Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Tábori posta

Tersánszky Józsi Jenő: Levél Ignotushoz

1915. jan. 6. Este 8 óra.

Szeretettel Tisztelt Uram,

igen megörültem sorainak, önző s önzéstől ment szívbeli okokból is. Örültem, hogy gondolnak rám, épp azok, akik életemnek arról a feléről tartanak valamit, amelyik felétől nekem minden cselekedetem s legkisebb gondolatom is terhes. Egyszer egy nőtől eljövet gondoltam el útközben, hogy megmondhatnám neki, hiába minden igyekvése, szívecském, soha senkit nem szerettem őszintén csak a hóbortjaimat. Hát azóta sokszor megtagadtam pedig múzsám és sokszor igen nagy silányságok kedviért, de azt hiszem azért ezt a gondolatomat odaírhatnám jelmondatnak életemre, mint a lovagok pajzsukra övéiket.

- Az jut eszembe, hogy itt egy kissé nevetségesen hangzik ez a sok életről való beszéd, mikor úgy lehet a következő pillanatban fehér ember vagyok. T. i. ennek a levélnek megírására kinn ülök a napon a dekungomból s mint a darázs-raj zummog erről-túl a muszkák golyója. Ezt azonban nehogy vitézi dicsekvésnek vegye, mert a sok baka, kivált a mieink, úgy mászkálnak, sütnek-főznek, mint az ördögök, itt a hegygerincen. Egy magaslaton vagyunk t. i. fenyőgallyakkal bélelt, meg födött dekungokban s az aljból lövöldözzük le a muszkákat. Épp a tegnap lőttünk vagy öten salvékat s az árváknak egyenként, istenök tudja mi okból, végig kellett szaladniuk vagy húsz lépést fegyvereink előtt. Teljes figurákra lőttünk s jól láttuk, hogy bukdosnak fel. Kettőt úgy lőttünk le, amint harmadik társukat akarták sebesülve behurcolni. Visszaadtuk a kölcsönt a karácsonyéjszakáért, mikor egész éjjel lövöldöztek ránk. Huj micsoda egy pár tűzben voltam, takarás nélkül futva előre a golyók közt. Rossz rá emlékeznem is. Gyáva kutyák még tíz lépésről lőnek s akkor megadják magukat.

Gyönyörű helyen vagyunk. Fogalma se lehet önnek egy teliholdas éjjelről, amint benn gubbasztunk a dekungba s golyófüttyszó meg ágyúmuzsika mellett a legszebb havas, fenyves, rajzos tájékot szemléljük alatunk. Hát még egy éjjeli mars, lobognak a tüzek, trénszekerek, ágyúk, bakaság, zenebona, egész hangverseny cuppogása a sok bakancsnak a sárban s mindez összeszorulva egy szűk országútra, amely maga is elfárad úgy tetszik a szakadásig szakadatlan menetelők szemében. Ez nekem a legrettenetesebb. Mihelyt gefektben vagyunk, meg vagyok könnyebbülve. Százszor iszonyatosabb egy tönkrefáradt óra kínja, mint a golyók közt járni. Többet mondok, ha szellemi fáradság helyettesíti a testit, akkor is nehezebb nekem egy óra, mint akármilyen halálfélelem, amit jóformán nem is tudom milyen. Egyszer négy óra hosszat feküdtem gránátgyújtotta házak közt, csak annyi takarásom volt, hogy a pantalléromat fejem elé tettem s kétoldalt golyófütty s fenn srapnel törte rám a fűzfaágakat s egész nyugodt voltam, csak azon tépelődtem folyton, hogy nyúljak be zsebembe egy cigarettáért, mert unalmas volt már szörnyen a hunyás s alul a térdem csupa vízzé ázott át. - Én azt hittem, hogy a Nyugat már megszűnt. Se lapomra választ, se lapot nem kaptam odahaza, mit gondolhattam volna? Annál nagyobb most örömem. Csak az kisebbíti, hogy a levélben jelzett Nyugatoknak színét se láttam s nem is hiszem, hogy lássam. Ez már rendes dolog, hogy az ilyesmi elcsapódik. Ha még küldenek - küldjék kegyeskedjenek - Lt. Franz Willwert companie commandánsom címére, talán így inkább hozzájutunk. Be szeretném olvasni hosszú novellám a gyilkosról, ha tán megjelent. De ha keféje meg lenne, tegye meg Szerkesztő úr, küldje el egy borítékban. Ha nem unja, közelebb újra írok s nem ily kutyafuttában. Lenne most már kézirat is, de nem igen merem erre a postára rábízni. Mindnyájokat üdvözli Önnek hálás híve

Tersánszky J. Jenő