Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos

Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
7.

Vojnyik mire már udvara lécajtóját betette, elméje már rég saját sötét ügyével bajmolódott. "Ha tegyük fel baj lenne: ezek itt most ketten is látták, hogy bement" - fordult meg fejében mindjárt.

A tornácról benézett az ablakon a házba s hallgatózott. Ott benn mind aludtak. A sarokban egy szentkép előtt, olajmécs hintett magja körül gyönge fényt s Mária összetett kezére esett halovány, kékes világ. Vojnyikné hosszan lélegzett fel éppen ágyán mielőtt végleg elaludt s azzal aludt el, hogy hallotta ura csoszogását a tornácon. Most jön haza a Rókától.

Künn Vojnyiknak is a Rókára tértek gondolatai. "Enye, enye, minek csinál magának ellenséget, hogy lehazudtolta a rókát. Milyen szívesen tesz az meg neki akármit, tartozik is neki s most meg éppen látta, hogy bejött is. Kár volt megbántania." Ezen gondolkozott, de azért egyszerre megint bosszúság gerjedt benne, mikor eszébe jutott, mint mesélte el a Róka, csaknem látni kellett olyan elevenen, hogy törte ki a két fiút a rossz baj a félelemtől, mikor ott a megölt vándorló legény lelke utánok jött. Magában kérdezte: vajon csakugyan lenne valami az effélében? Eh bolond beszéd! tiltakozott ellene belsejében. Olyanokra ragad mint a dadogó, meg a Róka. Nekem ne beszéljen!

Nem vette észre, hogy hisz Jávorszki is ezt tartotta.

"De vajon vannak-e Borsodynénál? Korán van még. Vagy tán késő. Mostanában nagyon megcsappantak a vendégek."

Kisvártatva bement a színbe, ahová délután a szerszámos ládát vitte.

Jóval több ideig akart pedig várni, mint amennyit várt, amikor most elindult. A kést beeresztette combja mellé nadrágjába.

Mikor a lécajtót óvatosan betette maga után, olyan izgatott lett, hogy keze remegett s ajkain érezte vére édeses ízét, amint fejébe szállott.

Ettől fogva belül mintha kicserélték volna. Ez más ember volt, mint ő rendesen. Rendelkezett vele ellenállhatatlan, mint ahogy italnak kerül valaki hatalmába s ez még fel-fel rémlik önnönmagának is. Ez nem vitázott és nem győzte meg kételyeit vagy aggását, ez csak így szólt: majd meglássunk mindent, ahogy jön; minek előre törődni? Nem is jó. Csak vigyázat!

A házak közt senkivel se találkozott. Itt setétek, amott világosak voltak az ablakok. Egy magos, új házban három ablak is kivilágos. Pap Jancsinál a kőműves vállalkozónál s belül lárma.

Korán van még - gondolta Vojnyik, de alighogy a házakat elhagyta, a setét úton már ellenkezőleg, azt vélte: késő lesz. És gyorsabb lépésre fogta lábait.

Csakugyan, a ház, a domb aljából nézve tökéletes sötétben volt. "Lefeküdt - gondolta Vojnyik -, vagy valaki van nála, az is lehet." De ezt nem hitte, csak éppen gondolta.

De amint fel a dombon megközelítette a házat, látta, hogy vékonyka fény árulkodik ki a zsaluk résein.

Körüljárta elébb a házat: hol leskődhetnék be s óvatosan sorban megpróbálta az ablakokat. A legutolsónak engedtek kissé redőnyei s a piros függöny se volt belül egészen az ablakra húzva. Belátott a szobába.

Az asztalon lámpa égett, az ágy felvetve fehéren vöröscsíkos alsó párnákkal. Borsodyné az asztal előtt ingben. Nézett bele a lámpába, majd felcsavarta s elkezdett balházódni. Mérges, elmélyedt arccal forgatta magán ingét, mint valami patyolat zsákot s gyanútlanul mutogatta magát.

Künn Vojnyikban megelevenedett a tegnap esti kelletlen ölelés emléke; Borsodyné részeg lehelete s más utált szag.

Lelépett a fal párkányáról s újra visszalépett jobb helyzetbe s megfeszítette a zsalut, hogy jobban lásson. De a neszre Borsodyné felkapta fejét:

- Na!... ki az? - lövellt tekintete az ablakra, busa szemöldeit keményen, bizalmatlan vonva össze.

Vojnyik pár pillanatig tétovázott szóljon-e? Mert minek nézeget itten, mikor az ajtónak kerülhet. Mégis szólt:

- Én! Adjon isten.

- Koma! Maga az?... - Ez biztosan be van rúgva - tette hozzá hangosan magamagának, miközben kilökte az egyik zsalut.

Vojnyiknak, hogy részegnek gondolják, oly váratlan volt s hozzá Borsodyné felvette az asztalról a lámpát s kivilágított rá az ablak vasrostélyán keresztül. Csakugyan Vojnyik egyszerre érezni kezdte a részegség minden ügyefogyottságát, még mintha lábai is cserben akarnák hagyni s maga is valahogy csináltan s koraian hallotta jőni hangját torkából:

- Adjon egy liter bort kománé - mondta s mindjárt kérdezte: - nem voltak, senkise? Azt hittem, hogy még...

- Elviszed?

- Mi? A bort?

- Na persze. Mer én lefekhetnék, el vagyok törődve, nem strázsállak.

