Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Az asztalos
Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.
- Istenem, aki most kinn jár!
- A; jó ember otthon van.
A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólomtalpán, mely egy kinyújtott kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember minden percben odanéz, nem borul-e fel.
- Kegyetlen vagy, Ilka.
- Én már nem ismerek se istent, se embert.
Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablakpárkányban is. Rendes a kis szoba, de némiképp a spájzhoz hasonlít. A bútorok mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét melegítette fel, a háta mindenkinek borzong.
- Nem is ismertél te soha - vágja oda hirtelen fulladtan a lány.
Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles ajkát, amely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró fekete szemei könnytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok gyúltak.
- Nyomorult...
A szemük összecsapódott, mint két ölő fegyver s gyűlölettel és iszonyodva látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt elrútította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy hideg, mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki, és az élet ritka földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomorúságos földrengése, amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet rontja egyenlővé a földdel.
- Nyomorúság... Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te... te vénlány.
Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.
A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő könnyelműen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta, mit tegyen, lihegve, mint a fújtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz nyavalyásnál.
- Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod... azt is. Te... te gyilkos.
Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.
- Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán összeállhassatok. Buják.
A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorultat, aki faarccal tud alávaló gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelkűt, aki a maga galád érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.
- Jaj, az a szegény ember! - kiáltott fel őszintén és teli meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra. - Ilyenekkel kell az életét pusztítani!
- Szajha... eredj, feküdj mellé.
- Uhhh... - ordított fel a lány.
- Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj... Ni, ni!... Bagzik utána... nem bírja kivárni, míg megdöglök... A szemem előtt vonít utána...
- Oohhh...
- Egy piszkos asztalos!... Enyvnyaló.
- Az urad!
Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a hirtelen csönd. A öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk dolgán... de erre megállott a zakatolásuk.
A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje, mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében. Az ajka remegett, a színe változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy végében, hogy el ne szédüljön.
Az ajtó kinyílt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakállával, hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedésről remegő ajkaival.
- No mi a, mi a; mi a mán... No mi?
- Én nem tudom - mondta a fiatal asszony s elhúzta, legörbítette a szája szélét.
A lánynak minden vére a fejébe rohant újra. Ráordított.
- Az, hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.
- Látja, apa!
- Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te köpedelem, te orgyilkos!
- Tetszik látni.
- Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton - üvöltött a lány.
Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.
A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.
Az apjuk kiterjesztette a kezét.
- Mariska! Fiam! Mariska!... - aztán teljes erővel kiáltott úgy, hogy rögtön belerekedt. - Mariska!
Az öregasszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a szemüvegen keresztül.
- Mi van itt?!
- Eh, semmi - mondta a tanító.
- Már azt hittem, ölitek egymást... Szép dolog, hogy testvérek... Istenem, istenem...
Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.
- Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! - mordult az urára. - Gondatlan! Majd meghűl itt a lányod. Az lesz belőle.
Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta annak a hideg és gyűlölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végigborzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca tűzben égett.
- Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána - motyogta az öregasszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s felszíjta az orrát. - Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az asztalosának fogja a pártját.
Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatalasszony kicsit elmosolyodott.
- Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így el tudja ereszteni! - pattant fel az öregasszony.
- Ha ott hagyja... - fuldokolt a tanító.
- Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament... Én eleget mondtam, hogy ha szeretik egymást, az az ő dolguk.
- Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.
- A Krisztusát, mi az, hogy asztalos! Nekem ne hencegjetek, nekem ne flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg százhuszonöt forintot.
- És egy éjszaka elver háromszázat.
Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt.
- A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek el három krajcárt se. Mer nincs nekik.
- Hogy a fene egye meg, hogy ha van neki, osztán elveri - förmedt fel az öregasszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán.
Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy fényképet. Nem látta.
Kint ordított a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított.
- Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes, jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.
Nem felelt rá senki semmit.
Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte piszkos sárga szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.
- Mán fellöki a lámpát, mán fel - szólt rá nyersen az öregasszony -, vak. Mán megvakult.
- De anyuskám, hagyd az apuskát - szólt az asszonylány cukorédesen s teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony sóhajtott.
- Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.
- Bolond vagy te! - röffent ki hirtelen, tajtékosan az öregemberből. - Te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? Azt, hogy nyeregbe ülsz a hátamon? Azt nyeled?... A fene egye meg ezt az egész életet.
Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett az orrán.
- Halljátok ezt?
- Nahát, mama - csapta össze a kezét az asszonylány -, nem ismerek az apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!
- Az asztalost! - ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika. - Neked a te urad, az asztalos?... Hát most már értem. Értek én már mindent... Asztalosné!... Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?... De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen rothadt, mint ez a rongy tanító úr!
- Ne hallgass rá; ostoba!... A lányai előtt. Így akarja fenntartani a szülei tekintélyt.
Az öregember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább megroggyant öreg térdein.
Lassan kiment a szobából s behúzta maga után az ajtót.
Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér blúzban, a vállon körül tenyérnyi széles csipkével, ebben a blúzban szeretett beléje Imre... Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú, aki a grófi kastély bútorait készítette... S ez a ronda elcsábította tőle, valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét...
- Jaj, anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám - mondja az undok, s ő végig-végig reszket.
- Hát bizony, fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál volna.
- Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis intelligens ember.
- Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.
- Jaj, hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden. Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki...
Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve. Reszketett a teste.
- Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert becstelennek találta. Kéjvágy. - S elfolyt a szájában a szó, mint a méreg kiszökell a kígyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a lugasban való csókolózást érezte.
- Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életén át, mint az angyalt kell...
- Undok... - lihegte a lány.
Egy kis csönd lett.
- Miii? - mondta a másik, affektálva, hogy nem érti a szót.
- Sötét ördög, Lucifer! - fordult szembe vele a húga.
- Te...
- Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.
Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla. Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várta valami pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.
- Mariska! Meg vagy te őrülve! - kiáltott az anyjuk teljes erővel.
Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.
Elhallgattak.
Újra kopogtak. Gyáván.
Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején kettéválasztott és kontyba font fekete haját.
De nem mozdult senki a sokára jött új kopogásra sem.
- Ki az? - szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a rabszolgasorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő cammogott ki a hideg konyhába.
- Én vagyok, atyus!
- Ki?
- Én, Imre... Kedves atyus, én vagyok.
Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony elmosolyodva hallgatott.
Végre az öregember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.
- Na hát, te csak eredj dolgodra. Semmi keresnivalód nincs itt. Akit a felesége otthagyott, az menjen a dolgára.
- Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.
Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú, fojtott nyögéssel.
Az öregember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása hallatszott.
Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A húgára nézve felkiáltott.
- No hát eressze be. Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.
Mariska merően csak nézte a nénjét s azt számította magában, hogy ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön... és az állomástól az Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog... Ők rég megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez számította. Látta, hogy az ő vonatán jött... A hintója után az ura gyalog... Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan mindent elszedett tőle ez a förtelmes... Ez a gonosz pára... ez, de miért játszik ez, mit játszik ez most, mit színészkedik, mit akar... a nagylelkűségével...
Zárcsikorgás, léptek, csönd.
Az ajtóban megjelenik a férfi.
Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony jégcsap van szőve, égő, lázas kék szemeivel, amelyek először Mariskát látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az agyonkínozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.
Az öregasszony, aki nem értett semmit, de bosszantotta a hirtelen, átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyersességgel vetett véget a csöndnek, gúnyosan kiáltotta:
- Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik ágyat is!
Erre a fiatalasszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a húgát.
- Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember...
Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyújtotta a kezét az urának.
Mariska egyszerűen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kínosan, szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító pedig kifordult a szobából.