Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
IV.

A 18-i délután erdőszélen táborozott századunk, amely tartalékja volt a zászlóaljnak. Hiába "védett" bennünket itt egy lejtő meredek, de alacsony fala, kénytelen voltam embereimmel a szokatlanul erős ágyútűz elől néhány száz lépésnyire elhúzódni, ahol hosszú, szabályos répaprizmák egész utcákat alkottak. Egy ilyen utcában telepedtünk meg. Szénaágyat vetettünk magunk alá és boldogan tértünk nyugovóra. Ez volt második éjszakám krakkói hálózsákomban.

Fájdalom, itt sem hagytak soká nyugodni. A zászlóalj küldönce felzavart tíz órakor, hogy csatlakozzunk a többi századokhoz. Ó, de nehezen esett meleg vackunkból feltápászkodni. Nem is volt lelkünk ott hagyni a szénát: sátorlapba kötve egy részét magunkkal vittük új szállásunkra, amelyről tudtuk, hogy messze nem lehet.

Vizenyős, síkos agyagföldön csúszkáltunk, botorkáltunk egymás nyomában. Embereink vállán egész szénahegyek tornyosultak. A zászlóalj eleje utat tévesztett, bekanyarodott egy meredek vízmosásba. Fárasztó tapogatózás, lassú vergődés következett - de a szénától meg nem váltunk semmiért. A vízmosás oldalában sátor vásznával elfüggönyzött odúkban katonák virrasztottak gyertyavilág mellett. Szembe velünk megkötött kerekű nyikorgó szekerek közeledtek. A lovakat vezető katona-kocsisok hangos kiáltozással figyelmeztettek, hogy térjünk ki előlük.

- Helyet a szekereknek, súlyosan sebesült tiszteket viszünk!

Szegény halódó bajtársaim, akiket ezen a nyomorúságos úton döcögtettek végig otromba szekéren, éjnek éjszakáján, vajon fölvirrad-e még egyszer a Nap számotokra?

A szekerek nyomában mi is visszafordultunk. A tévedés kiderült, más irányt vettünk és - egyszer csak elszakadtak a századok egymástól a vak sötétségben. Egy ideig kiáltoztunk a többiek után, majd fogtuk magunkat, visszabukdácsoltunk a mi répa-utcánkba, előbbi szállásunkra.

A szénát tehát hiába sétáltattuk meg. De visszahoztuk!

A kínos vándorlás után kétszeresen jól esett visszabújnom a hálózsák simogató melegébe.

- Most már legalább nyugton leszünk, majd reggel megkeressük egymást - mondottuk és a következő percben elnyomott az álom.

Órám tanúsága szerint három percig alhattunk, amikor megint fölhangzott a parancs: vissza a többi századokhoz, találkozás itt meg itt.

Éjfél után egy órakor frissen ásott sírvermemben éppoly süket álomba merültem, mint elébb a vastagon aljazott puha széna között. Mondanom se kell, hogy egy-egy kötés szénát most is hoztunk magunkkal.

Másnap reggel alig szürkült, folytattuk előnyomulásunkat észak-kelet felé. Szakaszommal kanyargó mélyút védelmében hatoltam előre - a század többi része tartalékul hátramaradt - és egy fordulónál hirtelen megpillantottam magam előtt százötven lépésre az oroszok sárga lövősáncait. Embereim egy-kettőre beásták magukat és megkezdték a lövöldözést. Fegyvereinkkel határozott fölényben voltunk, de az ágyúk! Nem írom le, mit műveltek az orosz ágyúk velünk. Amit elhallgatok, katonáimnak legszebb dicsérete. Egy-két óra telhetett el így, amikor a muszkák bajonettjeikre tűzött zsebkendőik lobogtatásával jelezték, hogy megadják magukat.

Mindig óvtak tőle, de én hittem nekik. Megszüntettem a lövést s piros meggyfa-botommal elindultam feléjük. Megmozdulásunkat nyomon követte az orosz srapnelek még irtózatosabb tűzesője. A mi oroszaink kiugráltak a takarásból és föltartott kézzel jöttek szembe velünk. A srapnel válogatás nélkül csapott le győzők és legyőzöttek közé. Szakaszunk első altisztjét, Zsámba szakaszvezetőt, hajszálra mellettem sújtotta agyon. Szó nélkül arcra borult. Egy orosz sebesült vérző fejjel négykézláb mászott mifelénk, amerre a szabadulást, segítséget várta...

Nyolcvan foglyunk esett. A többit később kutattuk fel a legközelebbi faluban, ahova diadalmasan bevonultunk. Az első házban pihenőt tartottam, hogy ott várjam meg a többi századokat és századom hátramaradt részét. A szobákban szanaszét heverő holmik és a szalmából vetett fekvőhelyek első pillantásra elárulták, hogy oroszok aludtak itt az éjszaka. A még meleg tűzhelyen mázos teaforraló, langyos kávé, egy kis maradék tej. Az edények közt ott gunnyasztott egykedvűen a ház macskája. A kamrából előhengerített nagy bödönben nyers káposzta - kitűnő homeopatikus orvosság kolerás időben.

A falakon színes papírosfüzér-keretekből szentek képei meredtek rám. Nyilván az ellenség elrémítésére aggatták fel őket a ház jámbor lakói. Egy viaszosvászonba burkolt orosz kötöző-csomag volt egyetlen zsákmányom, amit magammal vittem ebből a fölforgatott lakásból. Pedig még sok más kincs ingerkedett velem, hogy kegyeletes emlékül zsebre gyűrjem. A fiókok tele voltak apró keresztekkel, szentképekkel, üvegszemű olvasókkal, ima-szövegekkel - csupa olyan hasznos tárgyakkal, amelyeket az oroszok becsülésük jeléül megkíméltek.

