!) - s indulni készen álltak. Figyeltem az orvosnövendékeket; eleinte mindegyik mintha szabódna, régibb érdemekre hivatkozik - ő már annyiszor volt; ez csak tegnapelőtt -, de mikor az ezredorvos parancsa elhangzott, azon túl már bizonyos dicsekvéssel emlegeti a választott: "Ma én megyek fel az állásba!" - Végre elindultak.

Esteledett. Két hadnaggyal maradtunk a tűznél. Én, tán hogy az idegfeszültséget eltereljem, szokásom ellenére sokat beszéltem, egészen intim dolgokról is. Hogy milyen szép, nyugodt dolog az a tudomány - hogy milyen jó, mikor az embernek az a felesége, akit szeret -, milyen jó lehet akkor fejlődni, dolgozni; ilyeneket. De a többiekben is megvolt ez a normális életben szokatlan, ideges közlékenység; ott mindegyik apróra elmondta, hogy kiket hagyott otthon - mi hasznos, szép dologba kezdett volt éppen a háború kitörése előtt stb. Később - mintegy megbánva -, hosszúkat hallgattunk, a tüzet néztük; egy konyhakocsi ment el mellettünk, arról kaptunk teát.

Kilenc óra lehetett, mikor egy ordonánc jött valami paranccsal az ezredtől - tán hogy hová, merre vonuljon a train; de a végén az is benne volt: "Die Baonenärtzte haben zu ihren Baonen einzurücken! - Szóval: hogy nekem is, most rögtön, éjjel indulnom kell az állásba!... Emlékszem arra a csudálkozó és kényszeredett hangulatra, mellyel felcihelődtem. Valami, ami nagyon én voltam, ámuldozott bennem. "Én is? Hihetetlen! De hát miért?" - Még csak aznap múlt el tőlem az utolsó kis vasúti állomás, párnás kupé; az utolsó postaláda, hova levelet dobhattam. - Nagyon meg voltam lepetve.