Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 3. szám · / · FIGYELŐ

Bálint Aladár: HANGVERSENYEK

Wiener Konzertverein
két estéje.
Bach-hangverseny.
Mozart: requiem.

A Konzertverein budapesti hangverseny-sorozatának programját már esztendők óta Beethoven, Wagner, Strauss Rikárd munkáiból állítja össze. Csajkovszkij, néha Schubert, nagyritkán Liszt, Mozart munkáit csupán a műsor kiegészítésére illesztik be a játékrendbe. Nem lehet másképp; Lőwe zenekara határozott súllyal és tendenciával a német muzsikát propagálja, melyet három fázisában e három név fejez ki a legpregnánsabban.

Ily kis változatú program, ha nem a Wiener Konzertvereinről és nem kitűnő dirigenséről, Lőwéről lenne szó, a közönséget valószínűleg elriasztaná. Lerontaná a közönség minden hangversenyen megnyilatkozó nagy népszerűségét, szeretetét, de a bécsiek kitűnő produkciói elnémítják az ily meggondolást, gáncsot.

Az utolsó két hangversenyük műsora is a német muzsika e három nagy alakjához kapcsolódik. Rajtuk kívül csupán Herzfeld és a halálával aktuálissá vált Goldmark kompozícióit adták elő.

Lőwe pálcájának varázsereje a zenekarból ezúttal is szokatlan színpompát, gazdagságot ömlesztett ki. Meglepő részleteket emelt ki a partitúrából, melyek más karmester kezén elkallódnak, semmivé porladnak a szólamok útvesztőjében.

Herzfeld pompás meseképének friss zamatát a III. Szimfónia komor ünnepiességét, a pasztorál szimfónia üdeségét, napfényes ragyogását oly tökéletességgel juttatta érvényre, hogy interpretálása bízvást fölért a komponista elgondolásával. Ennél nagyobb dicséret nem illethet egy karmestert sem.

*

Néhány fiatal ember (jórészük zeneakadémiai növendék) egyesületet alapított (Jövő) nagyot gondolt és többek között elhatározta, hogy népszerűvé teszi legnagyobb tanítómesterüket, Bach János Sebestyén urat.

Tudvalevőleg ez nem tartozik éppen a legkönnyebb feladatok közé, de megérdemli a fáradságot még akkor is, ha a vállalkozás nem mindenben sikerült úgy, mint ahogy a kezdeményezők azt előre elképzelték.

Az új társaság megpróbálta azt, amit például a filharmonikusok elmulasztottak és megállapítható, hogy a kezdet minden jóval bíztat.

Megható volt a fiatal emberek igyekezete, ahogy a bemutatkozó hangversenyükön a kis vonós-zenekar leküzdötte az első pillanatok révedezését, egyre határozottabban és fokozódó biztonságérzéssel melegedtek bele a számukra aránytalanul komoly feladat leküzdésébe. Mindinkább precízebbé vált a zenekar összjátéka, a szólamok tömörsége, egyenletessége egyre fokozódott.

Hajós Béláné minden tekintetben stílusosan énekelte Bach egyik templomi kantátáját. Meleg alt hangja jól érvényesült. Wehner Géza orgonaművész tudása, ritmusérzése különösen a g-moll prelúdium és fuga előadásában nyilvánult meg. Prasky Ferenc, az operaház derék fuvolása, a fuvola szvit, Gróf Miklós és Koncz János pedig a hegedűverseny szóló részét látták el. Mindhárman elsőrangú munkát végeztek. Különösen az előbbi két művész. Bucár Béla zongorajátéka is szimpatikus.

László Sándor a hangverseny szervezője és dirigense meg lehet elégedve munkája eredményével. Nemcsak ő, hanem a zeneakadémia professzorai is, akik a kezükben levő matéria kifejlesztésével rátermettségüket ennyire szemléletesen igazolhatták.

E bemutatkozás a programjánál fogva és a résztvevőit tekintve több volt, mint egy hangverseny önmagában; mindinkább mélyebbre gyökerező zenekultúránk eléggé nem hangsúlyozható dokumentuma.

*

A Mozart requiem előadásának és megismétlésének jelentősége is e zenekultúra elmélyítésében rejlik. Lichtenberg karmester, kinek neve elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik az utolsó esztendőkben előadott requiemekhez és oratóriumokhoz, példátlan energiával szervezte a főváros amatőr muzsikusait. Nagyszabású terveinek keresztülvitelébe eddig csupán az énekeseket vonta bele, most már amatőr zenekar is támogatja őt céljaiban.

A requiem sötét pátosza döbbenetes lendülettel sistergett ki a rézfúvókból, vonósokból és az emberi hangok örvénylő harsogásából.