Négy emberrel, egy kadét barátom társaságában - bottal, pisztoly nélkül - sorra jártam a házakat és összeszedtem még huszonegy orosz katonát, nagyobbrészt a lakott házakban. Egy tiszt is került közöttük, ezt nyomban cigarettával kínáltam meg. A többi muszka is tartotta a markát és égő szivaromra mutogatott, de ezt végül is csak egynek adhattam oda.

Ó mily boldogok is voltak ezek a szerencsétlen, sokat szenvedett orosz katonák! Amikor rájuk taszítottam az ajtót, aggódva húzódtak meg a szoba sarkában, de a következő pillanatban leolvasták derült arcomról, hogy életük biztonságban van. Előre tolongtak. Sorra kezet akartak szorítani. A tiszt átadta pisztoly-töltényeit és mutogatta, hogy a pisztoly nincs már nála. Leoldta szépművű, cifra derékszíját és szivartárcájával együtt, amelyet a nyakából akasztott le, kedvesen reám erőszakolta - szerencsés menekülése emlékére. Egyik katonája meg egy kesztyű aszalt szilvával vesztegetett meg.

Egyik kezemben a kétujjú maszatos kesztyűvel, másikban egy nagy darab kenyérrel léptem ki a házból. Így fölpakolva minden esetleges támadással szemben védtelenül álltam. Le is raktam mindent a kerítés tövéhez, hogy - karjaimba öleljem és összecsókoljam azt a szelíd, kékszemű, szőke gyermeket, aki anyja szoknyájába fogózva ártatlanul bámulta a furcsa jelenetet.

Ha visszagondolok reá, volt benne valami hallatlanul kacagtató, ahogyan mi nagy gyermekek elszedtük a többi nagy gyermekek játékjait: a szuronyos puskákat s haragot színlelve, földhöz sújtottuk őket, hogy ne játszhassanak tovább velük.

De miért tagadjam, engem mégis könnyekig meghatott ez a halálos játék. Mert bizony csak a halál játéka ez és a játék halála. Ha a gyűlölködő vérontás elszomorít, mennyivel fájdalmasabb az ölés kényszerűsége harag nélkül. Mekkora megnyugvás, hogy magunk lehetünk azok, akik föloldjuk a gyötrődő kétségeket és kigyújtjuk a szemekben a remény sugarait. Az örömszerzés forró örömével ajándékozott meg ez a nap.

Órák múlva megérkezett az ezred. Embereim az első rajvonalban ásták be magukat. Magam a balszárny mellett, szellős csűrben tölthettem az éjszakát. Egész éjjel ropogtak a fegyverek.

Másnap reggel hagytuk el a falut. Az én századon futott elsőnek keresztül a nyirkos réten, amelyen túl domboldal nyújtott némi menedéket. Túl rajta fiatal füzesen kellett élénk puskatűzben bujkálva áthatolnunk. Itt már lemaradt néhány sebesült mellőlünk, akik később hangos szóval kértek segítséget. Visszamentünk értük és átmentettük őket a következő domb védelmébe. Itt a domb alján foglalt helyet többszörös sorban az ezred tartalékja. Mi előre nyomultunk a dombtetőre, ahonnan feltűntek már ezer lépésnyire az orosz lövészárkok.

Amíg mi itt árkot ástunk magunknak, hevesen röpködtek a golyók és izgalmas ágyútüzet kaptunk. Legényem negyven lépéssel hátrább egy kész takarásban buzgón imádkozott. Amíg én odajártam a domb élén, látom ám, hogy egy srapnel egyenest az én imádkozó legényemre zuhogtatja alá gyilkos golyóit. Ebben a pillanatban ütést érzek a bal vállamon - pontosan a köpönyegem szélét ütötte át egy előzékeny puskagolyó.

A szerencsés eset után visszasétáltam a hátsó takaráshoz. Legényem még mindig térden állva - buzgón dolgozott az árok mélyítésén. Hátizsákom mentette meg. A golyók, amiket később kiszedett belőle, összeroncsolták a hajkefémet, kiütötték a fésű fogait, eltörték a fogkefe-tartót s elszaggatták a kakaó papírzacskóit. Frissen vásárolt fehérneműim kakaótól barna színre festve kerültek elő a hátizsák mélyéről.

Szerencsénk nem hagyott cserben ezen a napon. Fél órával később a szemem héját sebezte meg az orosz fegyver hegyes golyója. Odakaptam - véres lett a kezem. Sűrű cseppekben hullott rá a vér köpenyemre. Előre hajolva tenyeremet tartottam alája, amíg bekötött a társam. Szemem alja kékre vált és megduzzadt, de azonnal éreztem, hogy semmi bajom nem esett. Fél óra múlva le kellett mondanom a festői kötelékről, amelyre semmi szükség nem volt többé.

Jóleső biztonságérzet töltött el a példátlan menekülés után. Rendíthetetlen bizalmam, amely annyi nehéz, válságos órán átsegített, még jobban megszilárdult. A bizalom legerősebb segítőtársunk, legjobb fájdalomcsillapító, sőt megelőző szer a háború ezer bizonytalansága között. E nélkül a bizalom nélkül a jövő képe elkomorul.