Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám

Ignotus: Intermezzo

Ez a négy hét termékenyebb felforgatásban, mint a negyven esztendő, mely a porosz-francia háború óta eltelt. A sorson kívül, mit számunkra jelent, elárul egypár történelmi törvényt is, mely eddig inkább lappangott a dolgokban, de most kidugja fejét s azt mondja: itt vagyok. Megint kiderül, hogy tanulni csak eleven bőrön lehet. A boldogtalan Belgium bőrén ma minden kis nemzet kitanulhat.

Kiderül, hogy a neutralitás képtelen intézmény. Hogy, mint többnyire a szövetségesek is, akkor tagadja meg a szolgálatot, mikor szükség van rá. Belgium neutralitását nem vette komolyan sem a francia, sem a német. De még maga Belgium sem. Belgiumon keresztül spekulált a német bőrére úgy a francia, mint az angol. S a spekulációban részt vett maga Belgium is. Várait nemcsak a maga számára építette, hanem Franciaország s Anglia számára is. Ha a németek gyors prevenirével, azzal, hogy maguk vonultak be Belgiumba, elébe nem vágnak azzal, hogy franciák vonuljanak oda, Belgium a franciákat (s nyilván angolokat is) ugyanoly alázatos türelemmel hagyta volna magán átvonulni, mint Luxemburg a németeket. Fegyvert azért fogott most, mert a német vonult be elsőnek.

Szegény kis ország a spekulációval, úgy látszik, felsült. Kiderül, hogy okosabb lett volna a német pártjára állnia. Így nyilván megmaradhatott volna külön s a maga természete szerint való országnak, míg most, ahogy a dolgok festenek, alkalmasint német Reichsland lesz. Ha második Lipót élne, ő bizonyára így spekulált volna. Mert ő jobb üzletember volt, mint boldogtalan unokaöccse, Flandriai Albert. Neki jobb orra volt aziránt, hová ajánlatos húzni. Jobb belső szemmértéke volt az igazi erők iránt. Ő, bizonyos vagyok benne, már békében megérezte volna a háború közeledtét s megérezte volna a percet, mikor a történelemnek kell olyan prevenirét mondani, aminőt a németek mondtak most a franciáknak. Megérezte volna, hogy Belgium a maga lábán meg nem állhat s jó áron, kellő biztosítékkal s a függetlenség minden külsőségei között már békében odaállott volna szövetségesül vagy még ennél is szorosabb társul, ahová a háború most mint rabot veti a szerencsétlen kis országot. Mert - erre tanít meg bennünket a világtörténelmi négy hét: kis országok nem tudnak megállni a maguk lábán.

Mint a gazdaságban, abban a valójában szintén gazdasági szervezetben, amit az államok s az országok jelentenek, a kis üzemeknek befellegzett. A nagyok felszíják az aprókat s az amúgy is csak képzelt önállóság helyett jobb kartellbe vagy trösztbe tartozni, melynek aztán mint egésznek megmaradhatási érdeke az, ami külön-külön egyes részeié: hogy ez egészen belül minden egyesnek igazsággal s méltányosan fussa a számadása. A nagyobb spekulálhat, a kicsinek színt kell vallania. Valahová kell tartoznia, kimondottan és teljesen. Vagy valaki nagyobbhoz vagy több kicsinek kell összeállania megvíhatatlan naggyá.

A Balkán története mutatja, hogy ez mennyire igaz. Mind a nyomorúság, mely most rászakad vagy szorongatott helyzet, melybe került, csak azért lehetséges, mert a Balkán országainak nem volt eszük és szívük első szövetségüket a törökön vett győzelem után még szorosabbra fogni, s ugyanolyan egységben együtt keresni boldogulásukat, mint az olasz s a német országok vagy legalábbis az osztrák és magyar monarchia. Sem a mi monarchiánk, sem az orosz, sem senki a világon nem bírt volna ez új nagyhatalommal. Egyes részeinek további céljai, ha különben egészségesek és jogosak - mint például Romániának Besszarábiára, Görögországnak Epiruszra támasztott igénye -, ha az egész követeli s áll érte helyt, elébb-utóbb okvetlenül részeül jutottak volna. Ha Pasics úr nemcsak játszotta volna a Bismarckot, de valóban az is volna, mindez ma már így állana - mint Bismarck lemondott az osztrák németekről, ő lemondhatott volna az osztrák délszlávokról s mint az új német birodalom, az új balkáni birodalom is szövetkezhetett volna az osztrák-magyarral - s akkor a mostani nagy háború, mely így is elkerülhetetlen lett volna, azért a kézzelfogható célért folynék, hogy a szövetkezett Közép-Európa elébb megtörje, aztán magához fűzze Franciaországot s az így kialakuló kontinentális blokk megvíhatatlan hatalom legyen nyugaton az angol, keleten az orosz világhatalmi törekvésekkel szemben. A történelem, olvastam minap valahol, sohasem hazudik, a Nagy Károly birodalma sem lehetett hazugság - természetes alakulat volt -, s mint ahogy az olasz egység, a német egység s az Osztrák-Magyar Monarchia, és még Olaszország mostani álláspontjával is, a hármas szövetség nem egyéb, mint modern szervezete a régi római német szent birodalomnak úgy szerveződött s alakult volna ki most modernül a Nagy Károly birodalma is. Lehet, hogy ez alakulás még így sem marad el, de mennyivel több vér árán, mint ami feltétlen kell hozzá!

A dicsőség, a komolyság, a tanulság napjai ezek Magyarország számára. Ha valami, úgy ez a háború igazolja a kiegyezési politika lényegét: azt, hogy a nemzet, bár a maga saját életét élve, mégis egy nagy birodalom erejével rendelkezzék, ne legyen ide-oda lökött kis csónak az egymással viaskodó dreadnoughtok között, s ha nem is kerülheti el, hogy életéért és jövőjéért helyt kelljen állnia, de legalább ne két tűz között s ne azzal a rettentő érzéssel, hogy mikor előre felé kardot ránt, háta mögé halálos ellenséget állít. Mennyire irigyeltük mi a gazdag, a boldog, független belgákat - s mennyivel jobb a dolgunk még most is, vérző homlokkal s a legnagyobb viharnak kitetten, mint a szegény, a boldogtalan, a lezuhant Belgiumnak.