Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
Mihelyt alkonyodott, megindult a népvándorlás a falu felé. Ahonnan a reggel tolvaj módjára lopóztunk előre nagy kerülővel, most szabad volt az út. Nem volt éppen veszélytelen ez a járás-kelés, de az a néhány golyó, ami itt-ott levágódott, nem tarthatta vissza embereinket, hogy szalmáért be ne sétáljanak. A ház, amelyben előző nap oroszokat fogtunk, lángban állott. Két másikkal együtt a délutáni srapnelek gyújtották fel, amelyek az utánunk jövő csapatoknak voltak szánva. Az orosz általában szeret a tartalékra lőni, sőt a tartalék mögé - mert rendesen túllő a célon - hogy megnehezítse a trén fölvonulását és zavarja a kötözőhelyek emberséges (nem ritkán emberfölötti) munkáját. A trén az éjjel csakugyan bevonult a faluba. Ennek köszönhettük azt a túlságos sok minden jót, amit az éj folyamán osztottak ki közöttünk: egyiptomi cigaretta, kakaó, sajt, szardínia, szalámi, cukor. Készleteinkkel az utóbbi időben nem tudtunk megbirkózni. Most is szinte untuk már, hogy ezekkel a valamikor példátlan kincset érő dolgokkal zavarnak alvásunkban. Legényem is nyugtalan volt, hogy nehéz lesz a zsák és már ballaszt kidobásáról kezdett példálózni, Kivált az orosz tiszt derékszíja nem tetszett neki és megfenyegetett, hogy ha az aszalt szilvát meg nem eszem reggelre, ő bizony itt hagyja a szállodában.
Kora hajnalban Galassy tartalékos zászlós két emberrel a maga jószántából átosont az oroszok lövészárkához, mert az a gyanúja támadt, hogy az ellenség az éj folyamán észrevétlenül visszavonult. Kényes vállalkozása eredménnyel járt: az oroszok csakugyan nem voltak már ott. Jelentése alapján - bár anélkül is így cselekedtünk volna - elindultunk utánuk. Amerre csak néztünk és ameddig csak láttunk, minden dombhajlás a mi rajvonalainktól feketéllett. Sokszoros sorokban nyomultunk előre hegynek föl, völgynek le, a hullámos térszínen.
Az idő verőfényes, de az árkok vizei és az apró erek befagytak. Egymás után több kitűnő orosz lövészárkon haladunk keresztül. Majorságba, majd faluba érünk. Lövések suppannak soraikba, de az ellenség láthatatlan.
Bemászom egy fallal körülvett temető téglakerítésén. E mögül is lőttek ránk az oroszok, talán még egy órával előtt: üres töltényhüvelyek és bádogdobozok tanúskodnak róla.
Elérjük a második, kevéssel odább a harmadik falut. Magaslaton fekvő templomkert ajtajában barátságos, örvendező arcú lengyel plébános szemléli átvonulásunkat. Szívesen köszöntjük egymást. Egy óra sem telt bele - vendége lettem hívatlanul.
A falu végén, egy rejtett pincenyílás előtt, amelyből ijedt, szomorú szemek meredtek reánk, gyermeksírást hallottam. Mire odaléptem, az anya is zokogásba fogott. A jelenet harmadik szereplője, a mi egyik bakánk, kezében jókora kenyeret szorongatott. Azonnal megértettem, mi történhetett. A kenyeret visszaadtam az asszonynak, a kis lányt ölbekaptam s addig babusgattam, míg el nem mosolyodott - s én magam könnyekre nem fakadtam.
A falun túl a második vagy harmadik dombsor tetejéről megpillantottuk végre az oroszokat. Lenn a völgyben egy városka gyárkéményei ágaskodtak. A kis város szélén elkanyarodó fasorral szegélyzett széles úton menekültek az oroszok: trén, tűzérség, gyalogság, mind észak felé.
Már éppen elkiáltottam magamat:
- Ott futnak az oroszok, előre, hurrá, eredjünk utánuk! - amikor észrevesszük, hogy gyalogosaik fehér kendővel integetnek.
- Nem lövünk; megadják magukat. Előre tovább rajvonalban le a völgybe... így hangzik a parancs.
Alig teszünk néhány lépést, elsüvít egy golyó. Hát mégis lő az orosz! A lövést nyomban viszonozzuk. Megindul a harc.
Közvetlen mellettem állítottuk fel gépfegyvereinket, amelyek csövét az országúton egyre távolodó rohanó szekerekre és lovas alakokra irányítottuk.
(Mozgóképen láttam valamikor ilyesféle izgalmas csatajelenetet. Mit is mond Oscar Wilde: Az élet néha sikerrel utánozza a művészetet. Ez jutott eszembe az első pillanatban.)