Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám

Révész Béla: Beethoven
Sugárzó mindenség

Az orvosok februárban Rivába küldtek meleg napsugarat, száraz levegőt szagolni.

Itt ülök egy fehérre meszelt, minden porcikájában fehérbe merült kicsiny szálloda teraszán - nagy üvegszárnyait kinyitották és ömlik ránk a déli napsütés.

Henye, passziózó emberek sütkéreznek a kitárt üvegkalitkában, öregebb emberek éberen szunyókálnak az ízes ebéd, a napsütés terhe alatt, szomszédságos fiatalabbak piros bor tüzében nyújtózva pirosodnak, ezüstre hevült fehér asztalok mellett frissen egybekelt fiatalok pihegnek, a napsütést nézik s a fölforralt szemük lobban, mint havasok fölött a napsugár, ha összeszáll tekintetük.

Éberkedő magam körül mozdulatlan a csönd.

A hang nem hangosodik, a szó nem szájasodik, egymásnak örülő emberpárok között külön élünk, én és a napsütés.

Pihenő szemem előtt áll az egyenletes, verőfényes bőség, elömlő aranyával megtelik a kék levegő, zöld fák fekete bokraiban izzik a narancs, alvó fehér kutya olvad a porzó udvaron, s áll s ég mindenekfölött a makulátlan verőfény.

Ölelkező világosság mossa szemeimet - a sugár, mely elréved a tekintetemből, nem tudom, enyém-e vagy fölszívta az aranyló sűrűségből? Tündöklő végtelenség messzi völgyeiben megborzong az élet, villanó csíkok, tarajos lángocskák, megszegett tűzábrák a verőfény testéről föl-fölrebbennek, s a halálos csöndben, a béke megtalált idején, játékba indul a fénylő tenger.

Kijjebb a sík messzeség megmozdul, a sugármező gyullad s szakadva süpped, s a fényörvényből fölhánytorog egy rojtos arcú lángnyaláb... elmerül, az emésztő mélységből tűzfejükkel, lihegő versengéssel fölhemperegnek más fénynyalábok, a déli sugárzásban megcikáznak, eltántorognak és karcsú szökkenéssel a világosság útvesztőkben eltünedeznek. Delfinek játszadoznak... rezeg fölöttük és köröttük a napsugármiriád, forr a káprázat, megvonaglik a világosság, aranykévék mint a megkívánt asszony haja bontakoznak, napsugárszálak összefutnak, elkülönülnek, szövődve egymásba halnak, aztán fésülten a lángmedencében újra fölrepülnek - bomol a verőfény-sűrűség, váltott sietséggel napsugárlégiók sisteregnek s felejtkező ámulással gyerek vagyok újra, hallom a gátszakadást, mikor egy ijesztő éjszaka odahaza a nagy vizet vártuk... elhagyott idők morajlása búgdos és sugdos vak füleim körül és zúg a víz a szigeti földsáncok fölött: ring a verőfény, csöndesülve neszel, mint a kicsi erdő, melyben egykor a tudatlan leánnyal ültem, fölöttünk késői akácfürt sárgult az augusztusi alkonyatban, a kicsi erdő suttogva lendült s a tudatlan leány kitágult orrából fújta reám a forróságot...

Mindenkinek a szíve alatt őrködik egy régi szomorúság, egy felejtett álom, a lehanyatlott öröm és kigyúlt szemünk hová visz minket, midőn elszunnyadt énekek zendülését hallgatjuk? Övező vonulással a nagy hegyek öklelik egymást, egyik és másik az oromló magasságba fölhányta magát, komor havasok fején a kék ég sugárzik, a hó, a jég keményen villog a napsütésben, villámló gleccserek állnak és várnak a némult világosságban. Lángol a napgolyó a jéghegyek hegyében, fényküllőivel eljár a kék völgyben, a fehér bérceken s fölszakítja tengeres örvénylésre a verőfény zsilipjeit és megveri varázsérintgetéssel a gleccserek fejére rádermedt jégharangokat. Szűzi ének szüremlik a fehérség mezőiről... megdobogtatja az örömmel elfáradt szívedet, a roskadt hüvelyt megöleli a biztatással, megtörött szemedben kinyílik az áhítat s a magányosság sátorában bíbelődünk mindig - a meg nem érkező szerelemmel? A nehéz lidércekkel, babona vagy Isten leselkedik fölöttünk? Évezredek jégszikláit a titokzatosság egy forró lehelete íme elmeríteni tudná? Merről az út, míg az idők méhéből az anyám méhébe általadtak? A sugárzó mindenségben búgnak a jégóriások, egy szörnyű kéz andalodik a félelemorgonán, hangok, ömlőek, mint a szerelemes párok patakzása, eszméletkobzók mint a szédület pillanatai az életbúcsú percében, begubózzák rettegő szívünket - ébredésre, rezzenésre rángatják testemet.