Vojnyik egyszerre nevetni kezdett, mintha már nem is bánta volna, ha egy kissé pityókosnak vélik:

- Hász lefekhetik kománé, lefekszek én is.

- Nincs vásár. Várjál csak meg, kiadom itten az ablakon.

Szoknyát, hálóbujkát, papucsot szedett magára, de épp ellenére annak, amit eközben magában elhatározott, most, mikor Vojnyik az ajtó elé került, mégis beengedte.

Vojnyikot belül egy kis reszketés fogta el. Első pillanatra szeme is káprázott a lámpavilágon s valami egyre iszkitélte belülről, hogy kezdjen nyájaskodni, megint nevetni, beszéljen, mondjon valamit. Szokása ellenére alig tudta féken tartani nyelvét. De miközben leereszkedett egy székre, ráparancsolt magára: "várjál! égyszer lássuk mi lesz?"

Borsodyné nem szólt egy szót se kezdettől. Már bosszús lett magára gyengesége miatt, hogy Vojnyiknak ajtót nyitott. Szárazon köhécselt s elnézett erre-arra a falon.

Kisvártatva egy üveg után nyúlt az almáriomra s ugyanakkor másik kezével bujkája alá vakarózni. Vojnyik azt hitte a kulcsokért. Megy a pincébe. Egyszerre félelmeset döbbent benne. De csalódott. Egyik sarokban két egész cilinder bor állt készletben s Borsodyné ebből szándékozott tölteni. A csalódás egész jól megtetszett Vojnyik arcán, de ahhoz hasonlított inkább, mint mikor valaki megkönnyebbült.

Borsodyné azonban mielőtt lehajolt volna tölteni, arca egyszerre felöltötte azt az üzletek alkalmával szokott vizsga, szúró kifejezést s Vojnyik szeme közé nézett:

- Tudom miért jöttél! - így szólt -, de abból semmi se lesz!...

Ebben a pillanatban Vojnyiknak minden képtelenség megfordult fejében. Még az is, hogy fogdmegek lehetnek körül, kelepcében van s mindjárt megtalálják nála a kést. Vad rettenetben kancsalított s fel-alá mozogtak szemöldei. De mást egy mozdulatot se tett s a következő pillanatban egy rövidet, mélyet lélegezve, már mindenre készen összeszedte magát.

Borsodyné látta rajta a zavart s így folytatta:

- Most ittál, nem adok pénzt a kezedbe. Különbenis jövő hétre ígértem s még azt se biztosan, de akkor megkapod...

Ennyit érkezett mondani, mert közben nehézkesen lehajolt, hogy bort töltsön. Abban a pillanatban Vojnyik akárcsak valami iszonyatos tréfát akarna csinálni, Borsodyné nyakára tette bal kezét; jobban elékapva a kést, arca elé tartotta:

- Látja ezt? - hebegte s hozzá akarta tenni amint elméjében volt jóelőre: - hát adja elé a kontraktusokat!

Csakhogy Borsodyné minden erejéből ordítani kezdett:

- Segítség! Gyilkos! Megölnek! Segítsééég!

Úgy lehet ez lett a veszte. Vojnyik már hajába markolt; ám a kést első pillanatban nem tudta használni, mert Borsodyné összekucorodott s őt is magával húzva hátrált-hátrált a sifonig. Nagyot döngetett rajta farával. Akkor Vojnyik teljes erejéből végig metszett nyakszirtjén.

Csakhogy Borsodyné kioldozó vastag, szőke hajfonata felfogta a vágást s Vojnyik megint ügyefogyottul szorongott körüle, rettenetes pillanatokig, hajától rángatva s rést keresve testén a késsel.

Most Borsodyné az ablaknak ugrott, hogy felrántsa s kiordítson. De ezzel felegyenesedett s Vojnyik oldalról hasába döfött.

Alig tudta visszarántani kését potrohából s újra döfött, ezúttal jobban, hónya alá. Borsodyné ordításából hörgés lett s Vojnyik kissé elkapva fejét körmei elől harmadszor is szúrt. Éppen szíve tájára.

Ekkor felfordult Borsodyné két, nagy kék szeme s maga összenyaklott. Zuhantában feldöntötte teste nagy súlyával a mögötte vékony vaslábain álló tűzhelyt s egyet-kettőt erőtelen emelve még egyik karján, úgy maradt. Feje oldalt bukott s az utolsó szúrás nyomán most kezdett csak patakzani a vér félarcára.

Vojnyik kissé hátralépett s háta mögé tartva kését gyanakvóan nézte.

"Ez megvolt" - gondolta akárcsak otthon disznóöléskor, de hozzá minden kis íze remegett belül s azután is, mintha megbénult volna, sokáig setéten, gondolattalan tűnődött egy- mozdulatban, önmaga torzra nyúlt árnyékára bámulva a falon.

Akkor kapott észbe: hisz idebenn világos van! Borsodyné ordított! Kívülről mindent kileshettek!

Borzalom futotta át. Első ösztöne az volt: vége mindennek, azóta már lármázzák fel a várost. Fújja el a lámpát s meneküljön. De amint Borsodynéra pillantott, lekicsinyelte magát félelméért. Ez azt jelentette: most már mindegy.

Keveset tanakodva a lámpát jól lehúzta s máshova tette az asztalról, aztán kiment, körüljárni a házat. Alig szokta meg jóformán szeme a sötétet, mikor nagyobb rémületére eszébe jutott Máriska, a kis olá szolgáló.

(Folyt. Köv.)