Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Harry Russel-Dorsahn harctéri levelei

Harry Russel-Dorsahn harctéri levelei
X.

A nancy-i lázas faubourgokon túl. - Tragikus táj. - A nagy csendben csak mi vagyunk itt. - Vándorló pórias Ödipusz királyok. - Úgynevezett speciális térképem. - A kutyám. - Kísérteties ezüstderengés. - A reflektor. - A láthatár kigyulladt szcenériája. - Egy buja pipacs. - Egy ló! - A dűlő és az árok. - Az elhullott testek szfinxei. - Egy másik, egy másik és egy másik. - Luneville. -

Már alkonyodik, amikor kiérek, micsoda nehézségek, fordulók, szökkenők és kátyúk árán, a nancy-i lázas faubourgokon túl, a határba nyúló országútra, Avricourt irányában.

Maga a táj tragikus, feldúlt és mintegy végzetszerű körülöttünk.

Az alkonyati égboltozaton, sajátságos fényhatásokban, okra-sárgával és halovány pirossal keverve, nagy fehér felhők úsznak valami ijesztő üvegszerűséggel, amint mögöttük a hold bolyong s átvilágítja őket halotti fényeivel. Valami ezüstös sápadtság, ravatalos felkészültség atmoszférája terjed és a nagy csendben csak mi vagyunk itt, értelmetlen száguldozásban, az irányokat jelző keresztfák mentén, amelyekről zakatoló közeledtünkre az őrködő varjak felrepülnek mind.

*

Időnként, apró csoportokban elkésett menekülők megriadtan pillantanak fel reánk az útszéli árokpartokról, ahol aggódón kivárják, hogy elrobogjunk. Még mindig jönnek, még mindig jönnek, zord parasztok és keserű hetérák, de ezek már csöndesebb, békésebb csoportok, itt-ott rezignált, sorstól, időktől, bajoktól és nyomoroktól letaposott magányosok, vándorló pórias Ödipusz királyok, egynémely hűséges Antigoné karján s mögöttük, az estében, a láthatár pereméről az égő falu világít.

Voltaképpen nem is tudom, hol vagyok. Úgynevezett speciális térképem minden jelzése, iránya, terephullámzása, keresztút-kígyózása, piros, kék és zöld vonalakban fonódó labirintusa merőben illuzórikussá válik. Holott úgy tudok térképet olvasni, mint egy clergyman a maga misekönyvét. Mégis, hiába, semmit sem tudok e percben, sehol ki nem ismerem magam s amint e borzalmas este, a maga kísérteties ezüst-derengésével, úgyszólván fölszí magába, valami kínzó elhagyatottságot érzek, valami halotti magányt, nem tudom, miért... A kutyám remeg mellettem, összekuporodva az ülés sarkában. Davis is hallgat. A sofőröm meggörbülve hajlik a volán fölé s előre mered, mozdulatlanul. Csak az oldallámpásaink égnek, a reflektorunk kigyúl s kialszik a fénycsóvája vibrálásával. Nincs kedvünk rendbehozni s csak robogunk tovább.

*

De az út félhomályára, elmosódó árokszéleire, merev jegenyéire, réteire és magányos szélmalmaira, a láthatár kigyulladt szcenériája, mint a tűzben porzó levegőoszlopok, mint táncoló lángszörnyek barnás árnyékokkal, hevesen rávilágítanak. Mélyen az égben és magasan az égben egy egész sor ház, a falvak széle, monstruózus lángtarajokkal, bíbor máglyákkal az egymás tetejében, mind emelkedni látszanak, kigyúlva. Ellángolt tetők szállanak fel, pokoli szikrázásban, mint a tűzből való szökőkutak. Átégett kazlak, füst nélkül s izzó pirosban, mint az óriási rubint-tömbök, világítanak, vonagló fénytömegeikkel. S helyenként, az összes lángok s az összes tüzek fölött, kinyúlva, magasan és mind megnőve még, egy rémületes tűzoszlopból egy buja pipacs virít elő a kelyhe lángoló kosarával, amelyből vakítón s fehér izzásban, mint egy gyémántrúd, a porzója cikázik elő.

*

Már lassítunk. Az arcunkat megcsapja a fény, vörhenyes árnyalattal. Fojtó levegő száll, szárazra kifűtve. És időnként, az eltorlódó füsttömegek rettenetes égési szagokat hömpölygetnek. És hirtelen egy fekete tömeg ront felénk, lobogva. Gyors fékezéssel, rögtön megállunk, kitérünk, a földbe ragadva. Egy ló! Elszáguld mellettünk, véres szemekkel, vérző orral, megtébolyodottan. Felkuszált sörénye, csapkodó farka átcsillog a sötétben, amint belékapott a láng. S eltűnik pokoli kínjában, rohanva, tüzes szőrével, mint egy bronzparipa, s csak szítva a tüzét, a réteken át, ahol a hold most megjelent kéklő lámpafénnyel. S a tűz mind közelebb jön felénk.

- Térjünk le! - kiáltom oda a sofőrnek, megriadva.

- Hová? - dörgi vissza elkábultan.

S a keze remeg a kormánykeréken.

- Ott jobbról, a dűlőre gyerünk.

- A dűlőre! - röhögi, s a válla megrándul, eltökélten.

Mert, hogy ő jobban lát, mint én, kimeredt szemmel a dűlő irányában, az árkon túl, a mezőkön végig.

Már szaladunk, egy nagyot szökkenve, puhán: az árok hullákkal van tele.

- No lám, a dűlő! Ki van párnázva! - szól vissza a sofőr.

- Csakugyan.

S megállunk szédüldözve.

Amint terjed a tűz, s amint kivilágosodik az ég, valami szennyes napfényben fölöttünk, az egész sikátor, egy tágas rétnek kanyarodva, s maga a rét, az egész nagy mezőség a szemhatárig, az elhullott testek szfinxeit mutatja. Tömött sorokban, elrendezetten és szabályosan, feldöntve s mégis várakozón, márványsima arcok fénylenek s a kidagadt szemek üres tekintete, valami kifürkészhetetlen talányt rögzít meg és őriz, kérlelhetetlen merevséggel. Hanyatt, oldalt vagy hasonfekve, mind egyforma arc és egyazon szemek, kidülledve a nagy tűz előtt, mely mint a hajnal, felvirrad e holt tömeg soraira, a lázas fény ünnepségeivel. Felkönyökölve még, ahogy a halálos golyó érte, egy fiatal katonának skarlátpiros üstöke látszik megvilágítva, a megállott vér bíbornok-barettájával. Egy másik, előrehajolva, üres szemüregeivel kutat két elpatakzott szeme után, egy másik, elferdült ajakkal és százan még elferdült ajakkal valami titokzatost mondanak, a virrasztó szobrok némaságával. S egy másik, egy magányos fa tövében, hasonfekve még egyre céloz egy alacsony földhányás alól, a vállának meredt puskaaggyal, mozdulatlanul. Még egyre céloz s a puskája végéről egy varjú néz figyelmesen. S egy másik, fönn egy fán, kitárt karokkal a gallyakba meredt bele, mintegy fantasztikus gyümölcsszedés közben, melyből dús cseresznyék vércsöppjei fénylenek, pirosra festett fogai között.

- De hát hol vagyunk itt? - kérdem elrémülve.

Még egyszer, a fényben, a sofőröm a térkép fölé hajlik gyakorlott szemével.

- Ez Luneville - mondja csendesen.

(Folyt. köv.)