Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / · Szabó Dezső: A sebesült

Szabó Dezső: A sebesült
III.

Szédítő, szembódító napok után, melyekből csak egy égő nagy szánalom maradt benne, Ravaruskánál súlyos srapnelsebet kapott fején és jobb karján. Elgyötört, vérző testét Szabolcs megyébe vitték egy kórházzá alakított urasági kastélyba.

A halál napokig csapkodott körülötte, makacs lebegéssel, dühös lecsapásokkal. S ezekben a lázas napokban gyötrött testéből le-lemállott egy-egy múlt nap, mint a dühös folyó partjáról a part, s tudatába sodródott. Látta a rohamban maga előtt társát, egy szegény kérő képű kis katonát. Előre rohan s az ágyúgolyó elviszi a fejét. A nekiindult fejetlen test tántorgó léptekkel, szegzett szuronnyal tovább ráng előre, hogy embert öljön, csafatos nyakából mint eresztett csapból szökik a vér. És látja a Louvre francia primitívjét: a lefejezett térdelő St. Denist, vért szökető nyakkal. Kis lépcsőalji szobájába van bezárva örökre, kimehetetlenül, s egy rakásba halmozva szalonnadarabok vannak előtte. Ő eszik, eszik, az eldobott szalonnabőrök felrétegesednek, lassanként feltöltik a szobát, már ellepték az ablakot, melle elfullad, kinyújtózni nem tud a sötét szorultságban, fojtogatja a rettenetes szalonnaszag. Másik életi palotájában van s az ablakán beégő napból, egy anyjaféle fiatal nő (kibontott haját átitatják a sugarak) hajlik feléje hűsítő itallal. Aztán a falon ezerféle gyermekírással látja felfirkálva: Madness in great ones must not unwatch'd go. Azután sírás, fekete parttalan sírás hömpölyög feléje, árjába sodorja s ő zokog testet rázó zokogással. És így tovább, tovább, kergető képek lázas sora tép szavakat belőle.

Aztán jött az édes lecsendesedés, a fájdalom úgy elhallgatott testében, mint a hirtelen megállított harang, s ami még tovább zsongott, olyan jólesett. Felébredt, reggel volt, nagy napos fehér szobában, széles francia ágyon volt, hófehér takaró rajta. Az ablak előtt egy vörös asztalka nyakoncsípi a felette elugró sugarakat és vörösre festve hajítja be őket a szobába, rá fehér takarójára. Az asztal mellett egy komoly szép fiatal nő, nagy kék szemeit figyelőn nyitja az ágy felé.

A beteg visszasunyít felhúzott paplana alá. Egy pillanat alatt szétmegy a testében a vidám érzés: most dédelgetni fognak. És gyermekesen nyögni kezd.

A nő feláll, az ágyhoz megy, feléje hajlik s ő érzi e meghajlás drága emberi melegét: - Kíván valamit?

A beteg kényeztetett gyermekül mondja: - Befőtt, befőtt.

A nő elmosolyogja magát s ez a mosolygás édesanyját visszhangozza. Kimegy s a beteg nemsokára felülve, üvegtálból telt kanállal tölti magába a hűvös gyümölcsöt. Beszélgetnek.

- Jobban érzi magát?

- Ó, jobban. Olyan pihentető, édes bágyadtságot érzek. De szép itt minden, s maga milyen jó. Mióta vagyok itt?

- Öt hete.

- Öt hete! Hiszen akkor már kollokválnák az egyetemen. Tudja, mit látok magam előtt?

- Mit?

- Mikor vittek ki Galíciába, valahol, azt hiszem, Ung megyében a vonatról mezőket láttam. Nagy napos mezőket, ezer és ezer napraforgóval teleültetve. Soha még nem láttam egy helyen ennyi napraforgót. Micsoda óriási derültség volt ez, mintha nap-magot vetettek volna a földbe s úgy bújt volna elő ez a kacagó konstelláció. Szeretnék minden reggel azokon a földeken sétálni. Látta maga a Maeterlinck Kék madarát?

Tovább beszélnek. A lány édes kitaláló kímélettel bogozza egybe a beteg felszálasodó tudatát. Nagyon-nagyon jó barátok lesznek.

És a derült, kényeztető, jóllakásos, pihenéses meleg napok egymás után következnek. Mindenki szereti: a fiatal lány, az orvos, a takarító szolga. Sok szépet mondanak neki s tudtára adják, hogy már két hónap óta hős, aminek gyermekbüszkén nevet, mint a kisfiú első nadrágjának. Később könyveket és lapokat is kap. Könyvekben ugyan nem nagyon válogathat, de az öreg Jókai mindig olyan jó s ő olyan nép tud lenni, mikor olvassa. A lapokból olvassa a világtörténelem nagy döngő lépéseit, a győzelmeket, a küzdelmeket, a távolbirkózás idehallatszó dübörgését.

Egy napon orvosa mosolyogva mondta: - Na, egy hét múlva a pesti korzón sétálhat.