Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Figyelő

Kabos Ede: Tolnai Lajos
(Az Érdekes Újság Dekameronjának egy későbbi kötetéből)

Abba a fakósárga, egyemeletes házba, melynek helyén most a Király-Bazár áll a Ferenciek-terén, s melyben az Athenaeum hosszú időn keresztül egyszerre adott hajlékot a kormánypárti Nemzetnek és a mérsékelt ellenzéki Pesti Naplónak: húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt, akárhányszor ugyanabban a déli órában fordult be a magyar novella három különös, nagyszerű és egymással hadilábon álló reprezentánsa.

A három reprezentáns: Jókai Mór, Gyulai Pál és Tolnai Lajos volt.

Jókai a Nemzet szerkesztőségébe ment "megmutatkozni", Gyulai a Pesti Napló fiatal íróihoz látogatott Zolát szidni és veszekedni, Tolnai Urvári Lajoshoz, a Pesti Napló szerkesztőjéhez kopogtatott be "még egyszer szerencsét próbálni".

Akkor már öreg úr volt. Egykor hatalmas alakja megroppant, erős bikafeje a vállába esett, ajkai megpetyhüdtek s hideg, lélekvetkőztető szemei körül kivastagodtak a fáradtság gyűrűi. Az erdélyi városból, melynek minden lakosát gombostűre szúrta, miden hiúságát kipellengérezte, minden háztetejét, mint a sánta ördög a regényben, leemelte - már el kellett menekülnie s a fővárosban, egyedül pennájára támaszkodva, kellett családjával meghúzódnia. Ez a penna ugyan fáradhatatlan és termékeny volt, de átok ült a hegyén és szenvedett miatta az is, akibe beleszúrta, az is, aki forgatta. Keserű sora volt már akkor Tolnai Lajosnak. Félt tőle az a közönség is, amelyről írt, az is, melynek írt. Legjobban pedig a szerkesztők féltek tőle, mert ha kiadták, gyanútlanul, regényeit vagy apró tárcanovelláit, melynek egy sajátos magyar realizmus megvesztegető hajtásai voltak, utólag mindig baj és förgeteg lett belőle. Alig jutott el a regény az ötödik-hatodik folytatáshoz, garmadával jöttek a sivalkodó, sziszegő, ordító levelek valamelyik vidéki városból, hogy Tolnai úr megint élő embereket vett a tolla hegyére, megint megcsúfol, kipellengérez, elrágalmaz egy egész várost, egy egész hatalmas, befolyásos és kiterjedt rokonságot. Olyan felzúdulás tombolt a levelekben, hogy a szerkesztő kénytelen volt a regény kéziratát cenzúrának alávetni, törölni, enyhíteni, nem egyszer a történetet hirtelen és önkényesen befejezni. Az apró tárcanovellákkal se volt kisebb a baj. Mindegyikben magára ismert valaki s a szerkesztő nem jutott lélegzethez a Tolnai-afférektől. Hát bizony akkor már Tolnai Lajosnak úgy kellett minden újabb alkalommal "még egyszer szerencsét próbálni". Halkan, amilyen halkságra az egykori református pap basszusa csak nehezen tudott tompulni és alázatosan, ahogyan ez a hideg, gőgös, lélekvetkőztető író csak átlátszó komédiássággal tudott beszélni, próbálta a szerkesztőt meggyőzni, hogy az új novella ártatlan, vitriolmentes, még az Akadémia sem találhat benne kivetni valót. A szerkesztő meghagyta magát győzni s a sivalkodó, sziszegő, ordító levelek zuhataga néhány nap múlva megint rászakadt a fejére. De azért Tolnai egy idő múlva ismét csak eljött "még egyszer szerencsét próbálni".

Ez már az alkonyat ideje volt. Odáig Tolnai Lajos nagy birkózásokkal, nagy sikerekkel és még nagyobb tervezésekkel sodródott el. Mikor első, igazán népies balladáival jelentkezett, Arany János is gyönyörűséggel figyelte. Mikor első novellái a közönség elé kerültek s merész valóságkereséssel elfordultak minden klasszikus és romantikus iskolától, az irodalmi társaságok eleinte megütődve, utóbb elragadtatva kapták fel. Tolnai Lajos neve teljes csengéssel vegyült a legcsengőbb nevek közé. Egy-egy novelláját, az akkori idők hivatalos elismerésének formája szerint, hamarosan fölvették az iskolai olvasókönyvekbe. A legjobb úton volt, hogy fiatal fejjel a klasszikusok közé kerüljön. De ő nem úgy vágta az útját, ahogyan az irodalmi társaságok várták. Annak a realistának bontakozott ki, akire hatványozott mértékben leselkedett Magyarországon a Zolák sorsa: a felháborodás, az üldözöttség, a bojkott. Ha ezt a rendszerint átmeneti időszakot ki tudta volna böjtölni, rendületlenül, szemének megzavarodása, szívének elkeseredése, gyűlöletének kivirágzása nélkül: talán legyőzte volna a hivatalos üldözést és meghódítja a közönséget. De Tolnai Lajos dühbe jött, gyűlölt és harapott. Az induló Dickensből, aki gazdag, színes, meleg és bőbeszédű, az a másik Dickens lett, aki mindig csak Amerikáról ír, amelyet nem is tud másként látni, csak a gyűlölet és az undor gőzén keresztül. Marni kezdett mindenkit, aki útjában áll. És szédítő szaporasággal születtek novellái és regényei, eleven emberekről, akiket megnyúzott. Elfordultak tőle.

Pedig, hogy tudott nyúzni! Csak föl kellene hozni a pincéből elátkozott munkáit, most, amikor vele együtt régen porlanak azok, akiket annyi művészettel nyúzott meg. Már nincsenek életben, akik témái voltak, fogcsikorgatással és most a Tolnai írásművészetének kegyelméből újra kezdhetnék életüket, mint méltó társai a Dickens alakjainak. Az "Oszlopbáró", "A báróné ténsasszony" nemcsak útjelző magyar regények, hanem egy sajátos, egészen magyar realizmus hatalmas emlékei is. Az egész új magyar irodalom ismeretlen őse pihen abban a kriptában, melybe Tolna Lajost, munkáit, tanításait és röstelkedve letagadott hatásait befalazták. Egy ismeretlen ős, akit azok sem akartak ismerni, akiken vére, szeme, száz gesztusa letagadhatatlanul megismerszik. De azért, ha nincs is meg arcképe az irodalmi ősök galériájában, a későbbi nemzedékek neki is köszönhetnek annyit, mint egy-egy kényes mágnáscsalád azoknak a rablólovag-ősöknek, akikkel nem dicsekszenek, de nagy urak a hagyatékából. Irodalmi rablólovag volt-e csakugyan, amikor élt? Talán. De az idők távolából valamikor másnak fogják látni. Tolnai Lajosnak még megjön a hajnala. Ha a legnagyobb magyar tehetségek és a legerősebb magyar koponyák után kezdenek majd egyszer ásni: kiássák őt is. Kevés nagyobb érték van a magyar föld alatt, mint ez az elátkozott író, akinek koporsója kicsi volt a reádobott kövek számára s akit a gyűlölet kertjében hantoltak el...