Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / · Szabó Dezső: A sebesült

Szabó Dezső: A sebesült
II.

És még volt valami féltenivalója. Neki is volt egy titkos majorátusa. A sok didergésben, nem evésben lassanként az a különös érzés, nem képzelődés, nem is hit - ez kételyekkel jár -, hanem annak az átélése alakult ki benne, hogy két életet él, ezt a nyomorgó, vacogó életet, s egy másik, kipótoló, megfizető, gazdag életet.

Ez a "másik", belső valóságú élete ilyenforma volt:

A "házához" nagy felkiáltó jegenyék kettős szabályos sora vezetett. Nagyon szerette a jegenyét, melyet inkább a földből szakadtnak érzett minden más fánál, valami kitört kiáltásnak, ami úgy könnyíthet a földön, mint az elsóhajtott sóhajtás az emberen. Hatalmas nagy kőbálványú kapu nyílt az útra, mely élénk virágok között kanyargott be az udvarra. Különösen verbéna volt sok, buzgó ezerszínűségben s a levegőben nehéz rezedaszag. A "háza" nagy, napot visszanevető fehér ház volt, négy hatalmas oszlopú tornácházzal. A tornácban, mint két komoly öreg szolga, két karosszék várt. Az oszlopok közt hajlott spárgára érett paprikagerezdek csüngtek, ami olyan jólesett szemeinek, mert az ősz gazdag ölére emlékeztette. A házban nagy régi szobák, komoly, nagyobb embereknek épült régi bútorokkal s ezek a bútorok csordultig tele emlékezéssel, hogy minden mozdulatra kihull belőlük egy darabka múlt. Az ajtók, az ablakrámák sárga kőrisfából, melyekre árnyékidőre is odaragad a nap nevetése. Az ő dolgozószobája vörös szegfűs ágyásra nyílik. Nagy, sötétvörös íróasztal, előtte fekete karosszék, sötétvörös szőnyeg, sötétvörös óriási könyvszekrények tele óhajtott könyvekkel. A falon egyetlen kép, egy igazi Corot: kibontott, reszkető sugaras hajú bakfis nyírfákkal, belehelt reggeli levegővel, messzire visszhangzó végtelen fiatalsággal. A dolgozóból belátni a széles hálókamarába. Nagy széles sötétvörös francia ágy, hófehér takaróval, mert itt minden fehér vagy vörös. A falak fényes, széles nevetésű fehér falak, a függönyök is. Kis vörös asztalka piros csíkokat vet a függönyre, rajta frissen érkezett folyóiratok. Az ágy felett Pietro della Francesca louvre-i Madonnája, az igazi Madonna. Érezte, hogy csak a primitív mesterember művészek tudtak szenteket, Krisztust, Madonnát festeni. A későbbi művészeknél Krisztus és a Madonna patetikus idealizmus, metafizika vagy szociális tüntetés. Ez, ez lehetett a Madonna, az az igazi, ki ágyékából frissen szakadt gyermekét odatartotta a csodálkozó állatok meleg szeme elé. Ez az édesen buta, elámult tudatlan mívesasszony, abszolút emberi test és abszolút hit. Ez a gyötrött ölelkezéses emberi hús, mely kisugárzó mindent elhívő hitével oly egységesen test és lélek, mint ahogy a gazdag buja föld irreális finom ködével egy táj. Ő még ágyában fekszik, szemei egy kötekedő sugárral játszanak. A szomszéd szobában valakinek a léptei hallszanak, kímélő, szerető léptek, aki néha anyja, néha felesége neki. Künn a mezőre menő tehenek bőgnek... Mennyi boldog vigasztalást, gazdag kamatot talált itt nélkülöző napjaira. S most ezt a drága birtokot odaviszi a csatatérre, a gyilkoló golyók elé.